Szokolova Henrietta: „…nemcsak pedagógusként tekintek a kicsikre, hanem édesanyaként is”

Kedves, barátságos, közvetlen. Közel két évtizede tanítja, neveli a szórványban élő gyermekeket. Szabad idejét főként tini lányával tölti, emellett régi hobbijának, a népdaléneklésnek is hódol. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának mai vendége Szokolova Henrietta, a Szolyvai 1. Számú Elemi Iskola alsós tanítója.

– Mikor döntötte el, hogy a tanítói pályát választja?

– Az ungvári járási Palágykomorócon születtem, az általános iskolát helyben végeztem, érettségit pedig már a Sislóci Középiskolában kaptam. Két tanáromra, akik meghatározó szerepet töltöttek be az iskolás éveimben, máig szívesen emlékszem vissza. Varga Etela alsós tanítóm egyéniségével „fogott meg”, felnéztem rá, később Péntek Janka volt az, aki nagy szerepet játszott abban, hogy a pedagógusi pályát választottam. Az ő biztatására döntöttem a szakma mellett. Persze az még nem körvonalazódott, hogy egészen kis gyermekekkel kell majd foglalkoznom, de, hogy végül így alakult, egyáltalán nem bánom, sőt.

– Hogyan került Szolyvára?

– 2003-ban szereztem diplomát akkor még a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolán, és e tanintézmény révén kerültem Szolyvára 2002-ben nyári pedagógiai gyakorlatra. A felkérésre nem bólintottam rá azonnal, de végül azt mondtam, miért is ne, kipróbálom magam tanítóként. És ennek immár huszonkét éve.

– A férjével Szolyván ismerkedett meg?

– Igen. Érdekes történet ez. Amikor megérkeztem az említett nyári gyakorlatra, szinte azonnal megismerkedtem egy helyi fiatalemberrel. Öt évig voltunk egy pár. Amikor szakítottunk, úgy döntöttem, eljövök Szolyváról, és egy másik szórványvidéket próbálok ki, esetleg Rahót vagy Kőrösmezőt. Megjegyzendő: apukán viccelődött is ezzel, hogy lányom, mások lejönnek a hegyről, te meg felmész… Szóval, már meg is írtam a felmondásomat (ez 2008 májusában történt), de aznap nem sikerült átadnom a kérvényemet az igazgatónak. És ez volt a fordulópont, ugyanis este megismerkedtem a férjemmel, akivel azóta is boldog házasságban élünk.

– Milyen a szórványban a magyar élet, a magyar tanítás?

– Többnyire jó tapasztalataim vannak, persze nehézségek mindig voltak és lesznek, de én próbálok ettől elvonatkoztatni, amúgy is optimista beállítottságú vagyok, igyekszem mindenben meglátni a jót. Minden tanév nehézséggel indul: vagy nincs elegendő gyerek, vagy tanárhiány van, ami az utóbbi időre jellemző, de úgy vélem, ezek a nehézségek minket csak megerősítenek, erőt adnak, motiválnak. A szórványban amúgy is nehezebb megállni a helyünket, magyar iskolában magyar gyerekekkel foglalkozni. Bár magyar tannyelvű iskola a mienk, többnyire ukrán gyerekek járnak ide. De jelentős szerepe van a magyar óvodának, hiszen onnan kerülnek hozzánk a gyerekek, akik valamilyen szinten már beszélik a magyart.

– A kisgyerekekhez türelem kell.

– Ha nem lenne türelmem a gyerekekhez, nem is választottam volna ezt a hivatást. Viszont azt is be kell vallanom, hogy azóta vagyunk még türelmesebb, amióta anya lettem. Az anyaság teljesen megváltoztatta az életemet, az életfelfogásomat, mert azóta nemcsak pedagógusként tekintek a kicsikre, hanem édesanyaként is.

– Mióta édesanya?

– Egy gyermekünk van, a tizenhárom esztendős Jázmin. Nagyon büszke vagyok arra, hogy szeptembertől a Munkácsi Szent István Líceumban tanul, és ami fontos, magyarul. És az is nagy öröm számomra, hogy közösségben lehet, jólérzi ott magát, sok-sok barátot szerzett.

– Jázmin már tini. Milyen anya–lánya programokat szoktak szervezni?

– Amióta a líceumban tanul, kevesebb időt tudunk együtt tölteni, hiszen csak hétvégenként van itthon, de akkor azt az időt maximálisan kihasználjuk. Nagyon szoros anya–lánya kapcsolatban vagyunk, sokat beszélgetünk, meghallgatja a tanácsaimat, ha úgy érzi, segítséget kér. Számunkra már az is kikapcsolódás, ha hétvégén elmegyünk vásárolgatni, megnézzük, hogyan mutat rajtunk egy-egy ruha, amit éppen kinéztünk magunknak.

– Belefér a halogatás a tanításba?

– Most már egyáltalán nem jellemző rám a halogatás, korábban többször kerültem emiatt kellemetlen helyzetbe. Az utóbbi években több pluszfeladatot kaptam, és megtanultam, hogy nem szabad halogatni, mert így csak egymásra halmozódnak a megoldásra váró feladatok. Tehát ha tudom, hogy valamit a mai napon meg kell csinálnom, akkor azt, ha törik, ha szakad, végigviszem.

– A pontosság is ilyen fontos az önnek?

– Fontos, hogy időben, pontosan érkezzem meg bárhová, de azt is elvárom, hogy a gyerekek is időben jelenjenek meg az órára, a foglalkozásokra.

– Van hobbija? Mi az, ami kikapcsolja?

– Van régi és van új is. A régi a magyar népdaléneklés, ami nagyon meg tud nyugtatni. Nehezebb napjaimon elvonulok, és énekelgetek, ez engem kikapcsol, és talán fel is tölt. Az új pedig a gitározás. Szeptemberben kilenc lánykával sikerült alapítanom egy népi énekegyüttest, amely a Szolyvai Madárkák nevet kapta. Ezzel egy régi álmom valósult meg, hiszen azt, amit én fiatal korom óta szeretek, át tudom adni a felnövekvő nemzedéknek. Már az alapításnál elgondolkoztam azon, hogy szeretném a lányokat hangszeren kísérni, ezért vettem magamnak egy gitárt, és ha akad egy kis szabadidőm, akkor azt autodidakta módon gitártanulással töltöm.

– Jó emberismerőnek tartja magát?

– Nem. Az a gond, hogy vadidegenekkel is nagyon hamar leszek közvetlen, hamar megbízom bárkiben. És mivel közel engedem őket magamhoz, a közvetlenségemet, naivitásomat kihasználva olykor megbántanak. A csalódottságomat magamba fojtom. Júliusi születésű, tipikus rák vagyok. A csillagjegyet olvasgatva, sok minden jellemző rám, például a túlzott érzékenység, és azt hiszem, ezért is dolgozom fel nehezen a csalódásokat.

– Van olyan dolog, amitől fél?

– Vannak fóbiáim. Mivel nem tudok úszni, iszonyatosan félek a víztől. Félek a magaslattól, tériszonyos vagyok, és újabban klausztrofóbiás is. De leginkább a családtagjaim elvesztésétől rettegek

– Mit tesz, ha felhők gyűlnek a feje fölé?

– Bekapcsolok egy jó zenét, vagy elkezdek gitározni, énekelni, de imádkozni is szoktam, ha úgy érzem, hogy sötétek a felhők.

– Szereti a meglepetéseket?

– Nyilván csak akkor, ha jó meglepetésről van szó. Sajnos akad rossz is, de született optimista lévén mindig igyekszem a jóra gondolni, és semmiképp nem a rosszra.

– Született optimistaként hogy tekint a jövőbe?

– Amikor két évvel ezelőtt kitört a háború, természetesen az én fejemben is megfogalmazódott, hogy menni vagy maradni, hiszen a testvérem és édesanyám is Budapesten él. De aztán úgy gondoltam, hogy előbb-utóbb minden jóra fordul, így ez sem tart örökké. Ez erősödött meg bennünk annak ellenére, hogy a férjem miatt is nap mint nap aggódom. Kárpátalján kell megmaradnunk magyarként, mert feladatunk van a szülőföldünkön. Bennem erősen él a remény, a hit, hogy minden rendben lesz. Ezért imádkozunk mindennap.