Ma van nagycsütörtök: a nap, amikor megszületett az Oltáriszentség

Szédületes töménységgel tárja elénk a nagyhét Jézus tanítását és megváltó keresztáldozatát, a főparancsot és az eucharisztiát. Jézus meghagyta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Üdvtörténetünk legszentebb hetéhez Jézus elárulása, megtagadása, kínzása és megölése épp úgy hozzátartozik, mint dicsőséges feltámadása is. Ez utóbbi nélkül semmit sem érthetnénk Jézus tanításából, vele azonban minden a helyére kerül.

Nagycsütörtök reggelén a zsidóság az ősi ünnepére készülődött. Jézus négy nappal korábban, virágvasárnap dicsőségesen bevonult Jeruzsálembe, másnap pedig megtisztította a templomot. Máté evangélista mindezt így írta le: „Bement a templomba és kiűzte onnan azokat, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait felforgatta. Meg van írva – mondta –, hogy az én házamat az imádság házának fogják nevezni, ti pedig rablók barlangjává teszitek” (Máté 21,12).

Másnap, vagyis kedden Jézus a már megtisztított templomban Isten országáról tanította az embereket, akik mind nagyobb érdeklődéssel követték és figyelték.
Máté evangélista mindezt így írta le: „Amikor a templomba érve tanított, odamentek hozzá az írástudók és a nép vénjei és megkérdezték: Miféle hatalom birtokában teszed te ezeket? Ki adott neked hatalmat ehhez? Jézus így válaszolt: Én is kérdezek tőletek valamit. Ha megfeleltek rá, én is megmondom, milyen hatalom birtokában teszem ezeket. Honnan volt János keresztsége? Az égből vagy az emberektől? Azok tanakodni kezdtek egymás közt: Ha azt mondjuk, hogy az égből, azt fogja kérdezni: Akkor miért nem hittetek neki? Ha azt mondjuk, hogy az emberektől, félnünk kell a néptől, hisz Jánost mindenki prófétának tartja. Ezért ezt a választ adták Jézusnak: Nem tudjuk. Erre ő így felelt: Akkor én sem mondom meg, milyen hatalom birtokában teszem ezeket” (Máté 21,23-32).

A nagyhét következő napja Jézus szenvedéstörténete szempontjából kulcsfontosságú, hiszen ekkor döntötte el Júdás, hogy elárulja mesterét. Mindez szerdán történt.

Lukács evangélista ezt írta e napról: „A főpapok és az írástudók keresték a módját, hogyan öljék meg Jézust. Féltek ugyanis a néptől. A Sátán pedig belement Júdásba, akit Iskáriótesnek neveztek, és egyike volt a tizenkettőnek. Júdás elment, és megbeszélte a főpapokkal és a templomőrség vezetőivel, hogyan adja őt a kezükre. Azok megörültek, és megígérték, hogy pénzt adnak neki. Ő elfogadta az egyezséget, és kedvező alkalmat keresett arra, hogy a kezükre adhassa őt, amikor nincs jelen a sokaság” (Lukács 22:2-6).

Így értünk el nagycsütörtök reggeléhez, midőn is Jézus elküldte Pétert és Jánost, hogy készítsék el a húsvéti vacsorát.

Pontosan meghagyta, hogy Jeruzsálemben kinek a házában van az a terem, ahol este majd összegyűlnek. Tanítványai így is tettek és a hagyományoknak megfelelően elkészítették a húsvéti vacsorát.

Adjuk újra át a szót Lukács evangélistának és haladjunk a történetben a Biblia lapjai szerint: „Amint elérkezett az óra, asztalhoz telepedett a tizenkét apostollal együtt. Így szólt hozzájuk: vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában. Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és így szólt: Vegyétek, osszátok el magatok között. Mondom nektek: nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg el nem jön az Isten országa. Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak” (Lukács 22:7-53).

Jézus ezekkel a szavaival alapította meg az Eucharisztiát, vagyis az Oltáriszentséget, átvitt értelemben pedig magát a szentmisét, melyet az egyház az ő emlékezetére már második évezrede bemutat.

A folytatást János evangélistától idézzük: Jézus „fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát. Amikor Simon Péterhez ért, az tiltakozott: Uram, te akarod megmosni az én lábamat? Jézus így válaszolt: Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted. Péter tovább tiltakozott: Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha! Ha nem moslak meg – felelte Jézus –, nem lehetsz közösségben velem. Akkor, Uram, ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is! – mondta Simon Péter. De Jézus ezt felelte: Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, s akkor egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan. Tudta, hogy ki árulja el, azért mondta: Nem vagytok mindnyájan tiszták. Amikor megmosta lábukat, fölvette felsőruháját, újra asztalhoz ült és így szólt hozzájuk: Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. Bizony, bizony, mondom nektek: Nem nagyobb a szolga az uránál, sem a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.”

Ekkor mondja ki Jézus a főparancsot, melyet napjainkig, sőt, az időknek végezetéig minden embernek örökül hagyott: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (János 13,34).

Térjünk vissza Lukács evangélistához, aki így folytatja az utolsó vacsora történetét: „de nézzétek, az áruló keze is rajta az asztalon. Az Emberfia ugyan elmegy, de jaj annak az embernek, aki elárulja” (Lukács 22:21.).

Mindez már előrevetíti a folytatást: Júdás otthagyja a társaságot és elárulja Mesterét, aki a Getsemáne-kertben vett búcsút tanítványaitól.

Valóságos krimi bontakozik ki a Biblia lapjain, egy igaz és izgalmas drámát olvashatunk, amit most Máté evangélista tolmácsolásában követhetünk nyomon: „odaért Júdás, a tizenkettő közül az egyik, s vele a főpapoknak és a nép vénjeinek megbízásából egy kardokkal és dorongokkal fölszerelt csapat. Az áruló jelben egyezett meg velük. Akit megcsókolok – mondta –, ő az, fogjátok el! Azzal mindjárt Jézushoz lépett. Üdvözöllek, Mester! – mondta, és megcsókolta. Jézus megkérdezte: Barátom, miért jöttél? Erre körülfogták Jézust, kezet emeltek rá, és foglyul ejtették. Jézus kísérői közül az egyik kardjához kapott, kirántotta, a főpap szolgájára sújtott és levágta a fülét. Jézus rászólt: Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el” (Máté 26,47-52).

Jézust letartóztatták, tanítványai pedig elfutottak és a nap hátralévő részét rettegve, félelemben töltötték. Péter például a félelme miatt háromszor is megtagadta mesterét. A nap azzal zárul, hogy Jézust átadják Pilátusnak.

Szent II. János Pál pápa 2000-ben Nagycsütörtöki levél a papokhoz című tanításában ezt írta: Krisztus jelenlétének sokféle kifejezése van. „De minden bizonnyal a legmagasabbrendűbb éppen az eucharisztikus jelenlét: nem egyszerű emlék, hanem megjelenítő emlékezés, nem jelképes utalás a múltra, hanem az Úr élő jelenléte övéi között. Ennek mindig a Szentlélek lesz a biztosítéka, aki szüntelenül kiárad az Eucharisztia ünneplésekor, hogy a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé váljon: ugyanaz a Lélek ez, mint akit húsvét estéjén, ebben a Cenákulumban az apostolokra lehelt, és aki ugyancsak itt találta őket, Máriával együtt, pünkösd napján.”

A Lateráni Szent János-bazilikában 2012. április 6-án, nagycsütörtökön bemutatott szentmisén XVI. Benedek pápa arról tanított: Jézus maga a fény, az igazság, a tisztaság, a jóság, aki belement az éjszakába. „Az éjszaka a halál szimbóluma, a szeretetközösség és az élet végső elvesztésének jelképe. Jézus belép az éjszakába, hogy legyőzze azt, és Isten új napját hozza el az emberiség számára.”

Ferenc pápa pedig 2020-ban a Szent Péter-bazilikában bemutatott nagycsütörtöki Coena Domini szentmiséjén azt mondta: „Jézus szeret benneteket! Csak azt kéri: engedjétek, hogy megmossa a lábatokat! (…) Legyen nagylelkű a szívetek a megbocsátásban! Az alapján mérnek majd meg bennünket, hogy milyen mértékben bocsátottunk meg másoknak.”

Mégis: legszebben talán csakis a költők tudják összefoglalni e nap mérhetetlen titkát. Dsida Jenő például ezt írta az Utolsó vacsora című versében:

Kezében megtörik az ostya.
Az arca ólomszürke már.
(Szétzilált ágyán Mária töpreng:
Merre jár, jaj merre jár?)

Júdás éjsötét szemébe
kapzsi vágyak karvalya ül ki.
(Mária sóhajt csendesen;
Fájdalmas áldás Jézust szülni.)

– Bizony mondom, az Atyához megyek,
mielőtt a Vigasztalót hoznám –
(Mária susogva fohászkodik:
Vezéreld haza hozzám!)

Fáklyások lopóznak a hegyre,
az olajfák furcsán összesuhognak…
(Mária egyedül sírdogál:
Mi lesz holnap?)

Hirtelen búgó szélvihar hördül,
a Cedron morajlón felrian –
(Mária belesikolt az éjbe:
Meghal, meghal a fiam!)

A képen: Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora