Híven őrzik az öntörvényű, nagyformátumú alkotóművész, Horváth Anna emlékét a róla elnevezett beregszászi tanintézményben. Születésének századik évfordulóján a Beregszászi 6. Számú Horváth Anna Gimnáziumban verses-zenés összeállítás keretében a tanulók felelevenítették a szobrász, a keramikus, a grafikus és a közéleti ember életútját, külön kiemelve, hogy hosszú időn át tartott művészettörténeti órákat ebben az iskolában: rajzolni és látni tanított, és azt vallotta, hogy az örökkévalóságnak dolgozik az, aki gyerekeket nevel.
Horváth Anna, bár ebben a kisvárosban élte le egész életét, tudott az egész világban gondolkodni, s ezt a szemléletmódot próbálta meghonosítani széles ismeretségi és baráti körében, hangsúlyozta köszöntő beszédében Fring Erzsébet szervezőpedagógus, az itt működő Horváth Anna Múzeum ötletgazdája.
A szeretetnek feltétlenül kell a művészet, hangzott el a műsorban. A művésznő munkáiban fontosnak tartotta a lendület, a szépség, a személyiség, a belső tulajdonságok, az érzések és érzelmi megnyilvánulások, a naiv báj és a humor megformálását, idézték az életműkutatók megállapításait a diákok. Horváth Anna művészetének jellemzője a szülőföld, a kétkezi munkások, a parasztok szeretete, a valóságábrázolás új formáinak állandó kutatása. Alkotóként több területen is otthonosan mozgott: ilyen a díszlettervezés, a kisplasztika, a monumentális szobrászat, a rézdomborítás, a belsőépítészet, a grafika, a festészet és éremművészként is a legjelesebbek között tartották számon. „Érmei elsősorban szellemes dimenziójátékai révén ejtik rabul a szemlélőt: a térben kifejezett formáknak azzal a sokszor szeszélyes, barokkosan buja fantáziájú, de a kompozícióval mindig tömör egységbe foglalt váltakozásával, amely egy-egy miniatűr színpaddá varázsolja az alig néhány centiméteres alkotást (itt külön említést érdemel a magyar művelődés nagyjait ábrázoló sorozata).”
A kisplasztikáiban főként karakteres munkás- és parasztfigurákat, fejkendős falusi asszonyokat, kucsmás, pipázó parasztembereket, játszadozó gyerekeket formált, az öregeket különösen kedvelte. „Könnyed, jóindulatú humor ragyogja be ezeket a műveit, a karikírozásnak valami egészen sajátos, a modellt a szemlélő szívébe lopó módja.” Ez jellemzi az ecsettel és tollal fogalmazott emberábrázolásait is.
Egész korszakot képviselnek munkásságában a rendkívül leegyszerűsített formavilágú, dekoratív megoldásokra törekvő szoborkompozíciók; itt eléri a stilizálásnak azt a szinte határértéket jelölő fokát, amikor a mű még a figuratív megoldásokon belül marad, reális formákra épül, mégis csak a leglényegesebb, gyakran geometrikussá egyszerűsödő formaelemek maradnak meg. Köztéri szobrainak egy részében főként a kárpátaljai magyar parasztember típusát igyekezett megformálni. Kerámiái közt fontos helyet foglal el a parasztmenyecskéket ábrázoló, mélyen dekoratív, de ugyanakkor lélekelemzésre is vállalkozó, néprajzilag is rendkívül pontos ciklus. S e műfajnál maradva említeni kell dekoratív fali szobrocskáit, amelyek révén szinte az egész művészettörténetet végigjárta. Belső építészként a népi formavilágnak a modern törekvésekkel való szerencsés ötvözése volt az erőssége.”
Meg kell említeni, hogy Horváth Anna, a széleskörűen ismert, nagy hatású alkotó – autodidakta volt. Szaktudományokat nem végzett, a maga erejéből építette föl saját magát, ami bizonyos önállóságot, szuverenitást is jelentett számára.
A megemlékezést Finta Éva József Attila-díjas költő, a Horváth Anna-hagyaték gondozójának versei foglalták keretbe.
Zárszavánban Tóth Edit iskolaigazgató a művésznő életműve kapcsán az önzetlenség, az egymásra figyelés és a segítőkészség fontosságát hangsúlyozta.
Babják Edit, a Beregszászi kistérség oktatási osztályának a vezetője pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy érdemes a közösségért tevékenykedni, ahogy ezt tette sok-sok évtizeden át a mostani ünnepelt művész, mert az utókor híven megőrzi az ilyen emberek emlékét.
A Horváth Anna Múzeum megtekintése után az egybegyűltek megkoszorúzták az iskola névadójának a bejáratnál található emléktábláját.
