Orosz-Váradi Enikő: „…szeretek még egy esélyt adni az embereknek”

Érzékeny, ami sokszor nem látszik, aggódó és megbocsátó. Munkáját szívvel-lélekkel végzi, a közösség érdekeit mindig előtérbe helyezi, de jelenleg kis családja, a férje és a kisfia kerül előtérbe. Szabadidejében szívesen túrázik, a friss levegőn töltődik, s készül a következő kihívásokra. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Orosz-Váradi Enikő, a Kárpátalja Táncegyüttes igazgatója, a Beregszászi Rezeda Folkműhely vezetője, a Hagyományok Háza Hálózat Kárpátalja kulturális szervezője.

– A bemutatkozásod arra enged következtetni, hogy a kultúra mindig fontos szerepet játszott az életedben. Jól gyanítom?

– Visken születtem, ott is nevelkedtem, s elmondhatom, hogy boldog gyermekkorom volt, hiszen rengeteg barátom volt, minden lehetőségünk megadatott, hogy sok értékes és kellemes időt töltsünk együtt. Zeneiskolába és táncra is jártam, emellett a sportot is nagyon szerettem, már gyerekkoromban is pörgős mindennapjaim voltak. A kultúra és a hagyományőrzés az első perctől szerves részét képezte az életemnek. Négy-ötévesen sok időt töltöttem a dédnagymamámmal (volt egy ikertestvére és egymás mellett laktak), s ők voltak azok, akik már akkor népdalokat, mondókákat tanítottak nekem. Aztán jó néhány év elteltével, amikor már tudatosan kezdtem foglalkozni a hagyományőrzéssel, az archív felvételeken felismertem a felmenőimet, ahogyan táncolnak és énekelnek. Tehát úgy nőttem fel a viski folklórban, hogy szinte észre sem vettem. És ide tartozik még a kézművesség is, a csuhékötés Visken szinte minden házban jelen volt, az asszonyok munka közben énekeltek. A néptánccal a középiskolában kezdtem komolyabban foglalkozni, Balázs István híres fafaragó művészünknek köszönhetően jutottunk el a Pál Lajos és Katalin által szervezett Péterfalvai Népzenei és Néptánctáborba, ott éreztem rá igazán ennek az ízére, akkor váltam a néptánc szerelmesévé.

– Hol tanultál?

– Tanulmányaimat a szülőfalumban kezdtem, majd a Nagyberegi Református Líceumban érettségiztem. Ott nem igazán volt lehetőségem a néptánccal foglalkozni, aztán, amikor az Ungvári Nemzeti Egyetem nemzetközi kapcsolatok, valamint magyar nyelv és irodalom szakán tanultam, újra kapcsolatba kerültem a folklórral. Az egyetemen olyan hasonló gondolkodású fiatalokkal ismerkedtem meg, akik szintén érdeklődtek a folklór iránt, így megalakítottuk a Sodró együttest. A Váralja kávézóban kezdtük szervezni a táncházi alkalmainkat, melyre az egyetemisták mellett később a városi lakosok is eljöttek, hogy egy kellemes estet töltsenek velünk. Tíz évvel ezelőtt megalapítottuk Beregszászban a Rezeda Folkműhelyt, ahol jelenleg közel 80 tanítványunk van. A nagyobbakat olyan szintre sikerült felfejleszteni, hogy nekik már a néptánc kifejezési nyelvvé vált. A kisebbekkel sokat kell dolgozni, hiszen az okos eszközökkel egyre nehezebb felvenni a versenyt. Amikor jelen vannak az órán, azon teljesen át tudnak lényegülni, de nem könnyű fenntartani a figyelmüket.

– Ezt a sok információt pár perc alatt kaptam, amiből azt lehet következtetni, hogy határozott egyéniség vagy. Nem tévedek?

– Azt kell mondanom, hogy tévedsz. A körülöttem élők is így látják ezt, de be kell valljam, hogy nagyon sokszor nem érzem magam határozottnak. A munkám, a közösségért való tevékenység megköveteli, hogy határozott döntéseket hozzak, de a magánéletemben olykor nehezen tudok dönteni. Egy nagyon egyszerű példa: vegyem meg, vagy ne vegyem meg. Ezzel a hezitálással néha ki tudom a férjemet készíteni.

– Szoktál halogatni?

– Szoktam, és ez egy igen rossz tulajdonságom, de aztán rájövök, hogy ez egyáltalán nem jó ötlet. A halogatás általában abból fakad, hogy sok a munka, és többnyire a személyes ügyeimet teszem félre. Ha például egy fontos, magánjellegű dokumentumot kellene rendeznem, szinte biztos, hogy az utolsó helyre kerül, azt a közösségi ügyek előzik meg.

– Nem is olyan régen családot alapítottál. Mondanál róla néhány szót?

– 2023 óta vagyunk együtt a férjemmel, Orosz Péterrel. Ez idő alatt már javában dúlt a háború az országban, vártunk, hogy egy nagy, hagyományos viski lakodalmat szervezzünk, sajnos nem jött össze, hiszen a háború még mindig tart. Mindemellett azért sem lett volna ez teljes, mert a baráti körünk nagy része nem él itthon a jelenlegi helyzetből adódóan és sok, szívünknek kedves ember nem lehetne ott. A polgári esküvőt viszont megtartottuk, s nemsokára Isten megajándékozott minket a kisfiunkkal, Mátyás már tízhónapos múlt.

– Amióta anyuka vagy, előtérbe került az aggódás? Hogy érzed?

– Szerintem valamilyen szinten mindannyian aggódunk. Én alapból olyan típus vagyok, aki mindent átél. Lehet, hogy kívülről keménynek tűnök, de valójában egy érzékeny ember vagyok. S amióta édesanya lettem, sokszor jómagam is rácsodálkozok, milyen hiperérzékennyé váltam. Persze tudom, hogy az sem jó, ha valamit túlaggódunk, de jelenleg egy olyan szétzilált világban élünk, ahol akarva, akaratlanul is néha aggódunk bizonyos dolgok miatt. Szerintem most mindannyiunkban egyre több stressz halmozódott fel, az emberek egyre frusztráltabbak itthon. Egyetlenegy biztos pont ebben a zűrzavaros létben az isteni gondviselés, ebbe kapaszkodhatunk. Hiszem, hogy ez az, ami még eddig megtartott minket itthon.

–  Beregszászban laktok. Hogy tudod összehangolni a sok feladatot a házi teendőkkel?

– Inkább azt mondanám, hogy ingázunk Beregszász és Visk között, ugyanis karitatív alapon a Visk Jótékonysági Alapítvány ügyvezető igazgatója vagyok és önkormányzati képviselői mandátummal is rendelkezem, ezért sok időt kell a szülőfalumban töltenem. No meg a család is Visken van. Amikor Viskre megyünk, azt mondom, hogy hazamegyünk, mert én még mindig azt tekintem az otthonomnak. Persze ez nem azt jelenti, hogy Beregszászt ne szeretném, hiszen a munkám is ideköt már jó ideje, de soha nem tudtam teljesen elszakadni az otthoni közegtől, a hegyektől, a Tiszától. És hogy hogyan tudom összehangolni? Nehezen. Ez mindkettőnk számára egy egészen új élethelyzet, most tanuljuk. A mindennapjainkat Mátyás köré építjük, hozzá illesztjük az elvégzendő feladatainkat. Ez hatalmas logisztika, minden napunkat előre meg kell tervezni, általában vasárnap beszéljük meg a következő hetünket. Viszont köszönet és hála, hogy sokat segítenek a nagymamák, a család, nélkülük nem menne.

– Fiatal korod ellenére nagyon sok helyen megfordultál, megannyi emberrel találkoztál. Jó emberismerőnek tartod magad?

– Bizonyos dolgokban igen, másokban nem. Sokszor ráérzek arra, hogy kiben milyen indulat lakozik, sok esetben viszont elfogult vagyok: szeretek még egy esélyt adni az embereknek.

– Ha megsértenek, könnyen túl teszed magad rajta?

– Érzékeny típus vagyok, bár ezt nem mindenki veszi észre, a többség határozott egyéniségnek lát. Könnyen megbántódom, és a bántást sokszor észre sem veszik az emberek, már csak azt, ha én is bántóan válaszolok. De az előzményt, hogy mi miatt volt ez, azt nem mindig veszik észre.

– Van olyan emberi tulajdonság, amit nem tudsz elviselni, már-már dühít?

– Az, amikor hülyének néznek. Amikor mindketten tudjuk, hogy valami így van, de közben állítja az ellenkezőjét. De a tétlen embereket sem szeretem, akik szerintem sokszor szándékosan nem oldanak meg simán megoldható problémákat. Meggyőződésem, hogy sok mindent meg lehet oldani, de mindig azon van a hangsúly, hogy meg akarjuk-e oldani, és ezért képesek vagyunk-e megtenni mindent, vagy inkább azt mondjuk, hogy ezt nem lehet. Van, amikor hirtelen lángra lobbanok, de ugyanolyan gyorsan le is csillapodok, s tudok tiszta lappal indítani.

– Van hobbid? Mi az, ami kikapcsol?

– Szeretek festeni és teniszezni, de sajnos nem igazán van rá időm, mint ahogy a zongorázásra és gitározásra sem. Ha mégis akad egy kis szabadidőm, akkor kirándulok, túrázok, szeretek a szabadban lenni, mert a mozgás, a friss levegő nagyon fel tud tölteni. Van egy Winston Churchill nevű kutyám, vele szeretek nagy sétákat tenni a hegyekben, bár sajnos mostanában ez egyre ritkábban valósul meg.

– Hogyan készültök most már hárman a húsvétra?

– Visken leszünk, ahol a húsvéti ünnepeket mindig nagy, lázas készülődés előz meg: nagyhéten készül a sonka, a fiúk készülnek a locsolkodásra. A férjem most már nem egyedül, hanem Mátyással megy majd megöntözni a lányokat és asszonyokat, és begyűjteni sok-sok piros tojást. A mi nagyfiunk lassan már egyéves lesz, és szoktatjuk a közösséghez, amúgy is nagyon barátságos gyermek, néha elvisszük magunkkal a próbákra, ott is kézrőlkézre jár, élvezi a miliőt.

– Tudjuk, hogy nyáron van több fellépésetek. Látni már, hogyan néz ki az idei nyaratok?

– Ha csak a Kárpátalja Táncegyüttest vesszük, már most tudjuk, hogy több meghívásnak szeretnénk eleget tenni határon innen és túl. A Rezeda Folkműhelynek is vannak meghívásai, a folkműhely fennállásának 10. évfordulóját is egy nagy műsorral szeretnénk megünnepelni júniusban.