Sonka, tojás, locsolkodás – a mai nap a bőséges lakomák, az öröm és vigasság ideje, hiszen a feltámadás fénye már beragyogja az egész világot, a természet pedig megújul, szárba szökik és virágba borul az élet. Még a húsvét szavunk is arra utal, hogy vége a böjti szigornak, s a hús visszakerülhet az asztalunkra.
A mai nap már nem egyházi ünnep. Jézus Krisztus a kereszthalálát követő harmadnapon feltámadott, megváltott minket, s ezzel az egyházi liturgikus rend legnagyobb ünnepe tegnap le is zárult. A következő nagy ünnep majd pünkösd lesz, de az még odébb van.
A hagyományok szerint ma talán a legfontosabb étel a sonka és a tojás. No és persze a torma sem maradhat el, amely akkor jó igazán, ha úgy csíp, hogy az ember kettőt lát tőle, és még a kobakja teteje is viszket. A szokások alapján az asszonyok vasárnap a sonkát és a tojást, no meg az asztalra szánt egyéb finomságokat a templomban a szentmise után a pappal megszenteltették, aztán szinte rohanvást mentek haza, mert az a mondás járta, hogy aki gyorsan hazatér, az ügyes lesz a munkában.
A mai napot a lakoma mellett hagyományosan a locsolkodás uralja, amely szintén világi szokás, semmilyen egyházi hagyománya sincs, mégis az élet evangéliumának szerves részét képezi, hiszen a természet, s ezáltal az élet örök körforgását és megújulását szimbolizálja.
Talán csak annyi köze van a templomhoz, hogy a piros tojás színe Krisztus érettünk kiontott vérét, valamint a szeretetet jelképezi. A szerelmesek nem véletlenül ez utóbbi gondolatból merítettek, hiszen eleink között dívott az a szokás, hogy a hajadon leány piros színű tojást csak a szíve választottjának ad. Virágnyelven így jelezte érzelmeit.
A locsolkodás termékenység-varázsló népszokását Pozsonytól a Gyimesekig, vagyis az egész országban mindenütt ugyanúgy megtartották. Eszerint a fiú locsoló verset szaval, majd megöntözi a leányt. Nem tudni, hogy mikortól eredeztethető ez a szokás, mindazonáltal Apor Péter 1736-ban a Metamorphosis Transylvaniae című művében már pontosan körbeírta: „úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben”.
Annak ellenére, hogy a vízzel való meghintés minden bizonnyal visszavezethető a pogánykorig, mégis van keresztény jelentése is, hiszen a keresztség felvételére is utal.
Az ilyenkor elmondott ráolvasó rigmusoknak sosem volt egységes szövege. Az erdélyi Háromszéken például ezt mondták: „Feltámadt a Jézus, mondják az írások, / Vízöntő hétfűre buzognak források. / Eljöttem hezzátok ifiú létemre, / Hogy harmatot öntsek egy szép növendékre, / Mert ha meg nem öntöm ezen esztendőben, / Nem virágzik szépet nekünk jövendőben. / Virágozzék szépet, ékes virágokat, / Nyerjen az egekben fényes koronákat”.
Annak ellenére, hogy az egyházellenes elveket valló kommunisták Rákosi Mátyás és Kádár János országában mindent megtettek a húsvéti ünnepkör átértelmezéséért, koptatásáért, vagyis a deszakralizálásért, a locsolkodás szokását megtűrték, legfeljebb csak új versikékkel cserélték le a régi, vallási tartalmakat hordozó szövegeket. Így született meg például az a locsolóvers, amely szerint „Zúg a traktor, szánt az eke / elvtársnő locsolhatok-e?”
A mai nap másik központi eleme a tojás, amelyet ma kivételesen nem a tyúk, hanem a nyúl hozza.
Ez a képzet csak a legújabb időkben, vagyis a XIX. század elején terjedt el Magyarországon. Nem tudni, hogy miért pont egy nyúl hozza a tojásokat, amely ugye mégiscsak jobban kötődik a tyúkhoz.
Talán az lehet a magyarázat erre a kérdésre, hogy a tojás is termékenységi szimbólum, hiszen az anyaméhre hasonlít, a nyulak pedig nagyon sok utódot nevelnek fel, ezért lettek termékenységi jelképpé.
A legvalószínűbb teória szerint a középkorban húsvétkor a német földesurakat jobbágyaik gyöngytyúkkal, és annak tojásaival ajándékozták meg. A gyöngytyúk neve németül haselhuhn, de sok helyen egyszerűen csak hasl-nak nevezték. Vagyis húsvét kapcsán hasl és tojásairól beszéltek. Németországnak azonban voltak olyan tájai, ahol húsvétkor csak nyulat kaptak a jobbágyoktól a földesurak. A nyúl németül hase, és ez a két, nagyon hasonló szó, valamint a hozzájuk tartozó fogalom a népi szóhasználatban idővel egyszerűen összekeveredett.
Ha helytálló ez a teória, akkor így jött létre ez a mulatságos képződmény, a tojásait őrző nyúl.
Egyébként már a XIX. század végén élő eleinknek is feltűnt, hogy itt valami nem stimmel. Ezt aztán egy népdal is megörökítette: „Tarkabarka kis nyulacska / hogy lehettél ilyen csacska / tyúk módjára fészket rakva / tojást tojtál húsvét napra”.
A mai napot uraló népszokásokat költőink is megénekelték. Kosztolányi Dezsó például a Húsvét című versében ezt írta:
Már kék selyembe pompázik az égbolt,
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.
Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve,
a boltokat emberraj tölti meg.
S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt –
kelet felől egy sírnak mélyiből,
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az isten-ember.
A képen: Munkácsy Mihály Húsvéti locsolás című festménye
