Botos Boglárka: Nem kell „lehozni a csillagokat”: elég, ha működik a közösség

Tizenöt éves a Csüllő Néptáncegyüttes, tízéves az Ung-vidéki Csipkés népi zenekar – kettős jubileum, amely jó alkalom arra, hogy megálljunk egy pillanatra, és végiggondoljuk, honnan hova jutott két kis közösség, amely a magyar néptánc és népzene ügyét szolgálja. A történetről Botos Boglárka táncoktató, hegedűtanár, a Tulipán Tanoda Magyar Népművészeti Iskola Ungvári Dayka Gábor Líceumban működő kihelyezett szakkörének vezetője, a Csipkés táncosa mesél.

– Tizenhét évesen álltál először a próbaterem közepére. Nem volt ez túl korai?

– Valamikor igen, így érzem. A Daykában a Petőfi program ösztöndíjasa tanította a néptáncot, viszont épp év közben kellett elmennie. Akkor keresett fel a Csüllő vezetője, Perdukné-Lator Ilona, hogy két hónapig helyettesítsek, tartsam egyben a csapatokat, amíg végleges oktatót találnak. Én akkor még csak harmadéves tanuló voltam az Ungvári Közművelődési Koledzsben. Eltelt a két hónap, aztán jött a következő félév… nem volt, aki átvegye, így maradtam, és már szeptembertől hivatalosan is a Daykában vezettem a néptánc szakkört.

– Közben a Covid-járvány alatt a Tulipán Tanoda kihelyezett szakköre is elindult az Ungváron tanuló gyerekeknek. Mi volt ezzel a cél?

– Elsősorban kaput nyitni. Az alsósoknál, akik között egyre több az ukrán anyanyelvű gyerek, a magyar néptánc ismeretlen és nem is annyira népszerű. Ha viszont játékosan, énekkel, kézzelfogható élményként találkoznak vele, nem mondanak reflexből nemet. Nem lesz mindenki táncos, és nem is kell, de egyre többen szeretik, kipróbálják, sőt akadnak, akik komolyan továbbviszik. Van tanítvány, aki a Csüllőből nőtte ki magát, ma a debreceni Hajdú Néptáncegyüttesben táncol egyetemi tanulmányai mellett. Ezek a történetek igazolják, hogy érdemes nagyon korán elkezdeni. Ungvár már szórványnak számít, sokszor a magyar szavak magyarázatra szorulnak. Egy népi játékban elhangzó „bakkecske” vagy „menyecske” a gyerekek egy részének új. A dal, a játék, a mozgás viszont rögzíti a jelentést: észrevétlenül tanulnak anyanyelvi kifejezéseket, kapcsolódnak a hagyományhoz. Ráadásul a csoportjaink vegyesek: a Csüllőben körülbelül fele-fele arányban vannak magyar és ukrán anyanyelvű gyerekek, a Cseprentében (a kicsiknél) sokszor még több a nem magyar anyanyelvű. Mégis közös nyelv a zene és a tánc.

– Miben más ma a gyerekek viszonya a néptánchoz, mint a kezdetekkor?

– Amikor kezdtük, akkor még gyerekcipőben járt az egész, de most már Kárpátalja-szerte fejlődik az egész népzene és néptánc kultúra. Vannak továbbképzések, tudunk fejlődni. A gyerekek is sokkal tudatosabbak. Akiket érdekel, azok archív felvételeket keresnek az MTA vagy más gyűjtemények oldalain, YouTube-on, közösségi felületeken. Nem ritka, hogy ők küldenek nekem forrásokat, hogy nézzük meg. És már a hangszerek is érdeklik őket: többen járnak hegedűre a Tulipán Tanodába. A Dayka már negyedik éve csatlakozhatott a Hagyományok Háza Hálózat által szervezett mentorprogramhoz, amiben részt vesz a Csüllő, a Cseprente és a Tulipán Tanoda kihelyezett szakkörének egyik csoportja. A program lehetőséget nyújt arra, hogy minden évben ott lehetünk a jelenleg Sátoraljaújhelyre költözött, korábban Tiszapéterfalván megrendezett Kárpátaljai Népzene-, Néptánc- és Kézművestáborban, ami hatalmas élmény a gyerekek számára.

– A Csüllő és a Csipkés élete sok ponton összefonódik. Hogyan lettél a zenekar „mindenese”?

– A Daykában fontosnak tartják a népi hagyományok megőrzését, minden évben közös farsangi és szüreti délutánokat szerveznek, hogy a gyerekeknek élővé tudják varázsolni a népi kultúrát. Az első farsangi táncházban, ahol én is ott voltam, a Csipkés muzsikált. Ekkor ismerkedtem meg Molnár István prímással, aki később felkért, hogy csatlakozzam az együtteséhez, és közösen tartsunk táncházakat. Azóta hol táncosként, hol énekesként, máskor foglalkozásvezetőként állok be hozzájuk.

– A jubileumokhoz sikerek is társulnak. Melyekre vagy a legbüszkébb?

– Sok szép pillanat volt. A Csókakőn megrendezett, immár V. Kárpát-medencei Néptánctalálkozóra már-már hazajárunk. Az eseményen hazai és határon túli csapatok lépnek fel, a Csüllő néptáncegyüttessel pedig képviselhetjük Kárpátalját. Óriási élmény évről-évre, a gyerekek izgatottan várják az esti közös örömtáncot. Többször szerepeltünk az Őszikék népművészeti versenyen, kiemelt arany minősítésekkel. Két fiú szólistánk országos versenyen kategóriája második helyét hozta el – úgy, hogy nálunk a férfitáncot is többnyire nekem kell megtanítani. Nyáron három szólistával a macedóniai Szkopjéban léptünk fel egy nemzetközi folkfesztiválon, ahol török, mexikói, ciprusi, bolgár és bosnyák csoportokkal is barátkoztunk. És nagy megtiszteltetés volt, hogy Budapesten, az Erkel Színházban az Örökség Gyermek és Ifjúsági Népművészeti Egyesület „32 éves lettem én” gáláján, közel hatszáz gyerek között, a Csüllő nagydobronyi táncokkal képviselhette Kárpátalját.

– Milyen a repertoár, mivel dolgoztok mostanában?

– Igyekszünk a Kárpát-medence minél több tájegységéből tanulni: Felső-Tisza-vidék, Felvidék, Erdély, Dunántúl – sárközi, rábaközi, szilágysági, széki, moldvai anyagok is előkerülnek, és természetesen a „hazai” szatmári, nagydobronyi táncok. A fiúk mostanában különösen szeretik az erdélyi férfitáncokat, amelyek kihívást jelentenek, de meghozza a munkakedvet. A Csüllő szeptembertől 6 új taggal bővült. Rendszeresen gyakorolunk. Ha színpadra készítünk koreográfiát, az hónapok kérdése, ha táncházra gyúrunk, elég a táncrend alapismerete, a lényeg az öröm. A szervezésben Perdukné-Lator Ilona a motor, a kisebb csoportok és a szólisták szakmai munkáját én viszem, a műsorokat közösen rakjuk össze.

– A mindennapokban mi a legnagyobb kihívás számodra?

– Mindenkinek eleget tenni – és ez néha lehetetlen. Ukrán többségű városi közegben magyar néptáncot tanítani, gyakran ukrán ajkú szülőkkel kommunikálni – türelemjáték. Vannak, akik az első perctől partnerek, segítenek, fuvaroznak, ruhát varrnak, de vannak, akiket nem tudunk meggyőzni. Az ember megtanul szelektálni: arra fordít energiát, aki a közösséget építi.

– Mi ad erőt, amikor elfáradsz?

– A zene és a gyerekek. Volt idő, amikor délelőtt iskolában tanítottam, délután a művészeti akadémián gyakoroltam késő estig – klasszikus hegedűt –, közben szerveztem a próbákat. Visszanézve nem is tudom, hogy bírtam. A Csipkés próbáin viszont mindig történik valami, ami felderít: lehet bármilyen napom, ott újra kedvem támad muzsikálni. És persze a tanítványok sikere: amikor saját maguktól énekelnek, táncot kérnek, forrást küldenek.

– Aki ennyi szerepben helytáll, nyilván célokat is fogalmaz. Mi a következő öt-tíz év álma?

– A folytonosság. Hogy legyen, aki átveszi, ha egyszer máshol leszek, hogy öt-tíz év múlva ezek a gyerekek – akár kémia- vagy filológia-szakos egyetemistaként – visszaálljanak a színpadra ugyanilyen örömmel. Nem kell „lehozni a csillagokat”: elég, ha működik a közösség, van próba, táncház, fellépés, és a magyar kultúra általuk is él.