–A máramarosi hegyek völgyében, Visken születtél. Hogyan emlékszel vissza, milyen kislány voltál, és mikor jött az életedbe az éneklés?
– Egy szerencsés pillanatban születtem. Éppen akkor, amikor még élő hagyományként tárult a szemem elé a paraszti kultúra. Nevezhetjük ezt „utolsó órának” is. A ’80-as évek elején, ahogy megnyílt a határ, az anyaországból népzene gyűjtők érkeztek hozzánk. Többek között Halmos Béla, Vavrinecz András, Virágvölgyi Márta, Felföldi László, Teszáry Miklós, csak hogy néhányat említsek. Édesapám, Pál Lajos segítségével elindultak a kárpátaljai falvakba, hogy felkutassák a még élő zenészeket, táncosokat, énekeseket. Én és a bátyám sokszor vettünk részt ezeken a népzenei gyűjtéseken. Ezek az élmények a mai napik elevenen élnek bennem. A sok szép népdal, történet, emberi sors megismerésén keresztül arra is rá kellett jöjjek, hogy ez az én utam. Túl szép volt ez a világ ahhoz, hogy csak úgy szó nélkül elsétáljak mellette.
– Magyarországon kezdtél el ezen a pályán tudást szerezni. Mikor vágtál bele?
– Énekelek attól a perctől, ahogy megszülettem. A tudás megszerzését sem tudnám konkrét időponthoz kötni. Talán, mert az ember nem emlékszik mikor is kezdődött, és ha a tanulást komolyan veszi valaki, akkor soha nincs is vége. A szüleink nagyon tudatosan és következetesen neveltek minket. Soha nem volt kényszer a zenetanulás, inkább csak egy lehetőség. Amikor eljött a középiskolai továbbtanulás ideje, a szüleim Debrecenbe vittek felvételizni a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolába zongora szakra. Ez azért is volt jó döntés, mert a bátyám, aki három évvel idősebb nálam, akkor már a debreceni református gimnáziumban tanult, és így együtt lehettünk, vigyázhatott a kishúgára
– Hol kezdted el a karrierépítést?
– A karrierépítést azt hiszem, még a mai napig nem kezdtem el. Én inkább úgy tekintek eddigi pályára, mint szerencsés találkozások sorozatára. Édesapámék egy olyan szellemi közeget varázsoltak körénk gyerekkorunkban, ahol sok volt a művész. Számos alkalommal érkeztek hozzánk vendégségbe zenészek, színészek, rendezők, írók, költők, így sokszor előfordult, hogy ezek az együtt töltött esték családi örömzenéléssel zárultak. Ez volt a kiindulópont. A debreceni éveim szintén nagyon fontos helyet töltenek be az életemben. Itt az volt a szerencsés, hogy nagyon jó volt a közösség, amibe csöppentem. Református Kollégium Kántusa, a református néptáncegyüttese, a zeneművészeti konzi, mind hozzátettek ahhoz, aki most vagyok. Az itt szerzett barátságok a mai napig megvannak. Mivel ebben az időben még iskolai keretek között nem lehetett népzenét tanulni, a komolyzenei tanulmányaim mellett próbáltam időt szakítani a népdaltanulásra. Juhász Erika tanárnőhöz kopogtattam be, aki akkor a konzervatórium népzene tanára volt, hogy tanítana-e engem. Elvállalt, s ő ismertetett meg először az erdélyi dialektusterületek népdalaival. Ugyanakkor még nem sejtettem, később a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola ének-zene, népzene szakán ő lett az ének tanárom.
– Hány éve vagy tagja a Magyar Állami Népi Együttesnek?
– A Magyar Állami Népi Együttes egy hivatásos, profi társulat. Ami annyit jelent, hogy mindenkinek, aki ott dolgozik, a zene, az éneklés, a tánc a szakmája, ebből él. Ebben az esetben is volt egy fokozatosság, egy húsz éves folyamat, amikorra a társulat tagja lettem. Tizenhat éves voltam, amikor először, még debreceni konzisként láttam a Táncos Magyarok című előadást. Akkor fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy vajon egy kislány, aki elindul világot látni, álmodhat e olyan nagyot, hogy egyszer itt énekeljen? Amikor Debrecenben elvégeztem az egyetemen a zongora szakot, a Zeneakadémián akkor alakult meg a népzene tanszék. Ebbe a történelmi évfolyamba én is felvételt nyertem. Nagyszerű mesterekkel és nagyszerű évfolyamtársakkal tölthettem azt az öt évet. S azzal, hogy felkerültem Budapestre, bele is csöppentem a pesti népzenei vérkeringésbe. Az egyetemi tanulással párhuzamosan szép lassan belesimult a mindennapjaimba a koncertezés. A társulatnál pedig elkezdtem részt vállalni a háttérmunkában. Elsőként a Megidézett Kárpátalja című előadásra készülve zenei szerkesztőként segítettem az együttes munkáját. És mivel minden rám bízott munkára egyfajta kihívásként tekintettem, így jöttek is a felkérések egymás után. Igyekeztem mindig alázattal végezni a rám bízott feladatot.
– Kihívásként tekintettél minderre? Volt-e benned megfelelési vágy?
– A kihívást az alkotó, művész ember mindig szereti. Nekem is olvasta a nagymamám a magyar népmesét, miszerint elindul a szegény gyerek a tarisznyával szerencsét próbálni, és útközben megannyi próbatétellel találkozik. Ez az én esetemben is így történt. Mindig kíváncsi voltam arra, hogy egy kárpátaljai faluban született kislány mire képes, ha hisz magában? Ennek határait a mai napig feszegetem. Szüleink arra tanítottak, hogy a ránk bízott feladatot végezzük tudásunkhoz mérten a legjobban, mert a befektetett munkának előbb-utóbb meg is lesz a gyümölcse. Ma mindenki arra vágyik, hogy sztár legyen és híres. A mi szakmánkban nem azonnal jön a siker, és a tanulás folyamata sem áll meg soha.
– Ezzel párhuzamosan a bátyád által alapított Szalonna és Bandája tagja is vagy. Mióta?
– Még Debrecenben tanultam, amikor Budapestre mentem megnézni azt a bizonyos államis előadást. Akkor szólt Pisti, hogy be kellene ugorjak egy koncertre énekelni. Az volt az első alkalom, amikor a Szalonna Bandája elé álltam. Nem felejtem el azt a koncertet. Akkor még nem is sejtettem, talán ez volt a „vizsgakoncertem”, hiszen pár évre rá, ennek a remek csapatnak lettem az énekese. A banda tagjai (Pál István, Gombai Tamás, Karacs Gyula, Ürmös Sándor, Gera Attila, Doór Róbert) immár több mint tizenöt éve a kollégáim, barátaim, akik mindannyian a saját hangszerük kiváló mesterei.
– Mindeközben a magánéletedben is zajlott az élet, hiszen férjhez mentél, édesanya lettél…
– A férjemmel egy faluból származunk, ebből kifolyólag egyértelmű, hogy gyermekkorunk óta ismertük egymást, találkoztunk minden nagy ünnepen a templomban. Az egészben az az érdekes, hogy Magyarországon találtunk egymásra. Ő Pécsen volt egyetemista, és eljött egy adventi koncertünkre. Az előadás után beszélgetni kezdtünk, és ez olyan jól sikerült, hogy a mai napig tart. Hatalmas boldogság számomra, hogy a Jó Isten egy olyan embert állított mellém társnak, aki minden helyzetben a támaszom. Tudja, milyen egy határon túli magyar ember lelkivilága, nem kell szótár ahhoz, hogy mit mond a másik, mindenben megértjük egymást. Mi ugyan Magyarországon élünk, de a lelkünkben minden ponton kötődünk az otthonhoz, Kárpátaljához. És amikor a lányok megszülettek, akkor is fontos volt számunkra, hogy sok időt töltsenek otthon. Szívják magukba mindazt, amit nekünk Kárpátalja jelent.
– Lányaitokról néhány szót?
– Eszterke kilenc éves, második osztályos, és a Magyar Rádió gyermekkórusában énekel, Annácska ötéves, még ovis. Mindketten fények a mi életünkben. Az anyaság egy pluszt adott számomra, sok minden más értelmet nyert, az éneklésben, a népdalok szövegeiben, a hangomra is pozitív irányba hatott ez a változás. Annak ellenére, hogy az én szakmám nem kifejezetten családbarát pálya, mindig is tudtam, hogy szeretnék édesanya lenni. De hála Istennek a családom nagy segítségemre van. A férjem, a nagyszülők, keresztszülők, barátok sokat segítenek a mai napig abban, hogy én közben tudjam azt csinálni, amit szeretek.
– Bár nincs nagy korkülönbség a lányok között, mégis megkérdezném, mikor volt könnyebb anyának lenni? Anna születésekor lehet, már kicsit rutinosabb szülő voltál? Nálatok ez hogy zajlott?
– A nők hajlamosak azt hinni, hogy a második gyermek születésekor már rutinos anyukák. Kivéve, ha az a másik nem csinál mindent másképpen. Nálunk is így volt ez. Anna szöges ellentéte Eszternek, s ez igazi színt visz az életünkbe.
– Vagyis néha esetleg türelem is kell hozzájuk…. Te hogy állsz ezzel?
– Nem vagyok türelmes típus, sőt sokszor inkább türelmetlennek mondanám magam. Eben eléggé hasonlítok édesapámra. Egyetlen olyan terület van, ahol a végtelenségig tudok türelmes lenni, ez pedig a tanítás. Az éneklés, a népdallal eltöltött idő számomra legalább annyira minőségi idő, mint egy gyereknek átadni a tudást. A tanítás mindig is fontos helyet töltött az életemben. Jó érzés kibontani egy gyerekből azt a tehetséget, ami benne rejtőzik. A nyári népzenei táborokban pedig igyekszem visszacsatolódni a kárpátaljai fiatalsághoz is, és azt is figyelemmel kísérem, közülük ki hogyan fejlődik. Ilyenkor egyfajta tehetséggondozás is folyik. Számomra nagyon jó visszajelzés az, hogy ma már számos zeneművészeti konzervatóriumban és a zeneakadémián is megállják a helyüket azok a tanítványaim, akik otthonról indultak el gyerekként azon az úton, amin egykor én is. Jó érzéssel tölt el, hogy van, aki viszi tovább a tudást.
– Ha van egy kis szabad időd, azt mivel töltöd szívesen? Van hobbid?
– Amikor van pár szabad napom, azonnal kocsiba ülök, és irány Visk. Mert legyünk őszinték, a budapesti élet egy hangyabolyhoz hasonlítható, és az, aki nem oda született, mint én, hanem egy természetközeli közegben, ahol minden nap füvet, fát, virágot, hegyeket, Tiszát lát, az nagyon vágyik haza. Én is így vagyok ezzel, sokszor azon kapom magam, hogy mekkora honvágyam van, és akkor, ha tehetem, indulok is.
– Gondolom, itthon is maradtak barátaitok, akikkel tudtok találkozni, tartalmas időt együtt tölteni.
– Ebből a szempontból szerencsés vagyok, mert bár a viski közegből én elég korán kiszakadtam, viszont Sanyinak maradtak általános iskolás barátai. Egy igazán jó, összetartó csapat, és amikor elkezdett nekem udvarolni, belecseppentem ebben a társaságba, és nagy szeretettel fogadtak be. Kirándulások, ünnepek, születésnapok, sasliksütések alkalmával szoktunk összejönni, ami fontos, mert mi magunk is azt tapasztaljuk, hogy az ilyen alkalmakra is szakítani kell időt, mert nekünk és a gyerekeinknek is szükségük van ezekre a találkozások, beszélgetésekre.
– Nagyon sok helyen megfordultál már, rengeteg emberrel találkoztál, beszélgettél. Jó emberismerőnek tartod magad?
– Azt hiszem igen. Eddig még nagyot nem hibáztam, és ebből kifolyólag nem is csalódtam. Mindig olyan emberek vettek körül, akik tudtak inspirálni, tanítani.
– Ha felhők gyűlnek a fejed fölé, hogyan, miképpen lehet felvidítani?
– Ha arra van szükségem, hogy egy kicsit befelé figyeljek, akkor nekem a zene az, ami segít. Ilyenkor a fülemben van a fülhallgatóm, zenét hallgatok, mert ez az, amivel még akkor is el tudok vonatkoztatni, ha éppen a repülőtéren vagyok, vagy a belváros nyüzsgő zajában, vagy netán a világ végén.
– A világ számos országában felléptetek már, szebbnél-szebb helyeken. Mely az ezek közül, ahová szívesen elmennél még, és nem muzsikálni, hanem a családdal.
– Valóban nagyon sokfelé jártunk már, és amikor visszanézem a fotókat, akkor döbbenek rá, mennyi gyönyörű helyen megfordultam már. A zenekarban a brácsásunk az, aki mindig utánanéz, hogy mik a nevezetességet, mi az, amit mindenképpen meg kell nézni, ha ellátogattunk valahová. Én Olaszországban éreztem azt az embereken, hogy nagyon közvetlenek és kedvesek. Minden szép, az étel finom, és mindig fel tudunk fedezni valami újat, legyen az gasztronómia, kultúra, vagy történelem. Ez az az ország, ahová mindenképpen elmennék még a családommal, hogy a lányok is lássák azt a sok szépséget, ami ott vár rájuk. A másik ilyen hely Erdély, ahova mindig úgy látogatunk el, mint a második otthonunkba. Sok kedves, tiszta szívű barátunk vár ott minket mindig, nagy szeretettel.
