Írta: Budai Balázs | Forrás: index.hu | 2026. április 01.
Egy háborúban álló országnak nincs forrása arra, hogy omladozó műemlékekre költsön. Magyarkomjáton egy teljesen átlagos vegyeskereskedés és a mosószerek mögött mégis kivételes összefogás zajlik. A kárpátaljai porban egy budapesti rabbi, egy ukrán légvédelmi parancsnok, egy kárpátaljai történész és a magyar főkonzul próbálja kiragadni az enyészetből a világ egyik utolsó, eredeti állapotában fennmaradt, fából épült zsinagógáját.
A levegőben száraz por és rothadó tömítőnád szaga keveredett – az a fülledt, édes-korhadó illat, amit egy kétszáz éve zárt épület ereszt ki magából, amikor először bontják meg a falait. Két munkás feszítővassal feszegette a történelmi jelentőségű épület szürkésbarna ablakkereteit. Az épület teteje már nincs a helyén, így aztán hevederekkel kötözték körbe a falakat, hogy ne dőljön össze az egész. Hogy ide, az épület egykori tanulószobájába és a női karzat romjai alá jussunk, egy mindennapos falusi vegyeskereskedés hátsó udvarán kellett átvágni, miközben a bolt polcain mosószerek és öblítők sorakoztak.
A kisboltnak azonban fontos szerepe van, ugyanis pont annak köszönhetően dolgozhatnak most a restaurátorok és történészek, hogy az üzlet az utcafronton működik. A telek egykori tulajdonosa, Erzsébet még a kommunizmus idején megelégelte, hogy a helyi fiatalok a kert végében álló romos épületekbe járnak dorbézolni, és körbekerítette telket. Ezzel a határozott, gyakorlatias lépéssel tudtán kívül megmentette a világ egyik utolsó, eredeti állapotában fennmaradt, fából épült zsinagógáját.
A szomszédos telken álló egykori zsidó iskola nem volt ilyen szerencsés. Azt a helyiek sokáig céllövöldének használták, amit a zsinagóga ablakkeretében a mai napig látható légpuskalövedék-nyomok is bizonyítanak. Az iskola végül egy keményebb télen a hó súlya alatt összeomlott, mivel a falak alatt szinte egyáltalán nem volt alap.
A zsinagóga gerendáira is hasonló sors várt volna, ha nem avatkozik közbe a kárpátaljai légvédelem.
Hogy egyáltalán mit keres egy zsidó imaház egy kárpátaljai mosószeres bolt mögött, az a kelet-európai történelem egyik sötét anomáliája.
Bár az első írásos emlék egy 1865-ös kataszteri térkép formájában tesz említést a magyarkomjáti épületről, a mentőakciót segítő történész, Meskó János szerint a zsinagóga jóval korábban, valamikor az 1800-as évek elején épülhetett. A feljegyzések szerint 1743-ban tizenkilenc zsidó család érkezett Ugocsa vármegyébe, akik közül egyetlen család telepedett le Magyarkomjáton. A terület akkoriban sűrű, bozótos, mocsaras vidék volt. A korabeli leírások szerint az erre járóknak jeleket kellett vésniük a fákba, hogy a mocsárból élve kitaláljanak.
Ebből a zord, élhetetlen környezetből a tizenkilencedik század végére tehetős, polgárosodó közösség nőtt ki. Magyarkomjáton jómódú zsidó gazdák éltek, a kataszteri térképek alapján a zsinagóga egy olyan utcában épült fel, amelyet szinte teljes egészében zsidók laktak. Ebből a kis faluból indult el Peter Gelb, a New York-i Metropolitan Opera jelenlegi igazgatójának apja. A Gelb-família az 1900-as évek elején vándorolt ki, és egy generáción belül az amerikai kulturális élet csúcsára jutott. Meskó szerint a temetőben nemrég még megtalálták az egyik Gelb-leszármazott sírját. A család a múlt nyáron Ungvárra is ellátogatott, de a zsinagógát már nem keresték fel.
A második világháború előtt a térségben százával álltak a fából emelt, belülről sokszor rendkívül díszes imaházak. A fazsinagógák a 16–18. századi lengyel–litván államszövetség egyik legkülönösebb építészeti paradoxonjai voltak, amelyek elterjedtek Kárpátalján is. A kelet-európai zsidóság akkoriban virágkorát élte, a közösségek viszonylag jómódúak, rendkívül művelt és kozmopolita polgárok voltak, nem pedig a 19. századi irodalomból ismert szegény stetl zsidók. Kívülről puritán faépületek fogadták a belépőt, belül azonban elképesztő gazdagság tárult eléje: festett kupolák, amelyeket a „rakia”, az égbolt héber neve után a tervezők kékre festettek és csillagokkal borítottak, faragott bimák, díszes tóraszekrények, zodiákus-szimbólumok, oroszlánok, sasok és arannyal írt héber feliratok.
A sors iróniája, hogy a tényleges gerendákat és tetőszerkezeteket zömmel keresztény ácsok emelték fel – a zsidókat hosszú évszázadokig kizárták az építőipari céhekből –, a liturgikus festményeket, a belső tér pompájának igazi remekeit viszont zsidó mesterek készítették. A szerkezet és a lélek szétválasztva jött létre, mégis tökéletes egységet alkotott.
A pusztulásuk viszont gyors volt. Amikor a német csapatok elfoglalták ezeket a településeket, az első demonstratív aktusuk szinte minden esetben a fa zsinagógák felgyújtása volt. Néha a közösség tagjait is bezárták az égő épületbe. A háború után évtizedekig azt hitték, egy sem maradt. Az 1990-es években a Héber Egyetem kutatói hat túlélő fazsinagógát találtak eldugott litván és lett falvakban – mind siralmas állapotban.
A magyarkomjáti épület kizárólag azért maradhatott meg, mert tudatosan puritánra építették. Nem tűnt ki a környezetéből, kívülről egy átlagos parasztházra vagy pajtára hasonlított. Ami túlélte a nácik gyújtogatását, azt később a szovjet éra pragmatizmusa formálta át. A fennmaradt archív fotók tanúsága szerint a kommunizmus éveiben az épületet előbb raktárként, majd cipőboltként használták. A cipőket egy olyan közösség egykori szentélyében árulták, amelyet addigra szinte teljesen megsemmisítettek.
Az épületet a tudományos világ számára Gazda Anikó fedezte fel. A budapesti néprajzkutató az 1980-as évek végén járta a kárpátaljai falvakat, és 1989-ben – amikor még a szovjet hatóságok engedélye is kellett egy ilyen utazáshoz – megtalálta és dokumentálta a magyarkomjáti épületet. Akkor még látszott az épületen a Dávid-csillag, a bejárat fölött. Gazda Anikó 1990 szeptemberében meghalt. Munkáját lembergi építészek vették át a jeruzsálemi Center for Jewish Art felkérésére, és pontosan felmérték az épületet – azok a tervrajzok ma is léteznek valahol, és a restaurátorok most mindennél jobban vágynak rájuk.
A Dávid-csillagot a hosszú évek alatt valamikor valakik kiszedték helyéről, de nem veszett el teljesen. Ma Washingtonban, az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumában van. A tervek szerint a rekonstruált épület egy másolatot kap majd.
Két héttel a bontás megkezdése előtt megtalálták a belső tér fotóit is, néhány archív felvételt, amelyen látszik a tóraszekrény és a női karzat fala. Ezek segítenek abban, hogy a belső teret autentikusan lehessen visszaépíteni. Ezeken kívül azonban a szakértők szerint az egész vállalkozás vakrepülés, amelynek egyik fő irányítója Szabó György rabbi.
A budapesti, VII. kerületi rabbi hajnali öt előtt szállt be az autóba, hogy eljusson abba az ukrán faluba. A pesti zsidónegyed utcáin akkor még az előző éjszaka maradéka mozgott: részeg külföldi turisták és hazakóválygó fiatalok hangoskodtak a kocsmák előtt. Ebből a békés, sörszagú valóságból érkezett meg a magyarkomjáti porba, hogy megfigyelje a munkálatokat. Ennél azonban jóval tovább ment.
Felkapaszkodott a csupaszra bontott, megmaradt falgerendákra, hogy megnézze, milyen állapotban vannak az egykori női karzat deszkái, majd miután lemászott, letérdelt a porba, hogy ásóval és puszta kézzel ásni kezdjen az épület fala mellett. Addig túrta a földet, amíg elő nem bukkant az ötven-hatvan centiméteres kőalap. Ez a masszív, mélyre ásott alapozás volt az egyik ok, amiért a zsinagóga nem dőlt össze – a szomszédos iskolával ellentétben.
A mozdulataiban egyszerre volt ott a lázas izgatottság és az aggodalom. A munkások és a szakemberek minden pillanatban attól tartanak, hogy amikor a fő tartóelemeket hamarosan felemeli a daru, az 1800-as évek elején kivágott fa a levegőben kettétörik. Viszont minden egyes kibontott elemet izgatottan vizsgáltak, hátha előkerül egy fába vésett jelzés, amelynek köszönhetően többet tudhatunk meg az épületről, ugyanis azok, akik dolgoztak az ilyen épületeken, gyakran belevésték nevüket és az évszámokat a látogatók által nem látható részekbe.
Meskó a bontás közben éppen ezért folyamatosan figyelmeztetett mindenkit: ha valamit találnak, azonnal szóljanak.
„Nem az az eldorádó a történészeknek, ha aranyat találnak, hanem ha szemétdombot, mert abból látják, hogyan élt az adott közösség” – mondta a zsinagóga romjai között állva.
Mielőtt a feszítővasak végleg megbontották volna a főfalakat, a restaurátoroknak egy sokkal kényesebb műveletet kellett elvégezniük: kimenteni az épület utolsó, szabad szemmel is látható belső díszítését.
Egy héttel korábban Krisztina, a festőrestaurátor és társai egy vakolatdarabot emeltek ki a falból. A növényi mintájú, sávszerű fríz egykor a mennyezetet választotta el a faltól. A kiemelés alatt a roppant faszerkezet és a nádból feltapasztott fal végig mozgott; a szakemberek az állványon állva minden pillanatban attól tartottak, hogy az egész festmény porrá válik. Amit végül sikerült megmenteni, az egy rendkívül vékony, a vakolattal együtt rossz állapotban lévő festékréteg, amelyet csak töredékeiben tudtak leemelni.
Ezt a maréknyi, szétporladással fenyegető törmeléket most puzzle-ként kell összerakniuk.
„A legnehezebb az lesz, amikor össze kell raknom, hogy kialakítsak belőle valamit” – mondta Krisztina. A töredéket külön vitrinben állítják ki, amíg a restaurált zsinagógába egy általuk festett alkotás kerül fel.
Ami az eredeti berendezésből ezen a pergő vakolaton és a gerendákon kívül megmaradt, az jórészt maga a hiány. Ennek helyreállításához egy komoly kutatást végeznek, hogy a lehető legélethűbben tudják reprodukálni a belső tereket. A kutatásban részt vesz a budapesti Holokauszt Dokumentációs Központ is.
Délután, a bontás szünetében a rabbi és Meskó egy frissen előkerült vályogdarabot vizsgáltak az állványzat tövében. A törmelék felszínén halványan még látszott valami az eredeti festékből. Guggolva nézegették, forgatták, amikor valaki hátulról megkocogtatta a vállamat.
Megfordultam. Egy katonai felszerelésbe öltözött férfi állt mögöttem, és ukránul kezdett beszélni hozzám. Egy háborúban álló országban, amelynek vezetése nem éppen jónak nevezhető kapcsolatot ápol a magyar kormánnyal, ez nem a legmegnyugtatóbb jelenet. Nem értettem egy szót sem. A férfi néhány pillanattal később elővett egy befőttesüveget, benne sűrű, sötétpiros masszával.
Ő volt Misa, a kárpátaljai légvédelem parancsnoka. A mindennapokban az eget kémleli az orosz drónok és rakéták után, de az elmúlt télen ő volt az is, aki felmászott az épület ropogó eternittetejére, és lapáttal takarította le róla a havat, nehogy a szerkezet maga alá roskadjon. Mint később kiderült, házi csilit készít, és rendszeresen benéz a bontásra.
A csiliszószt végül átadta a rabbinak.
Hogy mi lett azokkal, akik egykor ezeket az épületeket megtöltötték, az néhány kilométerrel arrébb, egy csendes zsidó temető sírjai között mutatkozott meg a legélesebben.
Megálltunk egy eldugott sírkert előtt, közvetlenül a helyi óvoda és a háziorvosi rendelő között. Az óvoda udvarán nők épp egy új kerítést építettek, miközben a rabbi és a történész belépett a derékig érő fűbe. A dőlt kövek között 1824-ből és az 1840-es évekből származó sírok lapultak. A rabbi közel hajolt a kőbe vésett héber betűkhöz. Sokon hibásak voltak a feliratok, ugyanis az egykori kőfaragók a XIX. század közepén gyakran már nem tudták folyékonyan a nyelvet, így a véső sokszor hibás jeleket használt.
A térségben rengeteg zsidó temetőt találni, amelyeknek fele látszólag üresen tátong. Azonban nem a halottak tűntek el, csak a kövek: a helyiek a jobb minőségű sírköveket elhordták, a házak alapjaiba meg utakba építették be.
A temetői sétára a helyi elöljáró is elkísérte a csapatot. Miközben a rabbi az 1840-es évek hibás héber betűit silabizálta, az elöljáró a telefonjára pillantott. Feszült lett, az óráját nézte, majd halkan elnézést kért. Mennie kellett. A falu másik végében egy másik temetés vette kezdetét: egy frissen, a keleti fronton elesett fiatal ukrán katonát hoztak haza.
Az elöljáró sietős léptekkel hagyta ott a XIX. századi zsidó halottakat a 2026-os háború halottjáért. A múlt Kárpátalján sosem képes versenyezni a jelen tragédiáival.
Amikor az autó ismét elindult, és elhagytuk Nyíresújfalu tábláját – ahol a holokauszt előtt nagy zsidó közösség élt –, Meskó a számokról kezdett beszélni.
„Tízből csak egy élte túl” – mondta, miközben az ablakon át a házakat figyelte. Az 1930-as csehszlovák népszámlálás szerint a régió lakosságának 12-13 százaléka zsidó volt; Munkácson – Kelet-Közép-Európa haszidizmusának egyik fellegvárában – ez az arány a 43 százalékot is elérte. Ungváron 1930-ban 7357 zsidó élt.
Kárpátalja volt az első vidéki régió, ahonnan megkezdték a deportálásokat – ez nem véletlen, hanem logisztikai kérdés volt, ugyanis ez volt a legközelebbi és legkevésbé szervezett közösség. A kárpátaljai holokauszt mindössze hét hónap alatt zajlott le, 1944 tavaszától késő nyárig. A 115 ezer kárpátaljai zsidóból körülbelül 104 ezer halt meg.
Meskó a statisztikákat sorolta: 1910-ben 63 656 zsidó élt Kárpátalján, a lakosság 10 százaléka. 1930-ban már 91 259. 1946-ban 8998. 1959-ben 12 189 – ahogy visszajöttek, akik tudtak. 1989-ben 2639. 2001-ben 565. Ma már ezer zsidó sem él az egész régióban.
Azok, akik a táborokból hazatértek, két csoportra oszlottak. Az „okosak” látták, hogy a házaikban már NKVD-tisztek laknak, és továbbálltak Izraelbe, Kanadába, Amerikába, ahol már volt egy szál rokon, ahol fogódzni lehetett. Nyíresújfaluról például 800-900 magyar anyanyelvű zsidó emigrált, és alapított kisvárost Montréal mellett, ahol sokan a mai napig magyarul beszélnek.
A többiek visszakövetelték az otthonaikat, akiket ezért a szovjetek legtöbbször kémnek vagy ávósnak bélyegeztek, és a Gulagra küldtek.
Egy háborúban álló országnak nincs forrása arra, hogy pusztuló faépületeket mentsen. Bár a magyarkomjáti zsinagóga áthelyezését már évekkel ezelőtt elkezdték tervezni, a geopolitikai valóság felülírta az eredeti forgatókönyveket.
A finanszírozást végül három ütemben, a határon túlról kellett összerakni, nagyjából 75 millió forint értékben. A tervezést, a bontást és a szállítást a magyar főkonzulátus állja, Bacskai József főkonzul személyes koordinálásával, aki már évek óta küzdött a zsinagógáért. A skanzenbeli újraépítést a Mazsök, a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány és a magyar külügyminisztérium fedezi, a belső terek restaurálását pedig magántámogatók fizetik. A pénz azonban nem minden. A bontáshoz ugyanis olyan munkások kellenek, akik értik a művelettel járó felelősséget.
Meskó elmondta, hogy amikor az első cégeket keresték a bontáshoz, az egyiknél egy idős építési vezető azt mondta, „ezzel nincs mit csinálni, fel kell gyújtani, és kész”.
„Ilyen emberekkel nem lehet dolgozni egy olyan épületen, ami a világörökség része” – tette hozzá.
Végül megtalálták a megfelelő szakembereket, olyanokat, akik értik, mit jelent az, ha valami egyedülálló.
A vállalkozás körülményei annál is figyelemreméltóbbak, mert a kárpátaljai terepen – ahol ukrán munkások, helyi muzeológusok, a magyar főkonzul, az ukrán légvédelem parancsnoka és egy budapesti rabbi dolgoznak együtt egyetlen faépület megmentésén – egészen más valóság működik, mint a két ország politikusai között. A fagyos nagypolitikai csatározások ebbe a porba nem érnek le.
Az ungvári Kárpátaljai Néprajzi és Építészeti Szabadtéri Múzeum – ahogy a skanzenek általában – máshol elsorvadásra ítélt épületek gyűjtőhelye. Az itt álló kárpátaljai parasztházak, görögkatolikus fatemplomok, malmok, iskolák és kocsmák mind megmenekültek onnan, ahol elpusztultak volna. Itt talál majd új otthonra a zsinagóga is.
A skanzenbe a Kisung folyó egykori medrében vezet az út, igaz a folyócskát régen becsövezték és lefedték. Az idilli út mentén nemrégiben elesett ukrán katonák arcképei néznek le a falakról. A skanzen maga a középkori vár tövében nyílik. Kívülről egy karámnak tűnik, belülről egy különös, időn kívüli táj.
A skanzen gyalogútjai mentén friss fű és haszonállatok szaga keveredik a levegőben. Bárányok és kecskék bégetnek a fűben álló porták között.
A múzeum területén már most is áll egy eredeti, régi kocsma, amelyet egykor zsidók üzemeltettek. A pult mögött a mai napig fennmaradt a „nagykönyv”, a vastag füzet, amelybe a hitelbe ivó helyi adósokat jegyezték fel. Kocan igazgató szerint a kocsma és a zsinagóga együtt adja meg a teljes képet a Kárpátalján egykor élt közösségről. A szent és a profán: a magyarkomjáti imaház, ahol a közösség a hitéletét élte, és a kocsma adóslistája, amely a falu gazdasági szövetét tartotta össze. Éppen ezért a zsinagógát a magyar ház mellé, a kocsmával szemben állítják fel.
A skanzenben hamarosan görögkatolikus fatemplom, zsidó zsinagóga és sváb római katolikus kápolna áll majd egymás tőszomszédságában. Kocan azt mondta, hogy református haranglábat is terveznek beszerezni.
„Ha kész leszünk, akkor minden kárpátaljai felekezetnek, nemzetnek lesz itt legalább egy emléke. Egyedülálló lesz a világon” – fogalmazott.
Miközben a magyar főkonzul csendben egyeztetett a múzeumigazgatóval, a rabbi a kijelölt üres telken lépdelt. Számolt, és karjával mutatta az irányokat a levegőben. Már nem a romokat nézte. A pontos szöget kereste, hogy a hamarosan ideérkező falak között a keleti oldal ismét milliméterre pontosan Jeruzsálem felé mutasson.
A nap végén porlepte társaságunk visszaszállt az autókba, a magyar főkonzul pedig elvitte az egész csapatot egy helyi cukrászdába sütizni.
(Borítókép: Szabó György rabbi a magyarkomjáti zsinagóga bontásán. Fotó: Szollár Zsófi / Index)
Meskó Natália vezetésével március 26-án a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Beregszászi Képzési Központjában útnak indult a Kárpátaljai Magyar Olvasóklub legújabb, beregszászi ága.
Egy háborúban álló országnak nincs forrása arra, hogy omladozó műemlékekre költsön. Magyarkomjáton egy teljesen átlagos vegyeskereskedés és a mosószerek mögött mégis kivételes összefogás zajlik. A kárpátaljai porban egy budapesti rabbi, egy ukrán légvédelmi parancsnok, egy kárpátaljai történész és a...
Magyarország Ungvári Főkonzulátusának szervezésében, a húsvéti ünnepkör előtt adott nagysikerű koncertet a Cantus Akadémia Kamarakórus 2026. március 28-án az ungvári Szent György római katolikus templomban. A Bach Mindenkinek fesztivál keretében az egyetemes zeneművészet egyik legnagyobb hatású alak...
Irodalmi-zenés estet tartottak Budapesten, a Kárpátaljai Szövetség székházában március 27-én. Az esemény központjában a 75 éves Vári Fábián László költő, író, folklórkutató, műfordító és szerkesztő méltatása állt.
