Mesélő romok I. – Kárpátalja várai a történelem visszfényében

Vidékünk várai közül csak az ungvári és a munkácsi vészelte át szinte teljes épségben az évszázadokat. Megannyi erősség az Északkeleti-Felvidék 1500-as–1600-as évek viharos történelmének az áldozata lett, Huszt hajdan hatalmas erődítménye pedig a XVIII. században pusztult el egy, a szó legszorosabb értelmében vett viharos éjszakán. Ismerkedjünk hát meg a történetükkel!

Ungvártól 12 kilométerrel északra, az Ung völgye fölé emelkedő hegytetők egyikén magasodnak Nevicke várának romjai. Az erősség az ungvárihoz hasonlóan az Uzsoki-hágóról az Ung mentén Magyarország belseje felé vezető utat vigyázta. A XII. században és a XIII. század elején még mindössze egy egyszerű, sáncokkal megerősített királyi földvár állt itt. Ám miután IV. (Kun) László királyunk a XIII. század utolsó harmadában a felvidéki Aba nemzetségnek adományozta az erődítményt, az új birtokosok megkezdték a kővár kiépítését. Előbb a leendő belső várban álló lakótorony falait húzták fel, majd Aba Finta és Aba Amadé egy komolyabb várat épített ki a lakótorony köré. Az Abák azonban kiskirályokká váltak, és az Árpád-ház fiúágon való kihalása (1301) után a Felvidék keleti felének a leghatalmasabb oligarchái lettek. A tartományurak ellen fellépő Károly Róbert aztán az Abákkal is konfrontálódott, az 1312-es rozgonyi csatában győzelmet aratott az Abák és Csák Máté hadai fölött, majd 1317-ben a királyi csapatok Nevickét is bevették. Az uralkodó hűséges híveinek, a Drugetheknek adományozta az erősséget, az új birtokosok pedig jelentős építkezéseket hajtottak végre itt. A XIV. században alakították ki a ma is látható belső várat, mely köré egy szárazárkot vájtak a sziklába. Az árkon kívül húzták fel a külső vár falait egy kerek toronnyal, a külső vár köré pedig még egy szárazárkot véstek ki, majd az 1300-as évek végén vagy az 1400-as évek elején felépíttették a ma is álló, hatszögletű kapubástyát, melyet két párhuzamos fallal kapcsoltak össze a vár magterületével. A XVI. és a XVII. században a Drugeth família egymással rivalizáló tagjai váltakozó sikerrel ostromolták meg az erősséget, 1644-ben aztán a harmincéves háborúba a svédek oldalán, a Habsburgok ellen bekapcsolódó I. Rákóczi György erdélyi fejedelem – Habsburg ellenes hadjárata során – elfoglalta a császárpárti Drugeth János által védett nevickei várat, s hogy az ne válhasson a császári erők támaszpontjává, nagyrészt leromboltatta. S bár a XIX. század végén megkezdett rekonstrukció során 1914-re részlegesen helyreállították az erődítményt, az I. világháború kitörése véget vetett az újjáépítési munkálatoknak.

Részben ugyancsak a kárpáti hágókról, nevezetesen a Toronyai- és a Tatár-hágóról alákanyargó útvonalat, részben viszont a máramarosi sóbányákból a Felső-Tisza mentén futó, ugyancsak stratégiai jelentőségű sóutat őrizte a huszti vár, mely Északkelet-Magyarország egyik legnagyobb méretű erőssége volt. Felépítése a különböző források szerint vagy az 1200-as évek végén, vagy az 1300-as évek elején vette kezdetét, s a XIV. és a XV. században alakult ki hármas tagozódása: az alsó-, a középső- és a felsővár. Luxemburgi Zsigmond a Drágffyaknak adományozta, 1485-ben Beatrix királyné, 1511-ben pedig Perényi Gábor lett a birtokosa. A XVI. és a XVII. században aztán – amikor Magyarország három részre szakadása után Máramaros vármegyével együtt Huszt is az Erdélyi Fejedelemséghez került – előkelő erdélyi főurak tulajdona lett, miközben az erdélyi fejedelmek, mint például Bethlen Gábor vagy I. Rákóczi György (a tüzérség fejlődésével lépést tartva) új, szögletes bástyákkal és kazamatákkal erősítették meg a fejedelemség egyik legfontosabb határvárává lett erődítményt. A vár több ostromot is megélt. 1514-ben, a Dózsa-parasztháború során a felkelők elfoglalták. 1546-ban I. Ferdinánd csapatai vették be, majd sűrűn gazdát cserélt. 1555-ben a császári csapatok ellenében sokáig hősiesen küzdöttek a védők, ám a kiütő járványok és az élelmiszer elfogyása miatt végül feladták. Az erdélyiek azonban visszavették, s a török kiűzéséig szinte állandóan a fejedelemség birtokolta. 1594-ben a Toronyai-hágón betörő török vazallus krími tatárok ostrom alá vették, a védők viszont elszántan harcoltak, s a támadók váltságdíj/ajándékok fejében elvonultak. 1605-ben a Habsburg-ellenes Bocskai-szabadságharc idején a szabadságharcosok körülzárták az átmenetileg császári kézre került várat, s kiéheztetéssel kényszerítették rá az őrséget az erősség feladására. 1661–1662-ben hatalmas oszmán sereg vonult az erősség ellen, hogy bevegye azt. A védők azonban eredményes ágyútüzükkel és sikeres kitöréseikkel érzékeny veszteségeket okoztak az ostromlóknak, akik végül dolguk végezetlenül vonultak el. A török kiűzése és az Erdélyi Fejedelemség Habsburgok általi felszámolása után császári őrséget telepítettek a várba. 1703-ban, a Rákóczi-szabadságharc kezdetén a kurucok ostromgyűrűbe zárták, majd egy kuruc ezereskapitány bejutott az erősségbe, a várkapitány ellen lázította a jó ideje fizetetlen helyőrséget, a katonák pedig összekaszabolták a parancsnokukat, és felesküdtek Rákóczi hűségére. Ezt követően az erődítmény a szabadságharc egyik bástyája lett, s csak 1711-ben kapitulált. 1717-ben, az utolsó magyarországi tatárjáráskor a védősereg kicsapott az ellenségre, és szerepet játszott a tatár sereg legyőzésében. Utolsó várnagyának, Gervay Péternek az 1766-ban bekövetkezett halálát követően aztán egy viharos éjszakán három helyen is villám csapott az erősségbe, a tüzek gyorsan terjedtek, elérték a lőportornyot, a hatalmas robbanás pedig a tüzekkel együtt romba döntötte az erődítményt, mely azonban romosan is mindmáig emlékeztet hajdani nagyságára.