Sátrak és házak – Nomád vagy letelepedett nép volt a honfoglaló magyarság?

Már bő egy évszázada vita tárgya, hogy a magyarság legelőváltó nomád vagy letelepedett népként költözött-e be a Kárpát-medencébe. De hogy a kérdésre válaszoljunk, először is tisztáznunk kell, hol és mikor ismerkedtek meg eleink a nomád, illetve a megtelepedett életmóddal.

Először is le kell számolni azzal a tévhittel, hogy halász-vadász természeti népek váltak volna méneseket, nyájakat, kecske-, nyugatabbra szarvasmarha-, keletebbre tevecsordákat is terelő, azokat a nyári szállásról ősszel a téli szállásra, majd tavasszal a téli szállásról a nyári szállásra hajtó, legelőváltó nomádokká. Az utóbbi életforma kialakulásához ugyanis alapos állattenyésztési ismeretekre volt szükség, melyekre csak hosszú idő alatt lehetett szert tenni. Az állattartó nomadizmust letelepült, növénytermesztő, állattenyésztő népek találták fel. A régészeti leletek igazolják, hogy a bronzkorban előbb az eurázsiai nyílt füves puszták nagy részét uraló iráni népek, majd az ő hatásukra (még mindig a bronzkorban) a Kr. e. II. évezred első felében a sztyeppék északi és az erdős vidékek déli részét, valamint a közéjük eső ligetes sztyeppéket benépesítő halász-vadász közösségek is áttértek a földművelésre, az állattartásra, s a bronzművesség fortélyait is elsajátították. A nyelvészeti és archeológiai vizsgálatok pedig azt bizonyítják, hogy a finnugorságról leszakadt, ám még külön népekre nem tagolódott ugor ág is ebben az időben ezen a területen, konkrétan Nyugat-Szibériában, az Ob, az Isim, a Tobol és az Irtis folyók mentén, kisebb részt az erdős vidék déli peremén, zömmel pedig a ligetes sztyeppéken élt. Az ő hagyatékuk lehet a hatalmas kiterjedésű, döntően iráni népek által lakott andruszovói régészeti műveltség északnyugati csoportja, s akárcsak az irániak, az ugorok is felszínen épült vagy félig földbe mélyesztett házakban laktak.

A magyar nép elődei, az előmagyarok tehát ekkor megtelepedett, földművelő, állattenyésztő életmódot folytattak. S valószínű, hogy ennek emlékét őrzi egy archaikus szavunk, a vogul nyelvrokonainknál is megtalálható horol szó, melynek jelentése: sekélyen karcol, a szőlő földjét sekélyen fellazítja, eredetileg viszont szántást jelenthetett, az akkori primitív, vaspapucs nélküli faekékkel ugyanis tényleg csak a talaj felső részét lehetett sekély mélységig fellazítani, felhasogatni. Aztán a Kr. e. II. évezred közepét követően meleg és száraz időszak köszöntött a sztyeppvidékre, melynek népessége északra húzódott, majd a Kr. e. I. évezredben déli irányú vándorlás következett be, melynek során újból benépesült a korábban szinte kiürült sztyeppvidék. Viszont az északi ugor csoportok még északabbra, a tajgába költöztek, ahol fejlődésük megrekedt, míg a déli csoportok nagyjából a korábbi helyükön maradtak, s közéjük tartoztak a Kr. e. 1000 és 500 körül önálló néppé vált ősmagyarok is. Ám ekkor, a bronz- és a vaskor határán a sztyeppék és a ligetes sztyeppék lakói, köztük eleink áttértek a legelőváltásos nomád életmódra. Miért? A kor földművelés-technikai szintje mellett a nomadizálás jobban kihasználta a nyílt, illetve a ligetekkel tagolt füves puszták természeti adottságait, termelékenyebb volt, mint a földműves-állattenyésztő gazdálkodás. Azért megannyi nomád nép a téli szállásokon földműveléssel is foglalkozott, csak csökkent annak jelentősége. A természeti környezet pedig nagymértékben meghatározta, mekkora súlyt kapjon a földművelés, hiszen a természeti viszonyok mások voltak a félsivatagos területeken, a nyílt füves pusztákon és a ligetes sztyeppéken. S mivel az ősmagyarok a sztyeppe északi részén, illetve a ligetes sztyeppén éltek, életmódjukban nagyobb szerepet játszott a földművelés, mint a délebbi tájak lakóinál.

Aztán a Kr. u. I. évezred elején kezdetét vette a nagy népvándorlás, mely a sztyepp és a ligetes sztyepp vidékére is kiterjedt. Belső-Ázsiából újabb és újabb török népek rajzottak ki, s hosszú időre ők váltak a nyílt, illetve a ligetekkel tagolt füves puszták domináns népességévé. Az ősmagyarok is kapcsolatba kerültek velük, leginkább az onogurokkal, a bolgár–törökökkel (vagy onogur–bolgárokkal, a források alapján ugyanis nem dönthető el, hogy egy vagy két népről volt-e szó), valamint a kazárokkal, akik részéről nagyon erős társadalmi, gazdasági, kulturális hatás érte őseinket. (Az ezen túlmutató kettős eredet elméletére – vagyis hogy nemzetünk a finnugor magyarság és egy török nép vagy néprész összeolvadása révén alakult-e ki – helyhiány miatt nem térek ki.) Maguk az ősmagyarok a régészeti leletek szerint valószínűleg a Kr. u. VI. században települtek át Kelet-Európába, a Volga nagy könyökéhez. Ám még ebben vagy a következő évszázadban az akkor kangaroknak nevezett besenyők támadása miatt a déli szárny a Kaukázus vidékére költözött, ahol elörményesedett, a derékhad a Don, a Donyec és az Azovi-tenger vidékén elterülő Levédiába települt, az északi szárnyat viszont nem érintette a támadás, Julianus barát itt találta meg őket a XIII. században, a mongol invázió azonban nemsokára megsemmisítette őket. De térjünk vissza a Levédiába vonult őseinkhez. A 800-as években betagolódtak a Don, a Volga, a Kaszpi-tenger, a Kaukázus, a Fekete-tenger és az Azovi-tenger között elterülő Kazár Kaganátusba, ahol a bolgár–törökök kazároknak behódolt része lett a legközelebbi szomszédjuk. S mivel ekkor már itt is elterjedt a vaspapucsos, csoroszlyás eke, mellyel már jól meg tudták forgatni a talajt, így a földművelés termelékenyebbé válása révén felgyorsult a nomád népek letelepülésének a folyamata. A földművelés és a belterjes állattenyésztés bolgár–török és kazár jövevényszavai, valamint írásos feljegyzések szerint az ősmagyarok is mindinkább áttértek a megtelepedett életmódra, ami a Kazár Kaganátusból való kiszakadás után, a Dnyeper és az Al-Duna között fekvő Etelközben is folytatódott. Arról viszont megoszlanak a kutatók véleményei, hogy mekkora volt a letelepedés mértéke a honfoglalás idején. Például egykori kiváló őstörténészünk, régészünk, László Gyula szerint a honfoglaló magyarság megtelepedett nép volt, melynél az állattenyésztés talán nem is haladta meg a későbbi falusi életben betöltött szerepét. Míg Fodor István történész úgy véli, a honfoglalók jelentős földművelő tömegeket is hoztak magukkal, jóllehet a népesség számottevő része még nomadizált. A végleges válaszra még várni kell.