Shrek Tímea: "Nem a külföldi populáris irodalmat kéne majmoljuk, vannak saját izgalmas hőseink"

Shrek Tímea idén megjelent Ördögszeg című könyve tizenkilenc mesén keresztül mutatja be Kárpátalja varázslatos mondavilágát. A kötet második felében pedig a huculság Robin Hoodjának kalandos történetei tárulnak elénk. A szerzővel a meseolvasás fontosságáról, a szavak erejéről, a kárpátaljai mondák különlegességéről és a legfiatalabb generációk olvasási szokásairól beszélgettünk.

– Gyerekként hogyan volt jelen a mese az életedben?

– Már gyerekkoromban is nagyon szerettem a meséket. Mint most, akkor is gyakran voltak áramszünetek – persze, nem ekkora intenzitással –, és amikor elkezdtem az első osztályt, tudtam, hogy amikor hazaérek az iskolából, három órától este hétig nem lesz áram. A hosszú téli estéket pedig valahogyan el kellett űzni, ezért általában olvasással foglaltam le magam. Ugyanakkor nagyon beteges gyerek voltam. Úgy kezdtem meg az első osztályt, hogy szeptember végén agyrázkódást kaptam az iskola udvarán. Amikor több hetes kezelés után hazakerültem a kórházból, már ősz vége volt, hamar sötétedett, ezért gyertyafény mellett betűztem mindent, ami csak a kezembe került. A szomszédban volt egy nyugalmazott tanítónő, Márta néninek hívták, akihez édesanyám naponta egyszer átküldött egy órácskára, hogy behozzam a lemaradásomat. Ő is nagyon nagy hangsúlyt fektetett az olvasásra. Így önszántamból és persze Márta néni segítségével nagyon hamar elsajátítottam a folyékony olvasást, míg a többi gyerek az iskolában még csak az ábécét tanulta.

Az olvasás mellett nagyon szerettem az M1 csatornán, hét órától közvetített gyerekmeséket, a Gombóc Artúrtól kezdve Mekk Elekig. Mindig gyűjtöttem ezeket a kis gyermek agyamban, és hatásukra én is megpróbáltam meséket mondani. Az év decemberében pedig megszületett az öcsém; a folyamatosan síró újszülött mellett ráadásként ott volt a szüleimnek még egy beteg gyerek is, akit ápolniuk kellett – mert nagyjából ugyanekkor kétoldali tüdőgyulladást is kaptam. A rengeteg kimaradásom miatt tavasszal édesanyám ki akart venni az első osztályból, de az osztályfőnököm, Győrffy Ágnes, aki szintén egy kiváló pedagógus, leültetett az egyik padba, és kért, hogy olvassak szótagolva az ábécéből. Mire én megfordítottam a könyvet, hogy „de Ági néni, én itt tartok.” Végül közölte édesanyámmal, hogy szükségtelen kivenni engem az első osztályból, hiszen előrébb tartok, mint a többiek.

A későbbiekben, unaloműzés gyanánt az iskolai és a városi könyvtárat látogattam, ahol már tudták, hogy mik azok, amiket szeretek. Nagyon meghatározók voltak számomra La Fontaine állatmeséi.

Három-négy éves lehetett az öcsém, amikor esténként felolvastam neki ezeket a szövegeket, és ő nagyon élvezte. Ilyenkor mindig elképzeltem, hogy én vagyok a nagy mesemondó, kiállok valahol egy vásártéren, és szórakoztatom a népet.

Gyerekkori szerelem volt ez. Fáy András meséit szintén nagyon szerettem, de talán a legmeghatározóbbak az állatmesék voltak. Ötödikes korom körül jelentkeztem az első iskolai meseíró pályázataimra, és a mai napig vannak olyan könyvajándékok a polcomon, amiket az ott elért eredményeimért kaptam. Volt harmadik, volt különdíj, volt első. Szerettem ezeket az alkalmakat, jól esett kitalálni történeteket.

– Milyen mesék voltak ezek?

– Nem emlékszem pontosan, hogy miről szóltak vagy kik voltak a főszereplők, de azt tudom, hogy rengeteg füzetet írtam velük tele. Ilyenkor általában a könyvtáros nénihez siettem, hogy leellenőrizze az írásaimat. A késztetés tehát mindig is megvolt bennem a történetírásra.

– Később milyen próbálkozásaid voltak még ebben a műfajban?

– Van egy elfekvőben lévő kéziratom, ami sokkal hamarabb volt kész, mint az Ördögszeg. Ez a Lali, a homokszínű macska. Volt ugyanis egy macskám, aki akkor jött az életembe, amikor nagyon szükségem volt rá, és amilyen gyorsan jött, néhány évvel később minden előjel nélkül meg is halt. Ez a macska nagyon sokat jelentett nekem, és az ő történeteit írtam meg. Az első, Halott föld ez című kötetem előtt már voltak ilyen próbálkozásaim, egységes kötetbe még nem kerültek, de megjelentek különböző honlapokon, illetve a helyi gyermekújságban közöltem még belőlük néhány történetet. Igazából mindig írok hozzá, mindig elveszek belőle, tehát ez egy folyamatosan formálódó könyv, ami kifejezetten gyerekekhez szól.

Bemutatja az állattartás mindennapi gondját, baját, mindezt egy felnőtt szemszögéből, amiben ez a Lali igazából olyan, mint egy gyerek. Úgy gondolom egyébként, hogy a mesék nemcsak a gyerekek életét fonják körbe, hanem a felnőttek mindennapjait is átitatják úgy, hogy észre sem veszik. Amikor az ember megszületik, az anyja ölben ringatva mesél neki, próbálja tanítgatni, lekötni a figyelmét. Óvodás és iskolás korban szintén ott vannak a mesék, mint ahogy serdülőknél is, ha nem is feltétlenül a mesék, de a mesélés mindenképpen jelen van. Aztán az élet körforgása, hogy végül szülő lesz a gyermekből, így ismét a meséknél fog kikötni.

– Felnőttként milyen jótékony hatásai lehetnek a meséknek?

– Talán az, hogy kiragadnak a valóságból, és nem egy felépített valóságba – mint egy regénynél vagy egy novellánál – repítenek bele, hanem egy olyan elvonatkoztatott, teljesen más fantáziavilágba kerülünk át általuk, ami ki tud minket rángatni ebből a rögvalóságból. És talán egy kis időre, ameddig olvassuk ezeket a rövid meséket, el tudunk feledkezni a mindennapi gondjainkról.

– Az Ördögszeg olvasása közben előjöttek bennem azok az érzések, amiket gyerekként éreztem, amikor mondjuk a magyar népmeséket olvastam vagy néztem. Jó tudatosítani, hogy ezek az érzések nem vesznek el, csak a felnőttévállással járó mindennapi problémák elnyomják őket.

– Nagyon elcsépelt mondat jut eszembe, Saint-Exupéry írja, hogy „előbb minden felnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.)” – ebben a két mondatban minden benne van. Nem hiába vágyik nagyon sok felnőtt arra, hogy egy kis időre újra gyerek lehessen. Csak ugye ez már nem a mesék világa, ez a valóság, és bele kell törődnünk. Én viszont nem szeretnék beletörődni. Nagyon szeretem a rajzfilmeket, nagyon szeretem a jó mesekönyveket, mesefilmeket, a feldolgozásokat. Úgy érzem, én valahol megmaradtam gyereknek.

– Tudatos döntés volt, hogy épp most kezdtél el foglalkozni egy meséskötet összeállításával?

– Először jött a Covid, utána pedig kitört a háború, és kellett valami, ami teljesen kiránt abból az alaphelyzetből, amiben töltöttem a mindennapjaimat. Ennek ellenére nem volt tudatos döntés; korábban is írtam meserészleteket, de nem gondolkodtam abban, hogy összeállítsak egy kötetet belőlük. Véletlenszerűen akadt a kezembe a Szépasszony dombja című kötet, ami Zubánics László és Dupka György gyűjtéséből áll össze. Elkezdtem olvasni, és arra gondoltam, hogy annyira röviden vannak ezek a történetek megírva, mégis annyira jók, hogy érdemes lenne foglalkozni velük. Nálunk a kárpátaljai magyar irodalom kötelező tananyag ötödik osztályban és a tankönyvekben több ilyen történet is benne van, csak éppenséggel nagyon röviden.

Akkoriban született a kislányunk, Júlia Kinga, és amikor fogtam az ölemben, az jutott eszembe, hogy az én gyerekem, vagy az a gyerek, akit én tanítok, mennyire kevésbé tudja majd felfogni egy ilyen rövid, száraz, tömör információból, mondjuk a munkácsi vár kútjának a legendáját. Így jött az ötlet, hogy ha már itt van a kész alapanyag, miért ne lehetne belőlük mesét írni?

Hosszabb lélegzetvételűt, úgy, hogy a gyerekek is élvezzék. Tehát elkezdtem újra írni ezeket a mondákat, legendákat gyereknyelvre, és az ötlettel pályáztam a Gion Nándor-ösztöndíjra, amit el is nyertem akkor.

– Hogyan zajlott a munkafolyamat? Mi alapján választottad ki a mondákat?
– Ilyen szempontból kicsit vegyes lett a kötet, hiszen nemcsak Beregszász és járásának a történeteit írtam meg – lehetett volna ugyanis helyrajzilag is rendezni ezeket –, hanem azokat választottam ki, amik nekem tetszettek. Ami engem megfogott, akkor, abban a percben annak lett mese a vége. Persze voltak olyan történetek is, amiket még gyerekkoromban hallottam, és emlékeztem rá, viszont a Szépasszony dombjában nem volt benne. Ezeket mindenképp bele akartam építeni a kötetbe.

– Az illusztrációk esetében mi volt a fő szempont? Egyeztettetek az illusztrátorral? 

– Ez egy nagyon vicces történet, abszolút nem ismertük egymást Kutasi Csabával, és azt sem tudtam, hogy lesznek illusztrációk a könyvhöz. Tehát még mielőtt a nyomdába került volna, már akkor megkaptam az illusztrációkat egy olyan névvel, hogy Kutasi Csaba. Rákerestem, hogy ki is ő, és egy nagyon fiatal fiúval találtam szembe magam. Ő a II. Rákóczi Ferenc Kárpátalljai  Magyar Főiskola munkatársa. Amikor megláttam a borítótervet, az volt az első gondolatom, hogy ez a srác a fejembe látott. A borítón szereplő Kapta Jóskát teljesen így láttam magam előtt, amikor megírtam a mesét. Annyira jól eltalálta az ördögöt is, ezzel a huncut kis vigyorral, akiről nem tudod eldönteni, hogy most gonosz vagy csak egy rossz gyerek. Vagy ott van A varázserejű vasfű című mesében a cigányasszony a sündisznókkal, aminek szintén hihetetlenül tetszik az ábrázolása. Egyébként két kötetet illusztrált akkor egyszerre az Intermix Kiadónak, az Ördögszeget és a Tollal a békéért című antológiát. Úgyhogy még nehéz helyzetben is volt, mert a kettőt egyszerre kellett csinálnia, de azt mondta, hogy a mesékkel sokkal jobban haladt, otthon érezte magát bennük.

– Miután elolvastam a kötetet, több dologra is felfigyeltem, az egyik, hogy a legtöbb mesében valamilyen formában megjelenik az ördög. Természetszerűleg ártani akar, de a furfangos parasztember mindig túljár az eszén. Jellemzője ez ma is a kárpátaljai embernek? Illetve köze van ennek ahhoz, hogy az Ördögszeg című mese lett a kötet címadója?

– Édesanyám Ugocsa vidékéről származik, Farkasfalván született Tiszabökény mellett, és nagyon sokszor mesélt ő is nekem gyerekkoromban. Igazából nem is meséket, hanem rövid történeteket. Például, ha lementünk a Borzsa folyóhoz úszni, figyelmeztetett, hogy ne menjek be a hideg vízbe, mert lehúz az ördög. Gyerekkorunkban gyakran játszottunk a kút körül, egy nagy kővel kirakott kétszáz éves kutunk volt, amibe szerettünk belekukucskálni. Ilyenkor is azzal riogattak minket, hogy ha belenézünk, lehúz az ördög. Tehát ez mindig is ott lebegett körülöttünk egy amolyan rémisztő lényként.

Szintén Vári Fábián Lászlónál olvastam először az ördögszeg kifejezést, ami nekem nagyon-nagyon megtetszett, és csak azt tudta a környezetemben, hogy mi is az az ördögszeg, aki vagy Ugocsa vidékéről származott, vagy olvasta a könyvet. Én sem tudtam sokáig, hogy mi az az ördögszeg; igazából csak egyszerűen megtetszett maga a kifejezés. Édesanyám mesélt egyébként Kapta Jóskáról, aki mindig azt mondta, hogy az ördög szöget állított a fába, ez volt a kiindulópont, de a köré szőtt történetet már én találtam ki. Így született meg a kötet címadó meséje. Viszont tudjuk, az ördög vagy ha tetszik, nevezzük gonosznak, mindig és mindenhol ott van, legyen az boszorkány, kígyó, sárkány vagy óriás vagy bármi. Az én történeteimben az ördög lett az ellenfél, akit le kell győzni, és aki mindig ott van a háttérben.

– Mennyi kutatómunka szükségeltetett a mondák felfejtéséhez? Mivel volt a legnehezebb dolgod?

– A legnehezebb dolgom egyértelműen a Dovbus-körrel volt, hiszen annyiféle variációja van az ő történeteinek, a származásának, halálának, lakhelyének, hogy azt nagyon-nagyon meg kellett szűrni, és még így sem teljesen pontos. Annál a résznél viszont ukrán irodalmat is át kellett néznem. Dovbus élete, utólag rájöttem, egy külön kötetet is megérdemelne.

– Még visszatérünk Dovbus karakterére, de még előtte megkérdezem: az, hogy tanárnő vagy, gyerekek között mozogsz, segített a meseírásban?

– Nem hiszem, hogy bármiben segített volna. Egyébként sokáig nem is mondtam el a gyerekeknek, hogy a civil életemben mivel foglalkozom, viszont érdekes módon, ők a Facebookon is szembe mentek ezzel a kötettel, és kikövetelték, hogy vigyem el nekik is az iskolába.

– Elolvasták?

– Elolvasták és tetszett nekik. Azt tudni kell, hogy hátrányos helyzetű gyerekekről van szó. Náluk az, hogy elolvasnak egy könyvet életesemény, nagyon ritka, és nagyon nagy büszkeséggel tölt el, hogy ez esetben épp az én könyvemet veszik a kezükbe. Viszont más iskolákban is jártunk irodalmi karavánnal, kisebb-nagyobb gyerekeknek olvastam fel a kötetből, és mindenkinek nagyon tetszett. Az is érdekes volt, hogy amikor például Visken jártunk, ott arra kértek a gyerekek, hogy majd viski mondákat is írjak a jövőben. Ez egyébként többször is előfordult, ezért igyekeztem olyan meséket olvasni, amelyek mindenhol érvényesek lehetnek.

– Ez azt jelenti, hogy a gyerekek érdeklődnek a saját hagyományaik iránt. Ez mindenképp bíztató a jövőre nézve.

– Igen, ugyanakkor nem biztos, hogy ezek a régi mondák a jövőben eljutnak majd a következő generációkhoz. De már talán a mostaniakhoz sem. Én még hallottam, az Ördögsziget történetét Búcsúban, de nem biztos, hogy az én gyermekem a saját generációjától fog erről hallani, hiszen gyerekként én is a többi gyerektől hallottam róla. Ami nagyon sajnálatos, mert a saját hagyományainkat, a saját mondáinkat hagyjuk hátra. A helyére pedig bekerülnek az olyan mesék, amiket a tévében vagy az interneten látnak.

Nem a külföldi populáris irodalmat kellene majmoljuk, hanem a saját gyökereinket kell megtartanunk. Hiszen vannak saját hagyományaink, van saját irodalmunk, amiben bőven akadnak izgalmas hősök és történetek.

– És az irodalomhoz hogyan viszonyulnak a gyerekek? Tanárként ugyanis jobban átlátod a mai generációk irodalomhoz, olvasáshoz való viszonyulását.

– Én azt mondom, hogy a mai gyerekek olvasnak, csak nem úgy, mint az előző generációk, és ehhez mindenkinek alkalmazkodnia kell. Nekik az, hogy az Instagramon, TikTokon és egyéb portálokon látnak és olvasnak, történeteket jegyeznek meg, az már egy olvasási forma. Nem szépirodalom, de olvasás. A kötelezőt, valljuk be, nem sok mindenki szerette elolvasni. Ha kényszerítve érzik magukat, az egyből ellenkezést vált ki belőlük, ugyanis a gyerek úgy van berögzülve, hogy ellentmondjon mindenkinek. Úgy gondolom, amolyan fordított pszichológiával – „utánanézhetsz, de inkább ne tedd” – rá lehet venni őket, hogy saját maguktól érdeklődjenek.

– Te szoktad ezt a módszert alkalmazni a saját diákjaiddal?

– Az én diákjaim esetében más a helyzet. Hátrányos helyzetükből adódóan csak nagyon kevesen tudnak olvasni. Ez sajnos a rögvalóság, az osztály fele tud olvasni, a másik fele meg inkább csak betűzni. Néha persze akadnak kivételek, egy-egy verset, szerzőt, novellát megemlítve ők is rákeresnek a világhálón.

– Akkor te olvasol fel nekik?

– Igyekszem minél többször hangosan olvastatni őket, gyakori, amikor eljátszák az olvasmányt, persze, amit lehet. A Csongor és Tündét például kifejezetten szeretik felolvasni. Ha nincs hozzá kedvük (gyakran előfordul) akkor én olvasok, vagy megkeresem az adott irodalmi mű filmesített változatát, A Pál utcai fiúktól kezdve mindent megnézünk a vásznon, amit csak lehet, hiszen ők soha nem fogják elolvasni ezeket a szöveget, de ha már egyszer látták, talán valami megmarad bennük.

– Jól érzem, hogy Oleksza Dovbus karaktere nagyon hasonlít Robin Hoodéhoz?

– Dovbust a Kárpátok Robin Hoodjának is szokták nevezni, úgyhogy valóban jó volt a megérzésed. Ő egyébként egy létező személy volt, egy oprisk, betyár, aki számos feljegyzés szerint rettegésben tartotta a lengyel nagyuraságokat. S. Benedek András egyik tanulmányában olvasható, hogy Dovbus apja dobos volt Rákóczi seregében és innen jön ez a dobos-dovbus-dobosfi szójáték is az egyik történetben. Többször is feltűnik ez az alak Vári Fábián Lászlónál is, például A kakukknővér című népballada gyűjteményében, illetve Marcsák Gergely egyik versében is olvashatunk róla. Emellett több ruszin és ukrán író is foglalkozott Dovbus karakterével, köztük Volodimir Hraboveckij, Mihajlo Hrusevszkij, Ivan Franko. Tavaly még egy egész estés mozifilm is megjelent róla, még nem láttam, de a kritikák szerint jól sikerült.

Dovbus, a mondák szerint, a Csornohorán (Fekete-hegyen) bujkált a seregével, a betyárokkal; a gazdagokat elszegényítette és a megszerzett zsákmányt felajánlotta a szegényeknek. Igazi Robin Hood-i alak. Halálának is többféle verziója létezik: az egyik szerint lovakkal szaggattak szét, a másikban arról olvashatunk, hogy az egyik barátja lőtte le, utóbbit tartják hitelesnek. Annyira színes az ő történetvilága, hogy ha egyszer valaki elkezdené kutatni – akár egy doktori disszertációban –, úgy gondolom, hogy minden adott lenne ahhoz, hogy egy valóban átfogó munka szülessen belőle.

– Hogyan tudtál eligazodni ebben a rengetegféle történetvariációban? Mi alapján válogattad ki a mondákat?

– Mindenképpen szerettem volna egy ívet, tehát a születésétől kezdve, hogy hogyan lett betyár egészen a haláláig. Nagyon sok ukrán legendát olvastam, illetve próbáltam ruszinul is, hiszen a két nyelv elég hasonló, szóval igyekeztem ott is tájékozódni. Igazság szerint a legfontosabb mozzanatokat választottam ki az életéből, a legismertebb mondákat, amiket Máramaros és Szlatina vidékén ismernek, viszont a beregszásziak már nem. Nem hagyhattam ki a fokosát, amit később vele együtt temettek el, vagy a szlatinai lóvásárt, ami a legnagyobb lóvásárnak számított egész Kárpátalján. Láttam magam előtt egy ívet, amire felpakoltam ezeket a történeteket.

– A mesék megírása és a sok kutatómunka által kellőképpen rálátsz a kárpátaljai mondavilágra. Hogyan tudnád jellemezni, mitől különleges?

– Behatóan a néprajzzal Vári Fábián László foglalkozott, rengeteg gyűjtés van már a háta mögött, így ezt valószínűleg ő látja át a legjobban. Ő több tanulmányában is azt írja, hogy Kárpátalja annyira színes vidék és olyan szorosan élnek egymás mellett a különböző népek, hogy akár a monda, akár a legenda, akár a ballada világában is találhatók átfedések. Gondolok itt arra, hogy a magyar, a ruszin vagy a kárpátaljai ukrán mondavilágban is részlegesen megjelenik a befalazott szerető története, a visszatérő halott menyasszony, illetve a sírból kinővő két kápolnavirág, amelyek egymásba fonódnak. Rengeteg olyan motívum van, amelyek az együttélés hatására megjelennek az összes többi nép mondavilágában is, ez rendkívül színessé teszi a kárpátaljai mondakincset és egy mesebeli hellyé Kárpátalját.

– Manapság, amikor a tudomány által mindenféle jelenséget racionális magyarázatokkal látunk el, mi lehet a tétje egy ilyen jellegű meséskönyvnek?

– Én szeretek hinni a természetfölöttiben, szeretem azt hinni, hogy valóban ott van a tóban a kígyó. Ameddig nem volt ennyire előtérben a tudomány, gondolok itt a nyolcvan vagy száz évvel ezelőtti időkre, addig az emberek még hittek abban, hogy a természetben vannak olyan lények és olyan dolgok, amikre nincs racionális magyarázat. És én hiszem, hogy néha jobb úgy élni, hogy nem tudunk vagy nem akarunk mindent megmagyarázni.

– Néha azt is elfelejtjük – és talán már ez is kiveszőben van –, hogy a szavak erővel bírnak, amit kimondasz, annak súlya van, a nyelv cselekedtet. Ezek a mesék erre is felhívják a figyelmünket.

– Lehet, hogy azért, mert kis közösségben élek, de nálunk még mindig hisznek az emberek abban, hogy a szavaknak erejük van, és az ember azzal, amit kimond, legyen az jó vagy rossz, hatást gyakorol. A nagyvárosi közegben talán ez már nem él. Beregszászon viszont még igen, de akár mondhatnám Nagyszőlőst vagy Ungvárt is. Szerintem felénk a mai napig hisznek a kimondott szó erejében, mint ahogy a hiedelmekben is, abban, hogy vannak rossz szemű emberek, akik szemmel vernek. Mondhatnánk, hogy babonaság, és keresztény ember ezekben nem hisz, viszont, ha van jó, akkor van gonosz is.

– Még nálunk, Szilágyságban is sokan kötnek piros cérnát az újszülött gyerekek kezére. Hogy is van ez?

– Igen, hogy ameddig meg nem keresztelik, az ördög el ne vigye a lelkét, ha leoldódik a kezéről a piros cérna, akkor az azt jelenti, hogy valami rossz közelítette meg. Az említett szemmel verés pedig azt jelenti, hogy ha a kicsi gyermek látszólag ok nélkül kezd el vigasztalhatatlanul sírni, azt mondják rá, hogy szemmel verődött. Akkor általában mindenhol csinálnak szenes vizet vagy imádkoznak érte. Nagyon színes palettán mozog a mi mondakincsünk, hiedelemvilágunk. Ápolni kell és tovább adni. Ezek a hagyományaink, amiket nem tudnak elvenni tőlünk.

Fotó: Onda Péter