– Megkaptad a Magyar Ezüst Érdemkeresztet, a Népművészet Ifjú Mestere Díjat, emellett Liszt Ferenc-díjas népzenész, Magyarország érdemes, és pár hónapja már kiváló művésze is vagy. Általában a végén szoktam ezt a kérdést feltenni, de most magától adódik, hogy ennyi, kétségkívül megérdemelt elismerés után mit szeretnél még elérni?
– Sosem hajhásztam a díjakat, nem azért csinálom. Amit most a leginkább szeretnék, az az, hogy folytathassuk a tanítást otthon, Kárpátalján. Mert ott az elmúlt öt-tíz évben olyan sikereket értünk el a népzenészek, néptáncosok, kézművesek körében, ami a családunk régi álma volt. Itt nem csak arról van szó, hogy egy évben egyszer találkozunk egy tábor keretében Tiszapéterfalván Nagydobronyban vagy Visken, hanem arról a fejlődésről és folytonosságról, hogy működnek a táncegyüttesek, vannak mentorok, megyünk mesterképzést tartani és zajlik a népzenei élet Kárpátalján. Tehát ha azt kérdezed, mi a célom, a válaszom: hogy mindez újrainduljon, legyenek gyerekek, legyen élet. Ha ez működni fog, nagyon boldog leszek. Úgy gondolom, most a legfontosabb, hogy amivel lehet, segítsük az otthonmaradottakat, hogy kitartsanak. Hogy érezzék, nincsenek egyedül!
– A mindenki által csak péterfalvi zenetáborként ismert, Kárpátaljai Népzene-, Néptánc- és Kézművestábor sem szűnt meg. (Egyébként nekünk is onnan a régi ismeretség, ami indokolja a tegeződést).
– Közel 300 gyereket mozgattunk meg otthon 2019-ben. Az volt a csúcs, a Covid miatti lezárások előtt. Aztán jött a háború. Alternatív megoldásként azóta Sátoraljaújhelyen tartjuk a táborokat, és hála Istennek több száz gyerek jelentkezett az idén is. Több mint 360 táboroztatására most is sikerült előteremtenünk a megfelelő forrásokat. Az érkezők egy része állandó résztvevője a Hagyományok Háza Hálózat mentorprogramjának, de sokan érkeztek olyanok is, akik kárpátaljai versenyeken értek el kiemelkedő eredményeket. A gyerekek vágynak a táborba. Most főleg nagy szükségük van arra, hogy kicsit kiszakadjanak az otthoni körülmények közül. Ám ahogy ez az egész véget ér, a cél az, hogy újra hazamenjünk és otthon tartsuk az összejöveteleket, hiszen nagy örömünkre egyetlen együttes sem szűnt meg a háború ellenére sem. Igaz a Kárpátaljai Néptáncegyüttes tagjainak háromnegyed része Magyarországon él, de ettől megtartjuk a próbákat és készülünk a fellépésekre. Van kit tanítani, van kivel foglalkozni. Irgalmatlan nehéz helyzet alakult ki, családok szakadtak szét, minden ember élete felborult. Viszont amit tudunk, megteszünk, próbálunk némi stabilitást nyújtani azzal is, hogy a Hagyományok Háza Hálózat Kárpátalja révén a mentorprogramokat és a mesterképzéseket megtartjuk. Anyaországi oktatók közreműködésével rendszeresen tartanak foglalkozásokat hangszeres népzenét oktató kárpátaljai pedagógusok számára a beregszászi főiskolán. Számunkra az a legfontosabb, hogy a foglalkozások szakmailag magas szinten működjenek. A gyermekoktatás is szakmai alapokon kell hogy nyugodjon. Anyuéknak ez százéves korukban is szívügyük lesz, ebből nem engednek.
Nagy öröm és meglepetés volt, hogy az idei „Szól a Fülemüle!” népdaléneklési versenyen több gyerek vett részt, mint a háború előtt. Tehát nincs ok a vészharangok kongatására, megmaradunk, kapaszkodunk. Persze ez nem halványítja el azt a tényt, hogy emberpróbáló a helyzet. Az emberek viszont a legnehezebb időkben jönnek rá arra, hogy ilyenkor a közösség ereje az, ami megmenthet. Egymásba kell kapaszkodni, egymást kell támogatni, ha fúj a szél, ha jön a vihar.
– Neked volt olyan időszak az életedben, amikor úgy érezted, csak az Istenbe vetett hit tud átsegíteni valamin?
– Örök igazság, hogy az ember általában akkor kezd el buzgón imádkozni, ha bajba kerül. De a hit és az ima az én életemben mindig is jelen volt. Így nőttünk fel, számunkra a hit megkérdőjelezhetetlen. Rendkívül hálás vagyok azért, és szerencsésnek érzem magam, hogy így alakult az életem.
– A zene, a népdalgyűjtés már öt-hat éves korod óta az életed része, mondhatni észrevétlenül beléd ivódtak a különböző etnikumok hagyományai.
– Amikor Magyarországról eljött hozzánk Halmos Béla és Vavrinecz András népzeneoktató, hogy felkutassák, milyen kincsek vannak Kárpátalján, apuék akkor jöttek rá, hogy azok az emberek, akik nekünk a mindennapi életünk részei, a nagypaládi juhásztól a tiszaújlaki cigányprímásig, óriási értéket képviselnek. Adatközlők. Mi ezt akkor még persze nem így neveztük. Aztán a Zenetudományi Intézet munkatársai felhívták a figyelmünket arra, hogy ezek az emberek előbb-utóbb meghalnak. Ez a kultúra lassan eltűnik, ezért tennünk kell érte, hogy megmaradjon. Apu elindult velük a ruszinokhoz, a románokhoz, bejárták a környéket. Én pedig ott voltam mellettük, néhány videón látszik is, ahogy csak ugrabugrálok. Egy idő után azonban már én mentem a gyűjtőkkel fordítani a ruszin tájnyelvet vagy az ukránt, ha apu nem ért rá. Nagy hatással volt még rám az is, hogy a szüleim tizenkét évesen beadtak a tiszaújlaki Murzsa Gyulához inasnak. Munka után esténként tanítgatott, és olyan ismerettel vértezett fel, ami apáról fiúra szállt náluk évtizedek óta. Arról szólt az ő tanítása, hogy egy közösséget hogyan szolgálhatunk. Olyan dolgokat tanultam tőle, ami a zenészt igazi muzsikussá formálja.
A diplomamunkámat is ebből írtam. A gyűjtés egyébként a mai napig tart, ez a folyamat nem áll le. Az állami együttes Megidézett Kárpátalja műsora pont ennek a gyűjtőmunkának a folyamatát mutatja be. Nekem még nagy vágyam, hogy befejezzem Bartók kárpátaljai gyűjtéseit. Mert ő csak Szeklencéig jutott el, nagy bánatomra Viskre már nem jött át. Pedig mindössze három kilométer választotta el légvonalban, na meg át kellett volna úsznia a Tiszán (nevet – a szerk.) Jó lenne végigjárni a településeket még onnan, ahol Bartók befejezte és tovább gyűjteni. Nekünk vannak Técsőről és Viskről is felvételeink, de még mindig lehet kincseket találni. Főleg a ruszinok és a románok között, mert a magyarok lényegében már „visszatanult muzsikusok” , akiknek mi segítettünk abban, hogy megtanulják ezeket a dalokat. Mi soha nem úgy közelítettük meg a gyűjtéseket, hogy szigorúan adatok rögzítésére megyünk, és amint megvan, viszontlátásra, kikapcsoltuk a magnót. Ha megnyílik előtted az az ember, és befogad, tehát a családtagjának érez téged, akkor ez már több mint adatközlés, ez már mester és tanítványa közötti kapcsolat, és ennek van igazán hangulata. Számunkra ez mindig élmény.
– A muzsikálásodat is élmény hallgatni. Amikor játszol, látszik rajtad, hogy szívből teszed. Az ember szinte libabőrös lesz, és nem tud nem mosolyogni, miközben hegedülsz.
– Ebben nőttem fel, ez természetes, nekem nem kellett soha mondani, hogy fiam, mosolyogj, ha hegedülsz. Ez hozzátartozik a személyiségemhez. Felveszem a hegedűt, és átszellemülök. Meglehet, hogy 8 órát utaztunk a buszon a koncertre, és már hulla fáradt vagyok, de amikor felveszem a hangszert és muzsikálok valakinek, az olyan, mintha kinyílna előttem egy egészen más világ. Aztán persze, amikor bezárom a tokot, pont ugyanolyan enervált vagyok, mint bárki más egy hosszú nap után, de az, hogy adtam valamit a hallgatóságnak – örömben szárnyakat, bánatban gyógyírt –, az engem boldoggá tesz. Én mindig adni akarok valamit a zenéléssel. Ettől van értelme az egésznek.
– Olyan közegben nőttél fel, ahol körbevett a szeretet, a muzsika és az igazi kárpátaljai szellemiség. Annak ellenére, hogy te már 14 évesen kiköltöztél Magyarországra, és mondhatni ott kezdted felépíteni az életedet meg a karrieredet, megmaradt a kárpátaljai gyökér. Szerinted azok az emberek, akik most a háború miatt, vagy akár más indíttatásból kijöttek Magyarországra, hogyan tudnak továbbra is kapcsolódni a szülőföldhöz, mi segíthet nekik abban, hogy megtartsák a kötődést?
– Azt tapasztaltam, hogy bármerre is jársz a világban, bárhová is költözöl, akkor becsülnek meg igazán, ha büszke vagy arra, honnan jöttél. Tehát aki feladja a gyökereit, beolvad, az egy idő után elkallódik, nem találja majd a helyét. Azt hiszem, hogy a hozzánk hasonló gondolkodásúaknak a szíve mindig megdobban, ha Kárpátalja földjére teszi a lábát. Én a zenében is azt tapasztaltam, hogy a magyarországi jó muzsikusok közül is akkor tűntem ki, ha elővettem a tiszaújlaki nótáimat, amit Murzsától tanultam, és azokat a dallamokat, amit egyébként bárki más is el tudna játszani, úgy játszottam el, ahogy azt nálunk szokták. Akkor figyeltek fel arra, hogy ki is az az ember. És ez mindenhol pontosan így van.
Legyünk arra büszkék, akik vagyunk, amit otthon kaptunk. Az egyik kincsünk ez a túlélési ösztön. Mi mindig „túlélünk” Kárpátalján, valamiért mindig küzdeni kell. Hiába van egy szakmád, attól még másik három dolgot is el kell tudnod végezni ahhoz, hogy megélhess. És a legtöbb ember otthon nem azon bosszankodik, hogy miért nem kap több fizetést, hanem azon töri a fejét, hogy hogyan tudna még valamit csinálni, amivel megteremthetné a családjának a viszonylagos jólétet. Elég ha csak a saját szüleimre gondolok, akik a zeneakadémiai végzettségükkel a KGST-piacon árulták a benzint meg a festéket és egyéb termékeket, hogy megéljünk, amikor hónapokig nem kaptak fizetést. Mi erre vagyunk beprogramozva. Mindig meg kell oldani valamit, és a megoldáshoz lehetőleg meg kell találni a „kiskaput”. És ez egyébként az életben nagyon sokszor jól jön, mert így nem rettenünk meg attól, ha valami baj van. Soha nem felejtem el, amikor legelőször jöttem zenélni Budapestre, 18 éves koromban, friss jogosítvánnyal. Apu ideadta a zsigulit. Debrecenben felvettem a bőgőst meg a brácsást. Az Árpád-hídon egyszer csak hallom: düg-düg-düg – a kocsi lerobbant. Kicsit sem zavartatva magam, kinyitottam a motorháztetőt, a karburátor alatt kicsavartam a szűrőt, kifújogattam, visszatettem, felpumpáltam a benzint, beindítottam a kocsit és gurultunk tovább. A mellettem ülő fiú elképedve nézett, nem értette, hogy most autószerelő vagyok vagy zenész? Azt mondanám, mi kárpátaljaiak mindannyian problémaelhárítók vagyunk, az egész életünk így néz ki. De ettől szép az egész, és erre kell emlékeztetnünk magunkat, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mi kárpátaljaiak, mint gondolnánk!
