Nemzedékeket összekötő közösségi tér – Látogatóban a Salánki Tájházban

Egy tájház akkor tud igazán korszerűen működni, ha az nem csupán egy kiállítótér, hanem abban zajlik az élet. Valószínűleg ezt vallják a Salánki Tájház vezetői is, hisz hetente teadélutánra invitálják a falubelieket. Miért tartják ezt fontosnak? – kérdeztük Kész Margitot, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola néprajzosát, a tájház vezetőjét. 

– A 21. században a múzeumok, így a tájházak is nagy kihívás előtt állnak. Nem elég összegyűjteni a tárgyakat, kiállítótérként szépen berendezni, majd egy-egy csoportot végigvezetni az épület terein és sablonos szöveggel bemutatni az enteriőröket. Napjaink tájházának feladatai között ott szerepel az ismeretátadás, az interaktív módon történő oktatás, a hagyományok közvetítése. Ami pedig a legnagyobb kihívás, hogy közösségi térré tegyük a múltunkat őrző helyszíneket. Mindezt a különböző generációk bevonásával, remélve, hogy épp e térben képződik összekötő híd az egymástól egyre jobban eltávolodó nemzedékek között. Ezeknek a kihívásoknak a Salánki Tájházban is próbálunk megfelelni. Annál is inkább, mert a jelenlegi háborús időszakban sokkal összetettebb a helyzet, mint előtte volt. A külföldön tartózkodóknak virtuális térben, facebook oldalunkon mutatjuk meg magunkat, beszámolunk a tájházban zajló eseményekről, fotókkal illusztráljuk azokat. Úgy érezzük, a földrajzi korlátok ilyen módon történő áthidalására ezekben az időkben különösen nagy igény van. Rendszeresen kapunk visszajelzéseket a távolban élő kárpátaljaiaktól, salánkiaktól. Az itthon maradottakat pedig megpróbáljuk tájházas közösséggé kovácsolni. Egyelőre itt tartunk. Minden péntek délután 15.00 órától programot szervezünk, ahová minden érdeklődőt szeretettel várunk. 

– A Salánki Tájház még igencsak „fiatal”, az elmúlt év őszén adták át. Milyen céllal hozták létre?  

– A tájház ötlete nem új. Férjemmel, Kész Barnabással rég szerettük volna, hogy Salánkon is működjön tájház. A Salánki Mikes Kelemen Középiskola fiatal tanáraiként már az 1990-es években minden lehetőséget kihasználtunk, hogy tanítványainknak felhívjuk a figyelmét a hagyományos kultúra értékeire, magunk is néprajzi gyűjtőmunkát végeztünk. A középpontban persze mindig Salánk állt, ahol a tárgyi és a szellemi kultúra értékes szegmensei maradtak meg. E gazdag lokális hagyományok értékét mindenképp tudatosítani szerettük volna a lakosokban, s ennek helyszíneként terveztünk egy működő tájházat. Végül egy Európai Uniós projekt részeként a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) és a Kárpátaljai Magyar Turisztikai Tanács (KMTT) szervezésében 2023-ban került sor a Salánki Tájház megnyitására. A tájház létrehozásának célja a helyi hagyományok őrzése, a lokális identitás és a generációk közötti kapcsolat erősítése, az itthon maradottak közösségé kovácsolása, a háborús helyzet miatt külföldön tartózkodó lakosokkal való kapcsolattartás. Más településen élő érdeklődők számára a működtetés, programszervezés egyelőre megoldatlan. Maga a fenntartás is megoldásra vár. Programjainkat egyelőre önkéntes alapon szervezzük. 

– A legtöbb tájház a régmúlt időket őrzi, ez viszont egy viszonylag nem régi korszaknak állít emléket. Miért tartották ezt fontosnak? Számomra úgy tűnik, ez a tájház elsősorban a helyi közösségnek készült... 

– Valóban, jellemző, hogy skanzenek és az „in szitu” megőrzött tájházak épületei a 19. század második felének vagy 20. század első felének időintervallumát mutatják be. A kortárs szabadtéri múzeumokban viszont azért már egyre többször találkozni a bemutatott idősík jelen felé történő kibővítésével, a közelmúlt megjelenítésével, ez által is szemléltetve az életmód folytonosságát, az idő múlását. A látogató sem arra vágyik, hogy mindenhol ugyanazokkal a tárgyakkal, egy konzerválódott külső és belső elrendezéssel találkozzék. Részben ezért is döntöttünk amellett, hogy Kárpátalján nem egy újabb, 20. sz. első felének életmódját reprezentáló tájházat rendezünk be. Emellett való igaz, hogy a tájház épülete, az előtornácos módos parasztház különben az 1900-as évek elején épült, de az idő során külső és belső átalakuláson ment keresztül, amelyről tanúskodtak a különböző építészeti megoldások, tárgykészlet. Mi ezeket vettük figyelembe, mikor végül úgy döntöttünk, hogy a 60–80-as évek életmódját, tárgyi kultúráját mutatjuk be: azt az utóparaszti világot, amikor a falusi emberek még hagyományos módon gazdálkodtak, de már jelentős változások történtek az életükben. Szerencsénkre a házban nagyon sok eredeti bútor és berendezési tárgy maradt. Ezek az enteriőrbe is visszakerültek, legnagyobb részük az elsőházba. Ez a szoba amellett, hogy a 1960–1980 években még jellemző klasszikus tisztaszoba enteriőrjét szemlélteti, látható benne egy hívő görögkatolikus család élettere is a maga szakrális vonatkozású tárgyaival. Jelenleg a tájház egyelőre valóban leginkább a helyi közösséget szolgálja. Persze nem zárkózunk el a máshonnan jövő érdeklődők elől sem. Azonban, mint említettem, jelenleg a tájház fenntartása, üzemeltetése is megoldásra vár, így a mi lehetőségeink is korlátozottak.

– Itt heti rendszerességgel teadélutánokat tartanak. Kiknek és milyen céllal? Hogyan zajlanak ezek a péntek délutáni találkozók és mi a hozadéka? Távolabbi célok, tervek, remények…

– A salánki lakosok lelkesedéssel fogadták a tájház megnyitását. Azóta sem lanyhult az érdeklődés, ezért, ahogyan a hivatalos munkaidőnk engedi, minden péntek délután önkéntes alapon szervezzük programunkat. Ilyekor beszélgetünk, teázunk, sütünk, főzünk, én közben néprajzi adatgyűjtést is végzek. Az eddigi összejövetelek során jellemzően a táplálkozás, a történetmesélés (mese, monda, igaz történet), éneklés, az ünnepi szokások, a népi vallásosság, szakrális kommunikáció, böjti hagyományok köré összpontosult a beszélgetés. A minket meglátogató „vendégek” sokszor saját maguk készítette finomsággal kényeztetnek bennünket – pedig ez sohasem volt elvárás. Ez is tanúskodik arról, hogy sajátjuknak érzik a tájházat. Várják, érdeklődnek, sürgetik, készülnek ezekre a délutánokra. Már készítettünk együtt hagyományos salánki bábabélest, kuglit, fánkot, málékásás töltött káposztát stb. A hangulat rendszerint nagyon jó, igazi békebeli. Tényleg egy közösségi tér lett a tájház. A kapcsolattartás a virtuális térben is megvalósul. Facebook oldalunkon (Salánki Tájház) rendszeresen posztolunk, beszámolunk a történtekről, archív fotókat, hanganyagot osztunk meg. Azt tapasztaltuk, hogy oldalunk nagy népszerűségnek örvend. Mindezt egy nagyon lelkes csapattal (a Kész család, Kalanics Éva, Kis Mónika és András, Tegze Ida és mások) szervezzük, fedezzük a kiadásokat. És ez tényleg úgy tud működni, hogy a résztvevők közül mindenki azzal segít, amivel tud. Rengeteg további tervünk van a programokat, a fejlesztést illetően, mindez azonban annak a függvénye, hogy a továbbiakban sikerül-e pályázatot nyernünk vagy támogatót találnunk. 

– Bízzunk benne, hogy a jó ügy támogatókra talál. További sok szép, tartalmas együttlétet a tájházban!