Napvilágot látott a Jelenkor című lap szeptemberi száma, benne egy interjú földinkkel, Lator László költővel. Az alábbiakban ennek egy részletét adjuk közre: (...)
– Tüskés Anna: Mikor találkozott először Illyés Gyulával?
– Lator László: Természetesen pontos dátumot nem tudok mondani. Naplót nem írtam, és az idő az emlékezetemben nem megbízható. Valamikor az ötvenes években Sárközi Márta házában találkoztunk először. Sárközi Györgyné, Sárközi Márta zugligeti kis egyszobás házába, rendszerint vasárnaponként, de bármikor be lehetett állítani.
Az 1949 nyarán megszűnt Válasz egykori munkatársai találkozgattak nála. Jártak Sárközinéhez a fiatalok is, az Eötvös kollégisták. Sokan írtak is, elsősorban például Fodor András rendszeresen megjelent a Válaszban. Járt hozzá az a nemzedék, amelyik hozzánk képest korosabb volt. Én ott találkoztam többek közt nemcsak Illyés Gyulával, hanem Szabó Lőrinccel, Sinka Istvánnal is. 1956-ban a forradalom idején a feleségemmel kimentem Sárközi Mártához, és hajnalban a lövöldözésre ébredtünk. Mihelyt annyira elcsitult a lövöldözés – ez november 4-e hajnal volt –, Sárközi Mártával ketten jöttünk gyalog Zugligetből megnézni, hogy Illyés Gyula és családja jól van-e.
– Az Új Magyar Könyvkiadóban, a későbbi Európa Kiadóban töltött hosszú évtizedek alatt viszonylag szoros és folyamatos munkakapcsolatban lehetett Illyés Gyulával a műfordításkötetek kapcsán...
– Igen. Ennek a kapcsolatnak korábban, még a forradalom előtt olyan természete is volt, hogy azok az írók, akik írhattak, de csak így-úgy adhatták ki vagy egyáltalán ki se adhatták még akkor a műveiket, csak a forradalom után, 1957-től kezdve, abból éltek, hogy fordítottak. Illyés Gyulával elsősorban a franciairodalom, a francia költészet kiadásával kapcsolatban találkoztam, mert a versesköteteknek, a franciáknak különösen, én voltam a kiadóbeli szerkesztője. Sok francia író, költő jött Magyarországra a nemzetközi költőtalálkozók alkalmával, például André Frénaud, akinek a kötetét szintén én szerkesztettem. Az is elő-előfordult, hogy Illyés Gyuláék nálunk voltak itt vendégségben, amikor Frénaud, Paul Chaulot vagy Rousselot itt volt. A franciákkal együtt jöttek Illyés Gyuláék is, vagy pedig ő hívott bennünket egy-egy ilyen alkalommal. A francia író George-Emmanuel Clancier – akinek a könyveit a feleségem, Pór Judit fordította, és sok könyve megjelent magyarul – lánya, Juliette Clancier, nálunk is lakott, és Illyés Máriával is közeli kapcsolatban volt. Nemcsak azért írtam levelet Illyés Gyulának, hogy ezt meg ezt szeretném, ha lefordítaná, tudja-e vállalni, hanem másfajta kapcsolat is kialakult köztünk.
– Milyen kiadói eseményekre emlékszik?
– Az egyik furcsa történet Illyéssel kapcsolatban az, hogy az 1960-as évek elején az Európa Kiadóban ott volt a Nyitott ajtó válogatott műfordításkötetének a kézirata. Akkor ő éppen majdhogynem tiltott költő volt az Egy mondat a zsarnokságról és más dolgok miatt is. Felsőbb utasításra halasztotta a kiadó a megjelentetést. Részben az én kezem is benne volt, hogy végül megjelent a könyv, részben pedig Wessely Lászlónak volt benne szerepe, aki Illyés Gyulának nagyon közeli fiatalkori barátja, Párizsban együtt voltak. Wessely a Hunok Párizsban lapjain Vencel néven szerepel. Illyés közbenjárt érte, hogy hazajöhessen a fogolytáborból, a Gulagról, valahányszor találkozott Révaival vagy Rákosival, mindig azt mondta, hogy Wesselyt hazahozni. Wessely mindenre hajlandó volt Illyés érdekében. Bejött a szobámba, onnan hívta fel Andics Erzsébetet, aki akkor magas rangú funkcionárius volt, és úgy lehordta, mint egy taknyos kölyköt: „Magáról, Andics elvtársnő régen nem fogják tudni, hogy a világon volt, amikor Illyés Gyula még mindig Illyés Gyula lesz." Én pedig Wessely telefonbeszélgetése után mondtam Illyésnek, hogy írjon levelet a kiadónak, amelyben visszakéri a kéziratot, inkább elviszi másik kiadóhoz, mert úgy látszik, az Európa nem akarja kiadni. Még azt is kértem, hogy ne a lakásomra írja a levelet, hanem a kiadóba. Akkor Illyés megírta ezt a bizonyos levelet. Részben munkadolgokról ír, és közben érdeklődik, hogy mi lesz a könyvével, inkább adjuk vissza neki a kéziratot. Idézem:
„Kedves Barátom,
Ilyen rövid idő alatt nem tudok ilyen nagy munkát vállalni, egészségem sem jó. A Griesche d'hiver végét elkészítem. A szöveget azonban nem értem mindenütt. Azért azt kérem, csináltassatok erről nyersfordítást. Mindhárom könyvet Flóra ma fölviszi; hívjad föl telefonon (226-671), hogy mikor küldhettek értük. Vissza elég, ha a kérdéses részt lemásoljátok, amikor a nyersfordítást külditek. Kérem hozzá az én abbahagyott fordításom utolsó szakaszát is.
Fordítás-kötetemmel restelkedve zavarlak benneteket. Másfél éve van ott anélkül, hogy választ kaptam volna, hivatalosan, mikor, hogyan adják ki, ha kiadják. Mivel másutt nagyobb hajlandóságot tapasztaltam, szívesen venném, ha nem az Európát kellene terhelnem vele. Pirulnék, ha ezek után nekem kellene érdeklődő levelet írnom hozzátok; mi a mostani döntés, ténylegesen? Van ilyen? Hogy áll ez a dolog?
Voltaképpen tőled azt kérdem: mi tévő legyek?
Egyetlen példány a nálad lévő kézirat. Megkérlek, aszerint kezeld.
Köszönöm szép Lermontov-könyvedet, s őszinte barátsággal köszöntlek, Illyés Gyula
Tihany, 1962. VI. 10."
Akkor én ezzel a levéllel bementem az igazgatóhoz, és pontosan az történt, amire számítottam. Domokos János elolvasta a levelet, rám nézett, és azt mondta: „Azonnal küldjétek nyomdába." Így jelent meg hihetetlen hamar, azt hiszem, három hónap alatt a Nyitott ajtó egykötetes műfordítás-antológia.
(...)
