Nagy Bélával, a Beregszászi Művelődési Ház munkatársával régi színlapokat nézegetünk. Marica grófnő, Mágnás Miska, Csacsifogat, Vad Angyal, Süt a nap… A Beregszászi Népszínház közel fél évszázados fennállása alatt több mint negyven darabot vitt színre. Próbálom kisilabizálni a Marica grófnő plakátjának évszámát. Szinte hihetetlen: 1954. Felfoghatatlan, hogy Sztálin halála után egy évvel egy ilyen, színészek és zenészek tucatjait megmozgató darabot láthattak a kettős vasfüggönnyel elzárt kárpátaljai magyarok.
Most, amikor Ukrajnában éles viták dúlnak a nyelvtörvény körül, nagyon tudom értékelni ezeknek a hatalmas, tisztán magyar nyelvű plakátoknak a jelentőségét. Talán senki sem mondta ki, lehet, hogy sohasem írtuk le, mégis, az itt élők közül mindannyian tisztában voltunk vele: valamennyi színházi előadás az itteni magyarság identitásának erősítését szolgálta, bizonyítéka volt annak, hogy él és létezik a magyar közösség.
– A plakát a lényeget megragadó, látszólag kevés információt közvetítő műfaj…
– Igen, hisz a darab címén, íróján, rendezőjén és szereplőin kívül mást alig tüntetnek fel rajta – magyarázza Nagy Béla, aki 1977-ben, tehát negyedszázaddal a színház megalakulása után – került a társulathoz. Ám a nagy öregek a próbák után illetve az utazások alkalmával igen sok mindent elmondtak neki a korábbi évekről.
– Nézze csak, a Mágnás Miska plakátján az áll, hogy a koncertmester Henter Ervin, a karmester Novák Viktor. Ehhez tudni kell, hogy Beregszászon évtizedeken át egy negyvenkét fős szimfonikus zenekar működött. Ma már hihetetlenül hangzik, hogy a múlt század hatvanas- hetvenes éveiben a színháznak közel félszáz tagja volt. Már ez a tény is jelzi, hogy egy-egy bemutató a város kulturális életében mindenkor fontos eseménynek számított. A színház irányítói Kárpátalja nagyobb magyarlakta településein megszervezték a társulat tájolását, s az így létrejött előadások nézők százait vonzották.
– A politika nem szólt bele a színházi élet szervezőinek a munkájába?
– Aki megélte ezt a korszakot, az jól tudja, hogy bölcs belátás mellett tudni lehetett, meddig szabad elmenni. A színház vezetői mindenkor ügyeltek arra, hogy a szovjet szerzők darabjait rendre műsorra tűzzék, közöttük olyanokat is, amelyek komoly társadalmi kérdéseket feszegettek. Mihail Bogucsarov Csendes öregek című darabjának főszereplője például azzal szembesül, hogy a népbíróság elnökeként a saját apját kell elítélnie.
A társulat által bemutatott vígjátékok szintén az akkori szovjet valóság egy-egy szegmensét, valóságát ábrázolták. A Balla László által jegyzett Influenza című darab szereplői bajban vannak, mert a nemrég kitört járvány miatt a járásból más és más elvtársak neve merül fel, akik a kolhoz beszámoló-választó gyűlésére érkeznének. Márpedig tudva levő, hogy mindegyikük kedvenc étele más és más. Ennek az elvárásnak igyekeznek a kolhoz irányítói kétségbeesetten megfelelni. Egy másik, általunk bemutatott darab hőse annak ellenére, hogy pénzért vásárolta meg orvosi diplomáját, most mindent megtesz azért, hogy tudományos karriert fusson be...
– Megvallom, engem még mindig az nyűgöz le, hogy honnan jött az a sok lelkes és tehetséges ember, akik a különböző szerepeket eljátszották!
– Nyilvánvaló, hogy ma egészen más a helyzet. Aki most hasonló vállalkozásba kezdene nálunk, annak a kezdeményezése bizonyára eleve kudarcra lenne ítélve. Nézze, itt a Csacsifogat színlapja. Szerepel benne varrónő, gépkocsivezető, fodrásznő, könyvtáros, könyvelő, asztalos és kultúrmunkás…
– Jól emlékszem, az 1990-es évek elején Nagy Zoltán Mihály művének, A sátán fattyának bemutatásával a társulat történelmi tettet hajtott végre.
– Mindez benne volt a levegőben. Végre beszélhettünk arról az óriási tragédiáról, hogy szüleinket, nagyszüleinket, rokonainkat a sztálini lágerekbe hurcolták. Érdekességként megemlíteném, hogy a kárpátaljai közönség előadásunkban még azelőtt láthatta Örkény István Tóték című darabját, mielőtt azt a Magyar televízió Latinovics Zoltán és Sinkovics Imre főszereplésével műsorra tűzte volna.
– Hová kerülnek az előadásokat meghirdető plakátok?
– Ami megmaradt belőlük, azokat a Beregszászi Magyar Főiskolának adtuk át, ahol tudomásom szerint hamarosan állandó kiállítást rendeznek belőlük. S hogy ne csak nosztalgiázzunk, hanem valami, az előrelépést elősegítő konkrétumot mondjunk: számos általunk bemutatott darab kézirata a birtokomban van. Ha valamelyik iskola, gimnázium, művelődési intézmény színjátszó csoportja kedvet kapna bármelyik bemutatására, szívesen kölcsönadom ezeket.
Egyébként, akit a téma bővebben érdekel, azoknak a figyelmébe ajánlom Schober Ottónak, a színház egykori rendezőjének Színfalak előtt, mögött, nélkül, illetve Csanádi György Régi beregszásziak című könyvét.
