– A zenei szakirány mellett döntött. Mi motiválta?
– Gyerekkoromban a vári zeneiskola diákja voltam. Zongorán játszottam, emellett a citeraegyüttes tagja is voltam. Népdalokat, énekeket tanultunk, így hamar eldöntöttem, hogy a zene lesz az én világom. 2007-ben felvételt nyertem az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskola zongora szakára, majd a Lembergi Mikola Liszenko Nemzeti Zeneakadémián folytattam tanulmányaimat. Már az akadémia évei alatt visszatértem tanítani zenei alma materembe, ahol azóta is dolgozom, mint a Beregszászi Művészeti Iskola mezővári kirendeltségének zongora szaktanára.
– Könnyű volt fiatalon fiatalokkal foglalkozni?
– Eleinte nem ment könnyen a tanár–diák kapcsolat kialakítása, hiszen a legidősebb diákom és köztem alig öt év volt. A növendékek inkább barátként tekintettek rám. Sok munkával és megfelelő hozzáállással viszonylag hamar sikerült kivívni a tiszteletüket, hiszen mindig igyekeztem kedves, ám egyben szigorú is lenni. A szülők kezdetben tartottak attól, hogy tapasztalatlan vagyok, ám ez egy-két éven belül megváltozott. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam tőlük, és ez így van mind a mai napig. Elmondhatom, hogy mind a diákokkal, mind a szülőkkel jó kapcsolatot ápolok.
– Mit választana szívesen, amennyiben váltani kényszerülne? Gyerekként miről álmodott?
– Ha bármilyen okból kifolyólag fel kellene adnom életem szakmáját, akkor fotós iskolába iratkoznék be. Arra törekednék, hogy profi fotós legyek, ugyanis ez az egyik kedvenc hobbitevekénységem. Gyerekként azonban egészen másról álmodoztam, akkoriban a fogorvosi pálya vonzott. Ez a vágyam azonban egyből alábbhagyott, miután közelebbről is megismerkedtem a zenével.
– A tanítás mellett mi az, amivel még foglalkozik?
– A zeneoktatás mellett a mezővári református gyülekezet egyik kántora vagyok. Emellett a mezővári kultúrház vezetőjeként tevékenykedem, ahol a férjemmel, Kovács Istvánnal néptáncot oktatunk, népdalokat tanítunk a gyerekeknek. További elfoglaltságaim között szerepel a Mezővári Református Ifjúsági Kör egyengetése.
– Meséljen a családjáról.
– A férjem néptáncoktató, akivel hét éve élünk boldog házasságban. Szerelmünk gyümölcse a 4 éves kisfiunk, Bence. Kikapcsolódásként kirándulni szoktunk. Nekünk elegendő egy séta a folyóparton vagy épp a falu határában. Ezeket a családi programokat, közös kikapcsolódásokat a kisfiunk is nagyon élvezi.
– Hobbi? Mit csinálnál szívesen szabadidejében?
– Szeretek fotózni, ez számomra az igazi kikapcsolódás. Emellett néptáncot táncolni is szeretek, ezt a hobbimat a férjemnek köszönhetem. Ő volt az, aki „megfertőzött” a néptánc és népművészet iránti szeretetével. Általában együtt táncolunk, igyekszünk jó példát mutatni a gyerekeknek.
– Könnyen barátkozik?
– Igen, nyugodt szívvel mondhatom, könnyen barátkozó vagyok. Mindenkivel hamar megtalálom a közös hangot, a fiatalabb és az idősebb korosztály felé is nyitott vagyok. Mindez a munkahelyemen és a gyülekezetünkben is igaz rám.
– Úgy érzi, többet vállal magára, mint kellene?
– Sokan kérdezik tőlem, hogyan jut időm ennyi mindenre, ám én úgy érzem, mindig annyit vállalok, amennyi feladathoz Isten erőt ad. A teendőim nagy részét nagyon szeretem, szívesen végzem, így nem érzem azokat tehernek. Határozott vagyok, mindenről megvan a véleményem, utasítgatni azonban nem szoktam, inkább igyekszem rávezetni a többieket az általam helyesnek vélt útra.
– Tud nemet mondani?
– Igen. Több esetben is nyugodt szívvel utasítok vissza megkeresést. Ilyen, amikor olyan feladattal bíznának meg, amire nincs időm, vagy nem biztos, hogy el tudom végezni. Emellett olyan megbízatást sem vállalok el, ami nem egyezik az értékrendemmel. Úgy vélem, bizonyos esetekben tudni kell nemet mondani.
– Milyen helyzetben fogy el a türelme, hogyan kezeli a nehézségeket?
– Kiborít, amikor sokszor elmondok valamit, és a figyelmetlenség, valamint az érdektelenség miatt nem talál meghallgatásra. Ám egyébként türelmesnek tartom magamat, szerintem fontos, hogy egy tanár megértő legyen.
– Tud szigorú lenni?
– Igen, azt hiszem, néha túlzottan is.
– Mi az, amit nem tolerál?
– Nehezen viselem, ha hazudnak nekem, ugyanis attól kezdve nagyon nehéz megbízni a másik emberben.
– Könnyen kiismeri az embereket?
– Az évek során elég jó emberismerő lettem, ám emellett jóhiszemű is vagyok. Igyekszem megismerni a másikat, mielőtt megbízok benne.
– Tudja, mikor kell elengedni a dolgokat?
– Szerintem akkor, ha már valamiben nem érzek örömöt, sikert, előrehaladást. Hiszen akkor az nem az én utam, és amit az Isten nem nekünk szánt, azt el kell engedni.
– Van, amit megbánt vagy másképp tenne az életében?
– Semmit nem tennék másképp, hiszen akkor nem lennék az az ember, aki jelenleg vagyok. A hibáinkból tanulunk, és a próbatételek által formálódunk. Semmit sem változtatnék meg magamon, illetve másokon sem. Úgy vélem, mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy van. Elégedett vagyok az életemmel, jó munkahelyem van, remek férjem, csodaszép kisfiam. Remek közösségben tevékenykedem, szeretem az életemet.
– Célok?
– Szeretnék profi fotóssá válni, ez nagy álmom.
