Shrek Tímea: „… látom az emberekben a jót, de ugyanakkor a rosszat is.”

Közvetlen, pozitív természetű, igyekszik a rosszban is megtalálni a jót. Munkája iránt elkötelezett, azt becsülettel, szívvel-lélekkel végzi. Szabad idejét a legszívesebben családja körében tölti, és természetesen az írást sem hanyagolja el, téma mindig akad… A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Shrek Tímea író, költő, a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) alelnöke, a Beregszászi Opre Roma Gimnázium pedagógusa.

– Hol és hogy telt a gyermekkora?

– Tősgyökeres beregszászi vagyok, a Bocskai utcán nőttem fel. A régi laktanya és a malom mellett laktunk, ott volt a környékbeli gyerekek grundja, ott töltöttük a mindennapjainkat, télen-nyáron, szünidőben és iskola után, a Vérke partján játszottunk. Örömmel és hálával a szívemben gondolok vissza azokra az időkre. Mindig találtunk magunknak vidám elfoglaltságot a szabadban. Más világ volt azt… Talán a mi generációnk az utolsó, mely az okostelefonok és miegymás nélkül nőtt fel. Megvoltunk nélkülük, boldogok voltunk, és ami a legfontosabb, sokat olvastunk.

– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy írni kezd?

– Ez egy folyamat volt. Anyukám elég szigorú asszony, komolyan vette, hogy a házi feladatot úgy tanuljam meg, ahogy azt kell, ha olvasok, hangosan olvassak. Mindez pedig oda vezetett, hogy már egész kisgyermek koromban megszerettem a könyveket, a verseket. Persze akkor még eszembe sem jutott, hogy költő legyek, vagy író, egyszerűen szerettem olvasni, aminek csak jóval később lett meg az eredménye. Az iskolában gyakorta rendeztek vers- és meseíró versenyt, azokra mindig jelentkeztem. A főiskolás évek alatt kezdtem el komolyabban foglalkozni az írással,  írtam történeteket.

– Tanulmányok?

– A Kossuth Lajos Középiskolában tanultam. De ennek egy igen „érdekes” története van. Sokat betegeskedtem, az első osztályt szinte kihagytam, mert többet voltam kórházban, mint iskolában. Az, hogy mégsem maradtam le a többiektől nagyban akkori osztályfőnökünknek, Győrffy Ágnesnek és édesanyámnak köszönhető. Emellett sokat foglalkozott velem a szomszéd, nyugalmazott tanárnő, Biki Márta. Gyakorlatilag ő tanított meg írni-olvasni. Ezeknek az embereknek hála nem kellett osztályt ismételnem, sőt, hamarabb tudtam írni és olvasni, mint a társaim. Aztán szerencsére kinőttem a gyerekkori betegségeket, az említett középiskolában érettségiztem, majd felvételt nyertem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola magyar nyelv és irodalom szakára.

– Fiatal pedagógusként hol kezdett el dolgozni?

– Már harmadévesként elkezdtem tanítani. A szakdolgozatomhoz gyűjtöttem anyagot a helyi cigányságról, ezért felkerestem az akkor még 7. Számú Általános Iskola (cigány iskola) igazgatóját, Kudron Ágnest, hogy segítsen ebben. Többek mellett vele is készítettem egy interjút, és ő volt az, aki felajánlotta nekem a tanári állást, és azóta is ott dolgozom.

– Kihívás-e egy kisebbségi iskolában tanítani?

– Kétségtelenül más, mint egy átlagos tanintézményben. Viszont mi, akik évek óta ott dolgozunk, nem egy hivatást vállaltunk, hanem egy életformát. Ennek is megvannak a maga szépségei és hátrányai. Kezdetben számomra sem volt egyszerű, semmi sem úgy történt, ahogy azt diákként elképzeltem, ahogy azt a tankönyvek szerint tanultam. Teljesen más módszereket kellett alkalmazni, de a magyar tanszék munkatársainak köszönhetően, akik rengeteg tanáccsal láttak el, sikerült az akadályokat vennem, s mára sok-sok tapasztalattal a hátam mögött tanítom az amúgy nagyon hálás roma gyerekeket. Sokukkal egészen szép eredményeket lehetett és lehet elérni.

– Kellett hozzájuk alkalmazkodni?

– Nemcsak hozzájuk, de még a családtagjaikhoz is. Sok esetben kell „átlépni” a szülőkön, helyettük döntéseket hozni, és sokszor kell átvenni az ő helyüket. Olyan nagycsaládokról van szó, ahol 9-12 gyerek van egy háztartásban. Ezekben a családokban a szülői figyelem hiánya meghatározza a gyerekek mindennapjait, ezért az osztályfőnök egyben anyuka, apuka, tehát valahol a szülői szerepet is vállalnia kell a tanárnak.

– Szokott értük aggódni?

– Többször volt már rá példa. Sok olyan dolog történt már eddig is, ami nagyon megrázott. Ezek a gyerekek nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint a velük egykorú társaik, hiszen gyakorta járják a nagyvilágot a szüleikkel, és azt is tudjuk, hogy a táborban milyen körülmények között élnek, ezért folyamatosan figyelni kell rájuk.

– Sokféle emberrel találkozott eddigi élete során. Jó emberismerőnek tartja magát?

– Sokszor kellett ahhoz csalódnom, hogy rájöjjek arra, mi az, ami hasznos is nekem, mi jó az én családomnak. Ma már érettebb fejjel látom az emberekben a jót, de ugyanakkor a rosszat is.

– Van olyan emberi tulajdonság, amit nem tud elviselni?

– Az önző, önimádó embereket nem kedvelem. Nem biztos, hogy minden esetben el lehet a velük való kapcsolatot kerülni, de ha egy mód van rá, azt teszem.

– Mit tesz, ha felhők gyűlnek a feje fölé? Hogyan, miképpen lehet felvidítani?

– Nekem ki kell tombolnom magam ahhoz, hogy át tudjak lépni a problémákon. Van az a pillanat, amikor félrevonulok, kisírom magam, aztán feltöltődve, immár tiszta fejjel újragondolom, mit kell másképpen csinálni.

– Mostanában min dolgozik?

– Egy háborús naplóregényt írok éppen. Sajnos van honnan ihletet meríteni. Az itthon maradtak mindennapjait, nehézségeit igyekszem a regényben bemutatni.

– Mondjon néhány szót a családjáról.

– A férjemmel, Marcsák Gergellyel a kárpátaljai Együtt folyóirat hozott össze. Én akkor még főiskolás voltam, ő és barátai pályakezdő írók. Egyszer meghívást kaptam egy író-olvasó találkozóra, ahol a fiatalok a Szárnypróba című antológiát mutatták be. Nagyon megtetszett nekem az ott összegyűlt csapat, aminek hamarosan én is tagja lettem. Az Együtt folyóirat 2012-es évzáró gyűlésére is meghívást kaptam, az alkalommal élve az egyik novellámat meg is mutattam Vári Fábián Lászlónak. A folyóirat főszerkesztője ott helyben el is olvasta, s a következő számban meg is jelent, az volt az első publikációm. Tehát akkor indult el az írói karrierem, s kerültem közelebb Gergőhöz. A barátságból szerelem, a szerelemből házasság, a házasságból egy lánygyermek született. Júlia Kinga a napokban töltötte be negyedik életévét és a beregszászi Napocska óvoda boldog látogatója. Már most látszik, hogy hajlama van a zene iránt, ezt a férjemtől örökölte. Volt idő, amikor azt mondta, hogy énekes lesz és költő, most éppen gyerek-, állat- és szellemorvos akar lenni. Ő maga egy tünemény nekünk.

– Vannak anya–lánya programok?

– Vasárnaponként szoktunk „csajos” napot tartani. Ezt ő nevezte el így, olyankor sétálunk a főtéren, ha jó idő van, fagyizunk, a parkban pihenünk. De ugyanígy az édesapjával is nagyon jól elvan, Gergő nagyon jó apa, maximálisan le tudja foglalni a gyereket. Szeretnek mesét olvasni, gyurmázni, társasjátékozni. Ha a férjem gitáron játszik, Julcsi énekel, táncol, pörög, forog. Szeretem őket kívülről figyelni.

– Hobbi?

– Azt kell mondjam, hogy a sok teendő miatt nincs. Nehezen sikerül beosztani az időmet, mert mindent szeretek tudni és kézben tartani, nem szeretem, ha más intéz el helyettem dolgokat. Erre az élet tanított meg. Régebben sokat jártunk az erdőbe gombászni. Amióta háború van, ritkán mozdulunk ki, inkább csak az udvaron teszünk-veszünk, kertészkedünk, és ez is boldoggá tesz minket.

– Vannak még a közelben olyan barátok, akikkel együtt ki tudnának kapcsolódni?

– Mi hárman vagyunk testvérek. Öcsém, akivel azelőtt napi rendszerességgel találkoztunk, sajnos nincs itthon. Sok idő kellett ahhoz, hogy valamennyire megszokjuk ezt az állapotot, úgymond átálljunk, és új barátok után nézzünk. Nekem szerencsém volt e téren, hiszen a református gyülekezetben egy baba-mama klubot indítottak, amit én is szívesen látogatok Julcsival. Ott ismerkedtem meg új emberekkel, s barátságok születtek. Mára kialakult egy kis csapat, s ha tehetjük, szombatonként közös programot szervezünk.

– Advent közeledtével milyen érzésekkel várják a szeretet ünnepét?

– Hiszek, hiszünk a Jó Istenben, hogy a jelenlegi helyzetnek minél hamarabb vége lesz, és végre úgy tudunk majd leülni Szenteste egy asztalhoz, hogy teljes a család. Ez számunkra az igazi várakozás, folyamatos kitartás, az elcsendesedés, a lelki megtisztulás időszaka.