Ma van a kereszténység legnagyobb ünnepe

Húsvétnak a péntektől máig tartó szent háromnapja Jézus kereszthalálának és feltámadásának az egymást követő liturgikus ünnepe, s miközben felidézzük a kétezer éve Jeruzsálemben történteket, arra emlékezünk, hogy a végtelenül jóságos Teremtő Isten egyszülött fiát áldozta azért, hogy az embert megváltsa a bűneiből. Ez a titkok titka és az ünnepek ünnepe. A kétezer éve világító fény, amely bearanyozza az Istenhez vezető utat, az igazságot és az életet.

Lukács evangélistától tudjuk, hogy Jézussal Jeruzsálembe nemcsak a tanítványai mentek, hanem a követői is. Többek között azok az asszonyok is, akik Jézus keresztre feszítése, halála és eltemetése után „a hét első napján kora hajnalban kimentek a sírhoz, s magukkal vitték az előkészített illatszereket is. Úgy találták, hogy a kő el volt a sírtól hengerítve. Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, már két férfi jelent meg mellettük ragyogó ruhában. Ijedtükben a földre szegeződött a tekintetük. De azok így szóltak hozzájuk: Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt. Emlékezzetek vissza, mit mondott nektek, amikor még Galileában járt: Az Emberfiának – mondta – a bűnösök kezébe kell kerülnie, fölfeszítik, de harmadnap feltámad” (Lukács 24).

Hasonlóan tudósítanak a többi evangélisták is, mint például Márk evangélista, aki ezt írta: „Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme drága keneteket vásároltak, és elmentek, hogy megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek. Ezt mondták egymásnak: Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől? De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket: Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt van a hely, ahová temették. Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek” (Márk 16,1-7).
Az asszonyok riadalmát mindkét szerző rögzíti, s azt is, hogy a látottaktól úgy megijedtek, hogy elfutottak.

A folytatást így írja le Lukács evangélista: „A sírtól visszatérve mindent hírül adtak a tizenegynek és a többieknek. Mária Magdolna, Johanna és Jakab anyja, Mária, s néhány más asszony hozta a hírt, aki még velük volt, az apostoloknak, de azok üres fecsegésnek tartották, és nem hittek nekik. Péter mégis felkelt, és a sírhoz futott. Benézett, de csak a lepleket látta. Hazament, és magában igen csodálkozott a történteken.”

Közben Jézus követői szedelőzködtek. Pásztora hiányában kezdett szétszéledni a nyáj.

A tanítványok még egyben maradtak, de a Jézust mint rabbit, mint prófétát követők közül a kereszthalál után sokan úgy érezték, hogy itt a vég, mesterük meghalt, nincs mit tenni, hazamennek. Jézus korábban ezt is megjósolta, amikor ezt mondta: „Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai” (Máté 26,31).

Lukács evangélista ugyanis azzal folytatja beszámolóját, hogy Jézus követői közül ketten már el is indultak Emmauszba, amely Jeruzsálemtől 24 kilométer távolságban volt.

Maradjunk továbbra is Lukácsnál, aki így folytatja evangéliumát: „Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: Miről beszélgettetek itt az úton? Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban. Micsoda? – kérdezte. A názáreti Jézus esete – felelték –, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták. Erre így szólt: Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe? Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van. Betért hát, és velük maradt. Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, s felismerték. De eltűnt a szemük elől. Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat? Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe.”

Lukács evangélista az írását a feltámadt Jézus utolsó szavaival zárja: „Egyszer csak megjelent köztük és köszöntötte őket: Békesség nektek! Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok. Tapogassatok meg és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de mint látjátok, nekem van. Ezután megmutatta nekik kezét és lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: Van itt valami ennivalótok? Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak. Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat, s így folytatta: Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek Jeruzsálemtől kezdve. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét. Maradjatok a városban, míg fel nem öltitek a magasságból való erőt. Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét kitárva megáldotta őket. Áldás közben megvált tőlük, és fölemelkedett az égbe. Leborulva imádták, aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Mindig a templomban voltak, és dicsőítették az Istent.”

Mindezekre ma emlékezünk.

Az első niceai zsinat 325-ben határozott úgy, hogy a keresztény húsvét időpontja a tavaszi nap-éj egyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap. A katolikus egyház 1581-ben kánonban rögzítette azt a számítási módot, amely meghatározza a keresztények legszentebb ünnepének naptári helyét. Mostanra az ortodox egyházakon kívül minden keresztény egyház ehhez az eljáráshoz tartja magát. Az eltérés abból fakad, hogy az ortodox egyházak a húsvétot a Julianus-naptár szerint számolják, s ezáltal egy kicsit később ünneplik.

Jézus Krisztus a kezdet és a vég, ő az alfa és az ómega, aki Pilinszky János szavaival

„Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die”