Molnár Gábor amazóniai pályafutását bemutató cikkünket ott hagytuk abba, hogy a tragikus balesetben, 24 évesen szeme világát vesztő magyar vadász három hatalmas óriáskígyóval a csomagjában felszáll az Európába tartó hajóra. A két anaconda közül az egyik sajnos még a hajóúton elpusztul, ám a 4 méteres boa constrictor és az 5,5 méteres anaconda túléli az utat. Budapestre megérkezvén első dolga taxit fogadni és a budapesti állatkertbe fuvarozni kígyóit. Nádler Herbert, az intézmény igazgatója először észre sem veszi, hogy a napszemüveges fiatalember nem lát, majd amikor fizetni szeretne a kígyókért, jön az újabb meglepetés: Molnár nem fogad el pénzt, az Amazonas hüllőkirályait ajándékba adja az állatkertnek.
Az akkoriban világhírű Magyar Állami Szemkórházban viszont nagyon rossz híreket kap. A diagnózis szerint sosem nyeri vissza látását. Az írni-olvasni roppantmód szerető fiatalember (sokszor maláriás rohamok között, holtfáradtan is precízen vezette trópusi naplóját és rokonai jóvoltából rendszeresen olvasta az elpostázott magyar lapokat) számára ez hatalmas csapás, de nem nyugszik bele. Egy nővér segítségével megtanul vakon gépírni, bár a vakok brai-írásával nehezen boldogul. Magyar barátnője viszont elhagyja, hiszen nem kívánja összekötni sorsát egy vakkal. Molnár ekkor írja naplójába: „Három esztendő a magam elé tűzött türelmi idő. Addig kell történnie valaminek. Ha nem, kilépek ebből a világból.” Egy jóakarója ekkor beprotezsálja a szombathelyi vakok intézetébe, hogy kosárfonással keresse meg a betevőt, de ez nem az ő világa. Hazatér anyjához, majd hamarosan önálló albérletbe költözik. Főbérlője viszont egyszer mesél egy újságírónak a különös lakójáról, és megjelenik róla egy igencsak bulváros írás.
Ezen méregbe gurul és megírja első cikkét az Est Lapoknak „Az anaconda – a kígyó támadása” címmel.
Az írás hatalmas siker, amit további felkérések követnek, majd a rádió is műsort készít vele Kalandok a brazíliai őserdőben címmel.
A vak ember fura csodabogárból megbecsült író lesz. Gyakori vendége lesz a legendás Fészek Klubnak. És a kor magyar bohémvilága befogadja. Azt a tanácsot kapja, hogy adjon be trafikkérelmet, hiszen akkoriban trafik-koncessziót kaphattak a fogyatékosok. A pénzügyminisztérium ezt elutasítja, hiszen nincs megfelelő hátszele a hivatalokban. Benyújtja kártérítési igényét a Ford Companyhoz is, hiszen munkahelyi balesetben vakult meg, de ott is elutasítják. Arra hivatkoznak, hogy a balesete napján csak annak van nyoma, hogy mikor lépett munkába, de annak nincs, hogy meddig tartott a munkanapja (vakon, szilánkok hasogatta arccal és kézzel persze hogy a baleset után nem írta alá a munkalapját). Más ilyen hírek hallatán összeomolna, de Molnár nem. Inkább megírja első könyvét, mely nemcsak hatalmas sikert arat, de később még 25 kötet követi.
Kritikusai az utolsó szépirodalmi ismeretterjesztőként jellemzik, de a II. világháború után nem akar csak egykori emlékeiből élni. 1946-ban szeretne visszatérni Brazíliába, hogy újra beszívhassa a „zöld pokol” nehéz páráit. A szervezés-felkészülési munkához titkárnőként alkalmaz egy 20 esztendős újvidéki lányt, Hegyi Margitot. A kiutazás ugyan kútba esik, de hősünk és titkárnője egymásba szeret, házasságot kötnek és az évek során három gyermekük születik. 1949-ben ráadásul végre a trafikengedélyt is megkapja a Váci utcában. A kis dohánybolt pedig hamarosan író-olvasó találkozóhellyé, irodalmi klubbá formálódik.
Az 50-es években roppant népszerű íróvá válik, teltházas előadásokat tart.
Útleírásai, kalandregényei a kamasz fiúk könyvtárának ronggyá olvasott kötetei. Ugyanakkor nem adja fel álmát, hogy ismét eljusson Brazíliába, de folyton elutasításban részesül.
A 60-as években megismerkedik Erdélyi István régésszel-magyarságkutatóval, aki felajánlja, hogy hagyja Brazíliát, jöjjön inkább Mongóliába egy expedícióra. Molnár feleségével és egy tolmáccsal bejárja a Góbi sivatagot. Jurtákban laknak, megismerik a mongol pásztorok életét és még a kommunista rezsim által üldözött lámák és kolostoraik világába is bepillantást nyernek. A vak magyar testvért őszinte szeretettel fogadják a mongolok, de a kegyetlenül nehéz körülmények igen megviselik egészségüket, Margit asszony még a tébécét is elkapja. Ennek ellenére négy év múlva fiával, az akkor 17 esztendős Gáborral visszatér Mongóliába. Horgásznak, vadásznak (az író vaksága ellenére kiveszi részét a tábori munkákból, noha a vadászfegyvert örökre kiütötte kezéből a sors), bejárják a Mongol- és a Góbi-Altáj hegyvidékét. A két mongóliai utazásból pedig két könyv születik: az Egymillió hős országa és a Négy Hágó sziklavadonában.
1972-ben csoda történik, végre ismét eljuthat az Amazonas vadonába! A Brazil Külügyminisztérium ugyanis első, Brazíliában kiadott kötete bemutatójának alkalmából meghívja egykori kalandjainak hazájába. Mivel a brazilok csak ott-tartózkodásának költségét tudják fedezni, útiköltségét jó barátja, Szász Endre grafikusművész állja. Megérkezését követően számtalan brazil potentát fogadja, újságcikkek jelennek meg róla, de hősünket a protokollnál jobban érdekli az őserdő.
Margittal és magyar származású kísérőjével, Lehel de Szőnyi Silimonnal elindulnak hát a vadonba.
Eljutnak a Marau folyó forrásvidékére, ahol satare indiánokkal találkozik, majd Mato Grosso államban indián sziklarajzokat kutat, végül eljut a Boqueron és Sao Marco folyók határolta vidékre, ahol két hetet tölt Amazónia egykor legrettegettebb fejvadász és kannibál törzsénél, a xavanteknál, de egy gyémántmosó-táborba is ellátogat. Brazíliai tartózkodása során felbecsülhetetlen segítséget kap a FUNAI-tól, vagyis a brazil indiánügyi hivataltól. Végül fantasztikus néprajzi gyűjteménnyel tér haza, valamint megírja újabb könyvét, Az én kedves Amazóniámat. Az ünnepelt író-világutazó ugyanakkor még ezek után sem nyugszik. 1978-ban húga fiával, Majoros Jánossal tér vissza Mongóliába, ahol rovartani és néprajzi gyűjtést végeznek. Erről az útjáról jelenik meg utolsó kötete: Az Arany-Góbi kősivatagában.
E könyvében többek között egyedülálló részleteket közöl Mongóliában az első világháború után élt magyar vadász-kereskedő-kalandor, Geleta József, világhírű mongol-kutató naplójából.
Az öregedő világcsavargó még 72 évesen is tele van tervekkel, a sors viszont másként határoz. 1980. október 29-én, Őzike úti otthonában egy banális háztartási baleset, szénmonoxid-mérgezés oltja ki életét. Az Amazonas és a Góbi világtalanként is teljes életet élt magyar kutatója ma örök álmát Ajka-Csingervölgy temetőjében alussza. Ajkán szobrai állnak, és egy kis erdőt is elneveztek róla a bányászváros határában.
A magyar irodalom viszont érdemtelenül elfeledte, könyvei a rendszerváltás után nem jelentek meg. Kritikusai hibájaként róják fel, hogy természettudományos szempontból több orbitális valótlanságot is leírt. Mára tudjuk például, hogy a sörényes farkas (guara) nem vadászik falkában és nem tud szarvasmarhákat zsákmányolni. Elfeledettsége annak fényében különösen érthetetlen, hogy az angolszász világban H. P. Fawcet ezredest (akit végül a kalapalo indiánok csaptak agyon) például annak ellenére kezelik mindmáig kiemelkedő Amazonas-kutatóként, hogy könyveiben El Dorádótól, a 20 méteres anacondákon át, az amazóniai jetiig mindenféle sületlenségeket „felfedezett”. Molnár Gábornak viszont némi vadászlatinos lódítás és történelmi spekulálás miatt nincs kegyelem, holott
a tudományos világban többek között egy bizonyítottan általa felfedezett trópusi darázsfaj is őrzi emlékét.
Őserdei megbecsülését viszont a latin darázsnévtől talán jobban jelzi az eset, mikor az 50-es évek végén a GANZ-MÁVAG kikötői portáldaru rendszert épített Manausban, és a környéken híre ment, hogy a kikötőben magyarok dolgoznak. Ekkor megjelent ugyanis szállásukon néhány őserdei csavargó, akik arról kezdtek érdeklődni, hogy az „ungaro Gábriel” él-e még, és ha igen, hogy van.
Mert az amazóniai pálmakunyhók eresze alatt még negyed század múltán is sokat emlegették a tragikus sorsú magyart, kinek kezében egykoron sosem tévesztett célt a füstös csőtorkolatú winchester.
