– Az, hogy a szülő vagy nagyszülő mesét olvas vagy mesét mond szeme fényének, az természetes, vagy az kell, legyen. De hogy lesz valaki mesemondó? – tettük fel a kérdést Kurmai-Ráti Szilvia beregszászi mesemondónak.
– Végzettségem szerint pedagógus vagyok, ám már kezdőként gondolkodtam azon, hogy valami mással próbálkozom. Aztán megszületett a négy gyerekem, s a mese eszközeit azonnal elővettem. De akkor még nem olyan tudatosan, mint amilyen szintre mára eljutottam a mese világában. Azóta elvégeztem egy mentálhigiénés képzést, ahol rengeteget tanultam és azóta is tanulok. A mesemondással lényegében most is tanítok, csak nem a tanórán. Tudatosult bennem, hogy egy gyermeknek a játékra és a mesére van leginkább szüksége, és ha ezen a nyelven szólnak hozzá, ő azt meg fogja érteni. Nekem ez a tapasztalatom. És az, hogy ha nem is azonnal látjuk az eredményt, de egy idő után biztosan észrevesszük a fejlődést. A mese számomra azt jelenti, hogy taníthatok. A mesék segítenek leküzdeni a félelmeinket, megtanítanak arra, hogy azzal együtt kell élnünk, de el kell fogadni, mert a félelemnek is megvan a maga helye az életünkben, az egy alapérzelem, de akkor is el kell indulnunk, menni kell tovább az úton, meg kell tanulnunk felállni, ha padlóra kerültünk is. Erre tanít a magyar népmesék derűs optimizmusa, és segít a mesehallgatóknak is, hogy nem baj, ha félsz, de tovább kell menni, s a mesehősök példáján a gyerekek is meggyőződnek arról, hogy le lehet győzni a félelmeket.
– A Pulzus Rádó kárpátaljai magyar meserovata az ön nevéhez fűződik…
– A rádióban kezdtem a mesemondást. Azt is nagyon szerettem, de az egészen más, mint az élőszavas mesemondás, amikor testközelben vagy a hallgatósággal. A mese erejének titka, hogy lélektől lélekig tud szállni. Ha élőszóval mesélek, látom azt, aki hallgatja. Ezt meg kellett tanulnom, bár éreztem, hogy ehhez megvan bennem a hajlam, s örömmel fedeztem fel, hogy én ezt szeretem és tudom csinálni. Ez olyan flow, azaz életáramlás élmény: megy az idő, és észre sem veszem, mert annyira élvezetes az, amit csinálok. Mindenkinek azt kívánom, találja meg ezt az élményt abban, amivel épp foglalkozik.
– Hogyan választ mesét?
– Először is kell, hogy nekem tetsszen az a mese, a történet, hogy azzal tudjak azonosulni. Szeretem a „jó tett helyébe jót várj” meséket, s fontos, hogy minden jó, ha a vége jó! Merthogy ennek így kell lennie: még ha szenvedtünk is, ha nehéz próbákat kellett kiállnunk, a végén minden jóra fordul.
– Mint ahogy a legkisebb királyfi is kiállja a próbákat…
– Így van. A másik, amivel tanítok, az a mentálhigiénia, vagyis a lelki egészség lényegességének a szemléletmódja: enélkül fabatkát se érne a mesemondás! Ez azt jelenti, hogy elfogadom a mesehallgatókat úgy, ahogy vannak (most nem a viselkedésükről beszélek, hanem a személyükről) és empátiával fordulok hozzájuk. Közben keresem a tekinteteket: s látom, hogy ők egy elvarázsolt helyen vannak…, látják a mesét! A gyerekeknek körülbelül kilencéves korig mágikus világképe van, ami azt jelenti, hogy szívből tudnak hinni a csodákban. Azután realistábban kezdenek el gondolkodni, ami természetes és hasznos a személyiségfejlődésben. Ám jól vigyázzunk: szülőként, nevelőként ki ne öljük a gyerekből a mágikus gondolkodást, mert ha nem fog hinni a csodákban, felnőttként őt sivár, borúlátó, közönyös élet várhatja! Fontos, hagyni, hogy elhiggyék a mesebeli csodát, a varázslatot: ez utat kínál a szeretetteljes, közeli kapcsolathoz. Ami engem illet, hálás vagyok Istennek, hogy a mágikus világképet máig is megőrizhettem: így hangolódunk könnyebben egymásra a gyerekekkel (vagy felnőttekkel, hiszen szereztem már benne tapasztalatot).
A mesékkel nagyszerűen lehet tanítani: a jó győzedelmeskedik! Igen, létezik ártó szándék, ami nehézségeket hoz a történetbe: de azt a mesehallgatók maguk látják meg. Ahogyan azt is, hogy mihez vezet a közönyösség, az engedetlenség, a hatalomvágy, a gonoszság, vagy mit eredményez, ha valaki dologkerülő, pökhendi… Bár a mesékben ezeket külön szereplők testesítik meg, ám ezek a tulajdonságok mind bennünk vannak, s magunkra ismerhetünk. Ezért nem szabad a meséket magyarázni. Ahogy vége van a mesének, azt hagyjuk hatni és engedjük el.
– Tanulta a mesemondást?
– A mesemondás szerintem nem tudományos ágazat, de a tapasztalt mesemondók segíthetik a tapasztalatlanokat jó tanácsokkal: feltéve, ha azok a tanácsok számukra befogadhatóak. Mert az élőszavas mesemondás alkalmával a mesélő a saját személyiségével dolgozik, s hiteltelen lenne valaki más személyiségét bele vinni a dologba. Van egy régi magyar közmondás, ami eszembe jut erről: a jóakaróimtól ments meg, ó, Uram, az ellenségeimmel már valahogy elbánok! Ugyanakkor szívesen hallgatok meg más mesemondókat, például a világhálón keresztül. A Hagyományok Házának van egy kifejezetten mesemondóképző programja szívesen belekóstolnék valamikor. Vettem már részt mesekocsmában is, ahol neves mesemondók gyűltek össze Erdélyből, Magyarországról, Felvidékről, Délvidékről. Kíváncsian hallgattam őket, és izgatottan, de örömmel képviseltem Kárpátalját.
– Mesekocsma?
– Igen. Nyáron Kiscsőszön volt egy néprajzi, szakmai tábor, melyen mesemondók is részt vettek. Ott bekerültem egy olyan körbe, ami elvarázsolt. A mesekocsmában felnőtt hallgatók vannak. Eléjük ülnek félkörben a mesemondók, egyikük elkezd egy történetet. Ha befejezte, egy másik mesemondó veszi át a szót, mondván: „nekem erről meg az jut eszembe…” . Féltem, hogy állom majd meg a helyemet ilyen tapasztalt mesemondók között, hisz azelőtt csak gyerekeknek meséltem. Végül minden jól ment, csodálatos élményt éltem át.
– Szilvia nem csupán elmond egy mesét, de abba bevonja a hallgatóságot is…
– Hasznos dolog kiszólni a meséből: megerősíti a kapcsolódást a hallgatósággal, főleg, ha gyerekekről van szó – veled volt már így, láttál már olyat, hallottad már azt a fajta hangot, megesett már veled, hogy? stb. Ezáltal rögtön tud kapcsolódni, velem van. Jó előre ráhangolni a gyerekeket a mesére, ezért van egy ráhangoló kezdésem: Egyszer volt, hol nem volt, a Vereckei-hágón innen, a Kárpátok legmagasabb hegyén túl… Ezt a fajta mesekezdést én dolgoztam ki, ebben vagyok inkább otthon, mint a hosszasabb, keretmeseszerű, hagyományos mesekezdésekben. Az élőszavas mesemondásnak épp az a lényege, hogy az alaptörténetet ugyan megtartjuk, de az átadásában már szabadkezet kapunk: úgy meséljük el, úgy szólunk ki a hallgatósághoz, ahogy nekünk tetszik, ahogy időszerűnek látjuk. Teszem azt, hiába tetszene nekem egy másik mesemondó előadásmódja is, én csak Kurmai-Ráti Szilviaként tudok megszólalni, az az enyém, csak úgy leszek hiteles.
– Van-e mesemondó példaképe?
– Nagyra becsülöm azokat, akik szívvel-lélekkel foglalkoznak a dologgal, beleértve a hagyományos és az úgynevezett revival mesemondókat is. Egyiknek az idős kora és derűje, a másiknak a kiváló humora, a harmadiknak az ízes kiejtése fog meg. Én Nagydobronyban születtem, azt a nyelvjárást beszéltem, míg abban a közösségben éltem. Amikor a beregszászi főiskolára kerültem, úgy gondoltam, hogy ez nem menő. Most már másképp értékelem. Viszont időközben sok mindent leraktam abból, amit mesemondáskor most lehetetlen csak úgy felvenni, mint egy kabátot. Ezért a standard irodalmi nyelvet használom, de hiszem, hogy lesz majd, amikor saját tájszólásomon mondom el a mesét. Egyébként mikor hazamegyek a szülőfalumba, és huzamosabb ideig beszélgetek az otthoniakkal, ösztönösen átveszem tőlük a kiejtési, szóhasználati finomságokat. Ehhez viszont benne kell lennem egy folyamatban.
– Mesélt már szülőfalujában? Milyen helyszíneken láthatták eddig?
– Nagydobronyban nem mondtam mesét, még nem hívtak. De biztosan eljön annak is az ideje. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a nyáron mint kárpátaljai mesemondót hívtak meg Agyagosszergényre (Nyugat-Magyarország), ahol Kárpátalja napokat rendeztek. Ám boldogan vettem részt idehaza a Magyar mese hete programsorozatban is, illetve a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének jubileumi rendezvényén. Örömmel fogadtam a Pro Cultura Subcarpathica felkérését is, hogy időnként mesét mondjak a Nagyberegi Tájházban. Mentálhigiénés előadásokat is szívesen tartok, ez nekem is flow érzés, ha tudok segíteni. Megtanítani, hogy ha elestünk is keljünk fel, hisz meglehet, nem a mi hibánk, ha elestünk, de az már a mi felelősségünk, hogy felállunk-e. Ha ezt a gyerekek megértik, akkor már boldogabb felnőttek lesznek. Meg kell tanulniuk, hogy ha félnek is, de lépjenek!
– Ki a jó mesemondó?
– Akit a hallgatóság annak tart. Ám fontos megjegyezni, hogy ez nem színpadi műfaj. Hisz eleink is hogy meséltek? Csoportban, társas munkaalkalmakkor – kukoricahántás, tollfosztás stb. –, vagy például mesével ütötték el az estéket a katonák is. Erre szüksége van a léleknek.
– Van-e gyermekkori meseélménye?
– Én a ’90-es években voltam gyerek. Akkor is gyakran volt áramszünet, és este a gyertyafénynél, petróleumlámpánál, vagy már ágyba bújva az apukám sokat mesélt. Leginkább a Vitéz szabólegény ragadt meg bennem, ahogy a lekváros kenyérre rászálló legyeket lecsapta… Apukám mutatta a kezével, mekkorát csapott a szabólegény, és a fülem is majd’ belecsendült! Tőle sokat tanultam, hogy éreztetni kell, amiről mesélsz.
– A gyerekeinek mesélt, mesél?
– Nagyon sokat meséltem, de ha most lennék kezdő anyuka, még többet mesélnék, és másképp, és keresném az alkalmakat rá. Most már kiforrott bennem ennek az értéke. Négy gyerekünk van – Kornél 14, Kincső 11, Kende 8, Villő 5 éves –, nálunk állandó a meseigény. Nemrég például a két kicsinek magas láza volt, és mindketten azt kérték, hogy menjünk csendesen be a szobájukba és meséljek nekik valamit…
Azt hiszem, a mostani nehéz helyzetben még inkább szüksége van minden gyereknek a mesére. Használjuk ki a hosszú téli estéket, tegyük hasznossá a bosszantó áramszüneteket azzal, hogy mesélünk gyermekeinknek, unokáinknak, hogy lássák, érezzék: minden rossz jóra fordul egyszer, a legkisebb királyfi is legyőzi az akadályokat, a gonosz megbűnhődik, a szorgalmas, a kitartó, a szelíd stb. elnyeri méltó jutalmát, s végül boldogan élnek, míg meg nem halnak.
