„Mindig mindenből a legjobbat akarom kihozni…”

Szerény, céltudatos, mindig a maximalizmusra törekszik. Munkája mellett a legfontosabb a családja. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának mai vendége Szilágyiné Tóth Gabriella, a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének alelnöke, a Rezeda Folkműhely tánctanára.

– Hogy emlékszel vissza a gyermekkorodra?

– Nagyon szép és érdekes gyermekkorom volt. Beregszászban születtem és nevelkedtem a hét évvel idősebb bátyámmal, aki első perctől nagyon szeretett és féltett. A szüleim gyakran rábíztak, ilyenkor a barátaival együtt pesztráltak. A hatalmas és gyönyörű kórházkert melletti lakótelepen laktunk, így meseszép kertben töltöttük a szabadidőnk nagy részét, szalonnát sütöttünk, fára másztunk, fantasztikusan éreztük magunkat. Azok a gyermekkori barátok mind a mai napig megmaradtak. Később, amikor már nagyobbacska voltam, szerettem olyat tenni, ami nemcsak engem, de másokat is előrevisz. Az egyik barátnőmmel egy idős nénit látogattunk, felváltva vittünk neki ebédet. Aztán úgy gondoltuk, gyerekeken is szeretnénk segíteni, így jutottunk el az elmegyógyintézeten lévő gyerekosztályra, sokat foglalkoztunk az ott kezelt kicsikkel.

– Hol tanultál?

– Nyolcadikos koromig a Kossuth Lajos Középiskolában tanultam, majd a szüleim hirtelen gondoltak egyet és bejelentették, Magyarországra költözünk. Nagyon nehéz volt itt hagyni a barátaimat, ugyanis időközben cserkész lettem, egy éven belül őrsvezető, s jól éreztem magam abban a közösségben. Mindezt egyik napról a másikra kellett itt hagynom, ami nem volt egyszerű. Szegedre költöztünk, egy általános iskolában fejeztem be a nyolcadik osztályt, nagyon szerettem ott tanulni. Kitűnő tanáraim voltak, akik felkészítettek arra, hogy a város egyik legjobb tanintézményébe, a Széchényi István Gimnázium és Szakközépiskolában folytathassam a tanulmányaimat. Már akkor tudtam, hogy vagy óvónő, vagy pedig alsós tanító szeretnék lenni. Négy évig tanultam ott, és azok az évek az egész életemet megalapozták. A kecskeméti főiskolán tanító és óvodapedagógia szakon végeztem.

– Közben időnként hazalátogattál?

– Persze. Nyaranta meglátogattam a nagyszüleimet, természetesen a barátaimmal is találkoztam, a cserkészeket is felkerestem, együtt táboroztam velük. Így ismerkedtem meg a férjemmel is. Hamar egymásra találtunk, sokban hasonlítunk, így a tánc, a zene, a művészet szeretetében, a pedagógia iránti vonzódásban. És amikor komolyra fordult a dolog kettőnk között, úgy döntöttem, hazajövök. Neki itt akkor már stabil munkahelye volt a főiskolán, angolt tanított, amit nagyon szeretett, ezért még inkább megerősödött bennem, hogy nekem kell költöznöm, amit szívesen tettem. Huszonöt évesen, és immár fiatalasszonyként kerültem vissza a szülővárosomba, s tizennyolcadik éve élünk boldog házasságban.

– Három csodás lánygyermeket neveltek…

– Így van. Lili tizenöt, Kata tizenkettő, Emma pedig nyolcéves. Mindig is több gyereket szerettünk volna, és örültünk annak, hogy három lányunk született. Sokan kérdezték, amikor a harmadikat vártuk, hogy biztos fiút akarunk, mondtuk, nem, az a fontos, hogy egészséges legyen. Lili a Beregszászi Bethlen Gábor Líceum hatodikos diákja, Kata a 4-es iskola hetedik, Emma pedig a harmadik osztályos tanulója. Hála Istennek mindhárman szeretnek tanulni, szorgalmasak, zenével, néptánccal foglalkoznak.

– Milyen az életetek otthon a három csajszival? Mondjuk ki: a férjed erős kisebbségben van.

– Laci azt szokta magáról mondani, hogy ő valódi király, mert mint a mesében, neki is három lánya van. És ő sokszor valóban királyként él, hiszen egyszerre négy hölgy szolgálja ki, mindenki szereti, ő a nagybetűs apa. Valamikor azért király, mert övé lehet az utolsó szó. Szoktunk is ezen nevetni, hogy néha jó, néha pedig nem igazán hálás ez a „királyi tevékenység”.

– Melyikükben látod leginkább önmagadat?

– Mindhárom lány teljesen különböző egyéniség, de van bennük közös vonás is, például érzékenyek és őszinték. Ahogy növekszenek, egy ponton mindannyiukban látom magamat, de az is igaz, hogy folyamatosan változnak. Most Emma van abban a korban, hogy sokat kérdez, őszinte válaszokat vár. Emlékszem, én is ilyen kis kíváncsi voltam abban a korban.

– Szinte egymás után jöttek a lányok, most viszont már Emma is nagyocska, nem kell vele otthon lenni. Mivel foglalkozol? Hol dolgozol?

– A Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületénél két éve tevékenykedem programszervező alelnökként. Nagyon szeretem a rám bízott feladatot, mert öröm látni, amikor a tagcsaládok boldogok, jól érzik magukat a programokon. Természetesen számunkra is nagyon fontosak ezek a rendezvények, legutóbb a házaspárok hétvégéjén voltunk, s tartalmas időt töltöttünk együtt a barátainkkal. Emellett a Rezeda Folkműhelyben immár hat éve a kiscsoportosokkal foglalkozom. A népi kultúra mindig is az életem fontos részét képezte, már cserkészként is népdalokat és néptáncot tanítottam. A férjem annak idején szintén tanult koreográfiát az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolában. Vannak esetek, rendezvények, például a nagycsaládos programok, ahol együtt tanítunk be táncokat.

– Úgy gondolom, hogy egy kisgyermeket nehéz megtanítani táncolni. Van hozzájuk türelmed?

– Valakinek lehet nagy tudás a birtokában, ám ha nem találja meg a gyerekekkel a közös hangot, nem fog eredményt elérni. Én azt szoktam mondani, lehet, hogy nekem nincs olyan nagy tudásom, viszont képes vagyok a gyerekek nyelvén beszélni, játszani velük, mondókázni, olyan dolgokon nevetünk együtt, amit ők is élveznek. Bak Dávid kollégámmal tanítunk együtt, és mindketten nagyon szeretjük az óvodás és a kisiskolás korosztályt, akikhez valóban nagy türelemre és szeretetre van szükség.

– A pontosság mennyire játszik szerepet az életedben?

– Szeretem a pontosságot. Néha otthon meg is kapom, hogy nekem mindig fontosabb a munkám, mint az otthoni teendők. Késni néha önhibámon kívül szoktam, nem sokat, de az is zavar.

– Szoktál halogatni?

– A döntéseket igen, ugyanis azokat nem szeretem, és mostanában elég sok döntést kell hoznom. Mindig mindenből a legjobbat akarom kihozni, és tudom, hogy nincs tökéletes, de mégis erre törekszem, ez pedig nem könnyű.

– Milyen részt vállalnak a lányok az otthoni teendőkből?

– Mindenkinek megvan a saját feladata, a szobájukat maguk tartják rendben, emellett a rájuk bízott háztartási feladatokat is megoldják. Nagy segítségem anyukám, aki édesapámmal együtt hazaköltözött, amikor a második gyermekünk született, ugyanis látták, hogy nehezen boldogulunk.

– A lányokkal milyen közös, lazító programokat szoktatok szervezni?

– Régebben voltak olyan külön programok, melyeken csak mi, lányok vettünk részt. Most a nagycsaládos egyesületen belül működik a szülő-gyerek program. Legutóbb az anya-lánya programra Emmát vittem el, ugyanis korábban Lilivel már voltam, Kata pedig az apa-lánya programon vett részt. De mostanában inkább az jellemző, hogy az egész család együtt szórakozik: kirándulunk, hegyet mászunk, úszunk stb. Mindegy, hogy hová megyünk, vagy mit csinálunk, a lényeg, hogy szórakoztató legyen. Mind a mai napig sokszor utazunk Szegedre, családunk kedvenc időtöltése ott a mozizás, színház és uszodalátogatás.

– A beszélgetés is azt támasztja alá, hogy már eddig is nagyon sok helyen megfordultál, sok féle/fajta emberrel találkoztál. Jó emberismerőnek tartod magad?

– Nem. Én mindenkinek hiszek.

– Hívő család vagytok?

– Isten valóban ott van az életünkben, eddig is Ő segített. Tagjai vagyunk a református kamarakórusnak. Lehet, hogy még korai a karácsonyról beszélni, de ide tartozik, hogy a barátokkal együtt szoktunk kántálni, felkeressük őket, és ők is eljönnek hozzánk. Adventkor minden este együtt imádkozunk, és ez annyira jó érzés. Olyankor teljesen mindegy, hogy mink van, milyen sikereket értünk el, az a fontos, hogy együtt vagyunk, egészségesek vagyunk, és Isten mellettünk van. Most már évek óta nálunk jön össze a család Szenteste, a nagyszülők is velünk ünnepelnek. Együtt megyünk templomba, én főzöm a vacsorát, és a lányok is nagyon szeretik, hogy zsongás, boldogság és szeretet van a házban.