A festék illata lassan szétterjed a szobában, mint a hajnal első fényei a Kárpátok hegygerincein. Az ecset minden mozdulata történetet mesél – nem tanult mesterektől, nem követte híres elődök nyomát, hanem saját útját járta ki a színek között. Harmincöt évesen, egy egyszerű, anyagi okból vett vászon fölött kezdődött minden. Akkor még nem tudta, hogy a képek, melyek először a közeli rétek, folyók és erdők nyugalmát idézték, egyszer majd túlnőnek a tájakon, és elindulnak a gondolatok ösvényein, ahol a forma már csak jel, a szín pedig kérdés. Ma, hetvenévesen, felesége, két gyermeke és négy unokája szeretetében élve, a nyugdíjas évek csendjében újra és újra ecsetet ragad – mert a világot még mindig érdemes megfesteni, de talán még inkább érdemes újragondolni.
Povk Mihály 1955-ben született a nagyszőlősi járási Tiszaújhelyen. Ott végezte el az általános iskolát, majd Újlakon szerzett érettségit. Ezután felvételizett az Ungvári Állami Egyetemre, de mivel első nekifutásra nem jutott be, egy évig az újlaki suszterműhelyben vállalt munkát. Második nekifutásra vették fel az egyetem történelem szakára, ahol 1978-ban lediplomázott.
– Első utam a Beregszászi Levéltárba vezetett. Nem szerettem volna, ha valahová az ország másik végébe vezényelnek a kötelező két év ledolgozására, ezért nagyon örültem ennek a lehetőségnek. Fél év után áthelyeztek a megyei tanács levéltárába Ungvárra. 1982-ben az Ungvári Járási Tanácshoz kerültem, ott 11 évig tevékenykedtem instruktorként. Ezután dolgoztam a palágykomoróci kolhozban szakszervezeti elnökként, majd 1992-től nyugdíjazásomig 2018-ig, a vámhivatalnál – idézi fel Mihály.
Feleségével, Ilonával, még az egyetemen ismerkedett meg, ugyanazon szakon tanultak. Ilona máig pedagógusként dolgozik az Ungvári Dayka Gábor Líceumban. 1978-ban kötötték össze az életüket, immár 47 éve vannak együtt jóban-rosszban. Két gyermekük született, Zsuzsa és László, akik négy unokával ajándékozták meg őket: András 3. évfolyamos egyetemista, Milena 3, Tihon 11, Lea 4 éves. Ők a mindennapjaik részét alkotják. Minajban laknak, de nem múlik el úgy nap, hogy ne találkoznának vagy beszélnének velük, segítenének be a nevelésükbe, ellátásukba. Vasárnaponként együtt ülik körbe a családi asztalt.
– Mindegyik unokám apunak hív. Igyekszem mindnyájukat egyformán szeretni, de azért mindig a legkisebb a kedvenc. Talán Lea hasonlít rám a legjobban, ő is szeret festegetni – mondja a büszke nagyapa.
Mihály a gyermekkorából az édesanyjára emlékszik a legszívesebben, azt mondja ő tette azzá, akivé vált. Édesapját is nagyon szerette, de nem volt igazi támasza édesanyjának, ezért a gyerekkora nem volt könnyű, a család mindennapjait gyakran próbára tették a körülmények. Volt egy féltestvére, József, aki sajnos már eltávozott az élők sorából.
– Mivel anyukám nagyon szeretett volna egy kislányt, engem úgy nevelt, akár egy lányt. Szóval olyasmire is megtanított, például főzni, varrni, amire más fiúgyerekeket nem szoktak. Ma már hasznát veszem ennek, mert mióta nyugdíjas vagyok, gyakran megfogom a fakanalat. Mivel Ilona még dolgozik, amiben tudok segítek, a vásárlás, a cipekedés az én dolgom – avat be mindennapjaiba Mihály.
Alkotómunkájáról beszélve kiderül, hogy 35 éves koráig nem volt ecset a kezében. Egy álom után kezdett el festeni, amiről nem szívesen beszél, mert azt mondja, úgy érzi, sokan kinevetik emiatt. Egy ősz, nagy hajú idős ember bíztatta álmában, hogy fessen, mert ebben sok örömet és nyugalmat fog találni. Egy téli fenyves volt az első munkája, amit azóta sem sikerült újra megfestenie.
Alkotói pályája nem volt zavartalan: az 1980–90-es években amatőr festőként számos akadályba ütközött. Nehéz volt festéket, vásznat vagy keretet beszerezni, és a kiállítás gondolata is távolinak tűnt. Napjainkra a helyzet szerencsére megváltozott: ma már minden eszköz könnyen elérhető. 2020-ban első kiállítására is sor került Magyarország Ungvári Főkonzulátusán. Érdekesség, hogy nem voltak tanárai. Nem tanult hosszú éveken át művészeti tanintézményekben, sőt gyermekkorában sem mutatkozott hajlama az alkotásra. Amit munkáin láthatunk, azt egyedül hozta létre. Egy ideig ikebanák készítésével egészítette ki a bevételeit.
Az ihlet bármikor rátalálhat: vezetés közben, a mindennapok során, akár a legváratlanabb pillanatokban. A fejében formálódik meg a kép, vázlatokat nem készít, amikor minden részlet összeáll, villámgyorsan, gyakran 3-4 óra alatt vászonra viszi az alkotást. Nem ül heteken át egy-egy festményen – a festés számára hobbi, öröm, amelyet műhelyében a művészi rendetlenség közepette él meg. Műveivel azt üzeni: semmi sem lehetetlen az ember számára. Hisz benne, hogy kezét egy felsőbb erő vezeti.
Stílusa és témái folyamatosan változnak, manapság leginkább absztrakt és szürrealista alkotások szerepelnek repertoárján. Míg régebben kizárólag olajfestéket használt, ma már az akrilt részesíti előnyben. A festő szerint minden kép más-más üzenetet közvetít a szemlélő számára. Műveit világos, pasztellszínek jellemzik, amelyek derűről és pozitív életszemléletről árulkodnak.
Mihály alkotásai sokféle világba engednek bepillantást: a természet nyugalmát idéző tájképektől a csendéleteken át egészen a filozófiai gondolatokat ébresztő nonfiguratív alkotásokig. Képeiből árad a kárpátaljai táj iránti szeretet és a világ iránti tisztelet. Festményei nemcsak Ukrajnában, hanem a határokon túl is – a szomszédos országoktól egészen Ausztráliáig elkerültek ismerősökön keresztül.
Időszakos kiállítása az Ungvári Magyar Házban tekinthető meg.
