Születésének 265. évfordulója alkalmából a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet Szilágyi Sándor, az ArtTisza Művészeti Egyesület elnökének aktív közreműködésével felújíttatta Beregszászi Nagy Pál nyelvésznek a beregardói Perényi-kastély parkjában álló kopjafáját. Beregszászi Nagy Pál méltatlanul szorult háttérbe a magyar nyelvtudományban, egyetlen „bűne” az volt, hogy megkérdőjelezte a finn-ugor nyelvrokonságot, a magyar nyelvet keleti nyelvekkel, elsősorban a török és a perzsa nyelvvel rokonította. 1828. május 18-án hunyt el Beregardóban, a helyi református temetőben temették el, a korabeli tudósítások szerint még a 90-es évek elején látható volt terméskőből faragott, latin nyelvű epitáfiuma.
Az életének utolsó éveiben lakóhelyéül szolgáló Perényi-kastély parkjában 1990-ben avatták fel kopjafáját, amely Schmidt Sándor vásárosnaményi fafaragó mester, népi iparművész alkotása.
Ha Beregszászi Nagy Pál nyelvész életrajzát szeretnénk megismerni, akkor csupán nagyon szűkös információk állnának a rendelkezésünkre. A wikipedia az alábbiakat írja róla: „Beregszászi Nagy Pál (Nagymuzsaly, 1750 körül – Beregvégardó, 1828. május 18.) nyelvész, nyelvtörténész. Élete: Iskoláit Sárospatakon végezte; 1796. július 11-én választatott sárospataki tanárrá, de ő ekkor az erlangeni egyetemen, mint rendkívüli tanár a keleti nyelveket adta elő és a magyar nyelvből is tartott magánelőadást. Tanszékét Sárospatakon 1798. július 15-én foglalta el, hol a teológiát és keleti nyelveket tanította. 1800. július 18-án rectorrá választatott. 1803 decemberében lemondott tanári hivataláról. Egy ideig Kazinczy István fia mellett nevelősködött, 1806-ban szülőföldére vonult és nyolc évig művelte itt kis szőlejét. 1822 körül Pest megyében élt mint magánzó. Máramaros, Zemplén és Ugocsa megye megválasztotta táblabírónak, a göttingeni tudós társaság pedig 1801. november 14-én tagjának.”
Beregszászi Nagy Pál tudományos körökben „elért rossz hírét” annak is köszönhette, hogy konfliktusba került Kazinczy Ferenccel. Ennek több oka is volt. Beregszászi Kazinczynak a nyelvújítással kapcsolatos gondolatait vitatta, mi több, 1815-ben megjelent Dissertatio philologica című írásában nyelvrontással vádolta meg Kazinczyt. Az azonnal kiemelt ellenfélnek tekintette Beregszászit, mert színrelépésével egy képzett, külföldön is elismert nyelvtudós kérdőjelezte meg alapvetéseit. A „pennaháború” néven elhíresült vitában Kazinczy tudatlannak nevezte pályatársát, mivel az „s Prof. B. Úr Baróti Szabó Dávidnak és Pápay Sámuelnek tisztelt neveiket, életében legelőször, 1815. April 19-d. hallá neveztetni. Az Olvasó ezt alig fogja hihetni, ’s azt gyanítja, hogy B. Úr ingerelve vólt, ’s úgy tett mintha nem ismerné a’ mit igen jól is mert. B. Úr a’ legnagyobb nyugalomban hallgatá barátjainak tanácskozásaikat, ’s megvallá a’ mit tagadni nem lehete.”
A szakmai vita mellett volt egy személyes ellentét is. Beregszászi Nagy Pál 1813 októbere és 1814 szeptembere között Kazinczy unokaöccsének, Istvánnak a fia mellett nevelősködött. A korabeli források szerint a család adós maradt Beregszászi Nagy illetményével, ezért a tanár Kazinczy Istvánt perrel fenyegette. Egyik levelében Beregszászi megemlíti, hogy megpróbálta fegyelmezni az engedetlen Kazinczy András, aki ezért őt ”reszeges disznonak, gaz embernek, huntzfutnak” nevezte.
Részben a családjától kapott információknak is köszönhető Kazincy negatív véleménye Beregszászi Nagy Pál tanári kvalitásairól: „De B[eregszászi]t a’ természet nem arra szűlé hogy tanítson, hanem csak hogy négy falak közt űljön, tanúljon, írjon; ’s így tapasztalván maga is a’ mit tanítványai ’s társai igen is hamar észrevettek, önkényt monda le hívataláról.”
Valószínűleg ezeket a „hallomásból szerzett” információkat próbálta megcáfolni Beregszászi Nagy Pál Dercsényi Jánosné Kazinczy Juliannához (Kazinczy Ferenc húgához) címzett 1821. március 21-én Beregvégardóból kelt levelében:
„Méltóságos K. Tanátsosné, Kegyes jó Asszonyom!
… Alázatosan köszönöm Nagyságodnak mind rész vételét meg romlásomban; mind pénzem meg adásának igért eszközlését Tek. Kazintzi István Urnál. az! De én kételkedem benne. Hijába rázza az ember az ollyan fát, mellyröl a gyümölts hullani nem szokott!
Hogy sok keserűvel van tele ez a leg jobb világ, mint Nagyságod irja, az igaz. De, ha soha keserűt nem kóstolna az ember, azt sem tudná, mi az édes. És így a keserű is tartozik a leg jobb világhoz. Azonban igaz az is, hogy ebben a leg jobb világban az édest magok teszik sokszor az emberek magoknak keserűvé. Elég dolgot ád ugyan e jelen való, tagadhatatlan; de a felől illő, sőt szükség, a jövendő világbanis – a mennyire szemünk gyengesége, s rövid látásunk engedi – belé kandikálni; én azt tartom Élete utolsó éveire nagyon megromlott Beregszászi Nagy Pál látása.
Örűlök, valóban örűlök rajta, hogy a Consil. Úr gróf Bercsényi János, Dercen földesura szemei jobban vannak; és hogy már ismét olvasgathatis, irogathatis. Mert nagy szerentsétlenség vólna másnakis, de kivált a tanúlni szerető s magát tökélletesebbíteni kivánó embernek, ha szemeit, a végre, nem használhatná.
Én mit tsinálok? kérdi Nagyságod. Nekem a heverés soha kenyerem nem vólt. Már gyermek koromban annyira szerettem dolgozni, hogy az apámnak engem, mikor vácátiókban Patakrol haza jöttem a család Muzsalyban rendelkezett egy nemesi birtokkal, tartóztatni kellett a dologtol, nem pedig hajtani arra, mint némelly gyermeket szoktak a Szülék. A honnat én még akkor minden féle hegyi és mezei munkát meg tanúltam, az eggy kaszálláson kivül, mivel azt tenni nem bírtam.
… De, hogy már egyenesen feleljek a kérdésre, jelentem, hogy én még most is a Perényi Familia nagy Archivumának rendbe szedésével foglalatoskodom Beregvégardóban; mert lassan haladok benne, szemeim gyengesége miatt; mellyek igen könyveznek, kivált reggelenként. A honnan, a mennyi napokat vagy heteket tőltök a 3, 4, s ötszáz esztendős irásoknak olvasásával, ugyan annyi, vagy több napokat s heteket kelletik tölök megszünnöm.”
