Mező Misi, a Magna Cum Laude alapító frontembere, aki nemrégiben első ízben vendégszerepelt Kárpátalján. Alább a vele készített exkluzív interjút olvashatják.
– Én még soha életemben nem tapasztaltam olyan kedvességet és szeretetet, mint amilyen az itt élő emberekből árad. Nekem eddig az erdélyi közönség, a székely emberek voltak a number one. Azt a fajta fogadtatást, ami ott és itt volt, Magyarországon még sehol nem tapasztaltam. Amikor itt percekig állva tapsoltak, csak néztem, és nagyon, de nagyon jólesett a jó lelkű emberek szeretete. Ezért ha újra hívnának, egy percig sem gondolkodnék, hogy eljöjjek-e, mert nagyon jól érzem itt magam, és a környéket is szívesen megismerném – jegyezte beszélgetésünk elején.
Arra a kérdésemre, hogy mikor jutott karrierje csúcsára, Misi a következőket válaszolta: – Úgy érzem, még mindig úton vagyok. Azon még nem gondolkodtam, hogy van-e feljebb, vagy mi számít abszolút csúcsnak. Szerintem mindenkinek mást jelent csúcson lenni: valaki megelégszik azzal, hogy ad egy koncertet… Ha azt nézzük, hogy amit Magyarországon el lehet érni, végül is elértük, vagyis csúcson vagyunk már egy jó ideje. Adtunk két koncertet az Arénában, számtalan „kisebb” koncert van mögöttünk, s megannyi stúdióalbum. De a csúcsot nem feltétlenül abban mérem, hogy hány ember előtt játszunk, inkább az a fontos, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, ami az életem, az vagyok, ami mindig is szerettem volna lenni: zenész. Teljesen mindegy, hogy 700, vagy 15 ezer fős nézőközönségről van szó. És hogy mi előzte ezt meg? A rengeteg nélkülözés. Az, aki nincs ebben benne, nem látja, milyen áldozatokat kell hozni ahhoz, hogy az ember elérjen egy célt. És ezt nem panaszként mondom. Én hiszem és vallom, hogy az, aki így jut el erre a szintre, mint ahogy én, sokkal inkább tudja értékelni az elért sikert. Akinek könnyen jött, és nem dolgozott annyira keményen érte, annak ez egészen más. Mindig hangoztatni szoktam a gyermekeimnek is, hogy a munkát semmiből nem lehet és nem szabad kispórolni. Ha sikeres akarsz lenni, azért bizony tenni és dolgozni kell. Ami csak úgy, magától jön, az ideig-óráig tart, egy nagyon komoly alapot viszont csak úgy lehet megteremteni, ha keményen dolgozunk. Én ebben hiszek.
Mező Misi Dobozon született, 1984 és 1992 között a Békés vármegyei kis faluban végezte az általános iskolát. Már kis sráckorában fellépett a település hagyományőrző cigány együttesében, amelynek művészeti vezetője az édesapja volt. Édesanyja is zenészcsaládból származik, családtagjai hegedűn, nagybőgőn, cimbalmon játszanak.
– Édesanyám kávéházi muzsikus cigány családból származik, nagypapám és nagybátyám prímás volt. Tehát nem volt kérdés, hogy én is zenész leszek. Gyerekkoromban mindig a zenében merültem el, ha jó kedvem volt, de ha rossz kedvem volt, akkor is. A megnyugvást, a békességet a zenétől kaptam annak ellenére, hogy az általános iskola befejezése után Gyulán a Göndöcs Benedek Szakképző Iskola és Kollégiumban először a kosárfonó, majd a faműves szakmát tanultam ki. Tanáraim biztatására a szakmunkás vizsgák letétele után nappali tagozatos képzésben leérettségiztem, később asztalosműhelyben dolgoztam. Lakberendező is voltam, de mindig a zene játszott központi szerepet az életemben.
– Talán nincs is olyan magyar, aki ne ismerné a Magna Cum Laude zenekart. Mikor alapítottad?
– Sok, különféle próbálkozás előzte ezt meg. A középiskolai éveim alatt, a ’90-es években a Három amigo iskolai zenekarban zenéltem. Később Hevesi Imre La bomba nevű együttesének voltam az alapító tagja és szólistája, melynek repertoárjában a chilei dalokon át a gipsy, spanyol, afro-kubai népzenéig minden szerepelt. A Magna Cum Laude zenekar 1999-ben alakult. A zenét stabilan Szabó Tibi jegyzi, közben én is írogattam, leginkább dicsőítő dalokat. De természetesen inkább énekesnek tartom magam, emellett gitározom. Mi öten most is ugyanúgy tesszük a dolgunkat, mint a kezdetekkor: koncertezünk, írjuk a dalokat…. Mi még az a régi vágású, analóg zenészek vagyunk, azt írjuk, ami a lelkünkben van, a Jó Istentől kapott tehetségünket próbáljuk kihasználni, kamatoztatni. Jövőre 25 évesek leszünk, ebből az alkalomból április 20-án az Arénában szeretnénk rendezni egy jubileumi koncertet. Ennek a munkálatai folynak, ezért mostanában kevesebbet játszunk. De amúgy se vagyunk az a zenekar, mely éjjel-nappal folyik a médiából. Nem vagyunk celebarcok. Együttesünkre ma is ugyanaz a zenei világ jellemző, mint a megalakulásunkkor. Bár nincs kizárva, hogy egy-egy rádiós dalunk más stílusban szólal meg, ugyanis a dalok idővel valahogy átformálják saját magukat. Lehet, hogy görcsösen ragaszkodunk egy stílushoz, aztán rájövünk, hogy ezt leveti magáról a dal, vagyis saját magát elkezdi újjáalakítani, felöltöztetni.
– Kárpátaljára egy egészen más stílusban érkeztél. Meséltél… Miről?
– Amikor elhatároztuk a barátaimmal, hogy útnak indítjuk a Mező Misi Mesélőt, az volt a cél, hogy megmutassam magam, ki vagyok, mi vagyok. Beleértve a történeteimet, azokat a zenei korszakokat, melyek jellemzőek voltak az életemben: az autentikus cigányzenétől a spanyol zenéig, a La bombán át a Budapest Bárig. És persze ennek része a Magna Cum Laude is. Két ikonikus dalunk van, amit szerintem mindenki ismer, a Vidéki sanzon és a Pálinka dal. A Mesélőben nem játszom sok Magna Cum Laude-számot, éppen azért, hogy ne úgy jöjjön le, hogy én ezt egy személyben megcsinálom, ugyanis a Magna Cum Laude csak egy fejezet az életemben, ezért csupán a fentebb említett két dal erejéig mutatkozik meg. Azt gondolom, a művészet lényege leginkább az, hogy az alkotó teljes valójában tudja megmutatni magát – kendőzetlenül, őszintén. Mindig arra törekszem, nemcsak a mesélőnél, hanem egyébként is, amikor színpadra állok, hogy minél inkább a saját valómat és ne egy más, felvett, kreált hamis képet tárjak a közönség elé, hanem azt a Mező Misit, aki valójában abban a pillanatban vagyok. Azért mondom, hogy abban a pillanatban, mert minden változik körülöttünk, mi magunk is változunk. Azon, ami például 15 évvel ezelőtt nekem a legfontosabb volt, lehet, ma már csak mosolygok, és csodálkozva nézem, hogy mi lehetett ebben annyira fontos, hiszen értéktelen valami. Folyamatosan formálódik az ember, én is formálódom, hatnak rám dolgok, a környezetem, a történések, a családom, a gyerekeim, a barátaim. Mind nevelnek, formálnak, alakítanak, s szerintem ez a normális.
– Biztosan van még a tarsolyodban olyasmi, amit felszínre tudnál hozni.
– Én az a fajta ember vagyok, aki szeret kísérletezni, szeret kilépni a komfortzónájából. Most például mindenkitől és mindentől elragadott engem a nagybőgő. Csináltattam egyet, és teljesen rá vagyok kattanva, hogy megtanuljak rajta játszani. Emellett el szeretném sajátítani a hegedűkészítést. Évtizedek óta benne vagyok a zene világában, de rájöttem, hogy egy koncert nem kézzelfogható: bár ott marad az ember lelkében, megéli az élményt, de lezajlik, elmúlik. Én pedig olyat szeretnék alkotni, ami kézzelfogható, ami örökké megmarad. Most, 45 évesen úgy érzem, valami ilyen hobbi kell nekem, amiben ki tudok teljesedni. A hobbim egyébként évtizedekig a zene volt, az kapcsolt ki, az segített mindig mindenben, de pár éve érzem, hogy szükségem van valami másra. Ez pedig a nagybőgőzés és a hegedűkészítés.
Az énekes igyekszik távol tartani magát a bulvártól. Minél több és minőségi időt akar tölteni a szeretteivel. Beszélgetésünkben kicsit erre a témára is kitértünk. Elmondta, 2010-ben alapított családot, felesége, Dóri, pedagógus. Három gyermeket nevelnek, a tizenegy éves Nimródot, a nyolcéves Bíborkát és a hatéves Borókát.
– Hogyan telik nálatok a karácsony?
– Én olyan családban nőttem fel, ahol nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget a karácsonynak. Ezért nagyon nehéz a családomba belevinni azokat a szokásokat, azt az értéket, ami nekem nem adatott meg. Ez mind a mai napig egyfajta küzdelem számomra… A feleségemmel igyekszünk meghitté tenni az ünnepet. Próbáljuk úgy megélni, hogy az valóban a karácsony értelmét mutassa, vagyis nem feltétlenül a végtelen ajándékozásról szól. Nekem a karácsony üzenete nem az, hogy a nyakamba veszem a várost, és plázáról plázára járok, hogy minél drágább, minél értékesebb ajándékokkal halmozzam el a szeretteimet. Nem ez áll a középpontban. Nekem a szeretet ünnepe az Úr Jézusról szól, és arról, hogy próbáljuk meg valóban úgy megélni a karácsonyt, azzal az üzenettel, amit nekünk, keresztényeknek jelent.
– Új év kezdetén sokan fogadalmat tesznek. Te hiszel ebben? Mi erről a véleményed?
– Ezt teljes mértékben komolytalannak tartom. Az, aki ilyenkor különféle fogadalmakat tesz, gyenge jellemű ember. Mert véleményem szerint nem kell semmilyen eseménynek történnie ahhoz, hogy bármit is megfogadjunk. Egész egyszerűen ha elhatározom magam valami mellett, akkor azt, amit addig csináltam, és nem szerettem magamban, ezentúl nem csinálom. Nekem, nekünk a 2024-es esztendő az áprilisi jubileumi koncertre való koncentrálással kezdődik, viszont nem tervezgetéssel. Megmondom őszintén, én valahogy úgy éltem az életemet, hogy a múltba kapaszkodva a jövőt terveztem. A jelenben soha nem éltem. Aztán rájöttem: lehet az, hogy pont a jelent nem élem meg, és a jövőt tervezgetem, nem a legjobb dolog. Azt a jövőt, amit nem ismerek, ami kiszámíthatatlan, ami mindannyiunk előtt rejtély.
