– Csongoron születtél. Mire emlékszel a legszívesebben a gyerekkorodból? Mi hiányzik a legjobban abból az időszakból?
– Mindig szívesen emlékszem vissza a gyerekkoromra. Elsősorban a felhőtlen szabadságra, ami akkoriban jellemzett bennünket, gyerekeket. Mindennek tudtunk örülni. Öcsémmel, a szomszéd gyerekekkel egész nap a szabadban voltunk, együtt jártunk a kertünk alatti kanálisra, estig fürödtünk, fára másztunk, epreztünk, futkároztunk a mezőn. Akkor olyan biztonságos volt minden, nem féltettek a szüleink. Egyébként velük is sokszor kirándultunk, piknikeztünk az erdőszélen.
– Életed párjával hogy ismerkedtél meg?
– Nagydobronyban tanítottam akkor. Ott az egyik barátnőmnél találkoztunk először, 1985-ben, egy nagyobb társaságban. Nekem úgy tűnt, hogy Elemér egy hölgy társaságában van, s amikor felajánlotta, hogy „autóval hazakísér”, meglepődtem. Mondtam neki, hogy csak néhány háznyira lakom, ő mégis ragaszkodott ehhez… Három év múlva összeházasodtunk. Én akkor 28, ő 31 éves volt.
– Történt egy nagy váltás az életedben, hisz a pedagógus pályát újságírásra cserélted.
– Addig azért hosszú út vezetett. Én Nagydobronyban tanítottam, Elemér Ungváron dolgozott a Kárpáti Igaz Szónál. Mindketten albérletben laktunk, miközben neki Beregszászban, nekem Csongoron volt az otthonom. Össze szerettünk volna házasodni, de folyamatosan ingáztunk. Ekkor felajánlottak nekem egy módszerészi állást a megyei pedagógus-továbbképző intézetben, egy kollégiumi szobával. Elvállaltam, így kerültem szeptemberben Ungvárra. Novemberben összeházasodtunk és elkezdtük a közös életünket a „kakasülőben”, ahogy a tetőtéri kollégiumi szobánkat neveztük. Zsófia lányunk Ungváron született. Közben lakást kaptunk, így már volt igazi otthonunk. Ám a férjem édesanyja megbetegedett és ápolásra szorult, így Beregardóba költöztünk. Dorottya már itt született. Minden nehézség ellenére ezek igazán szép idők voltak. Nagyikát éltették az unokák, sokat játszott velük, mesélt, énekelt nekik. Így az én lányaim például két hét alatt „kijárták az óvodát”, az itthoni jobban tetszett nekik. Elemér továbbra is ingázott Ungvár és Beregszász között, én pedig évekig itthon maradtam a lányokkal meg a férjem édesanyjával, szóval nem tudtam visszamenni Ungvárra dolgozni. Aztán 1994-ben úgy alakult, hogy felajánlották nekem a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szakmai lapjának, a Közoktatásnak a szerkesztését, amit elvállaltam, mivel azt otthonról is tudtam végezni, s egy kicsit benne maradhattam a szakmában. Majd 1997-ben indult a mai KárpátInfo elődje, a BeregInfo, ahová a férjem bedolgozott. 1997 decembere volt, amikor egy megbeszélésre vittem be autóval Beregszászba. Én kint várakoztam. Az volt az az időszak, amikor az utcagyerekek sorra jöttek, hogy pár kopekért vigyáznak az autóra. Szóba elegyedtem a gyerekekkel. Hazafelé menet elmeséltem Elemérnek, mit tudtam meg róluk, mondtam, hogy megírhatná. Mire ő: írd meg te! Ez volt az első cikkem a BeregInfónál. Ezután hetente egy-egy cikket kértek tőlem, s hamarosan már a lap szerkesztője lettem.
– 35 év házasság. Mi a titok?
– Szeretet, megértés, megbocsátás. A Szentírás is arra tanít, hogy ne menjen le a nap a te haragoddal. Ehhez tartom magam. Egyébként ebben Elemér nálam is jobb.
– Egy családi ház körül mindig rengeteg a munka. Hogy osztjátok meg a feladatokat?
– A gyümölcsös az Elemér felségterülete, onnan merít energiát, az pihenteti. A zöldségeskert az enyém. Korábban szárnyasokat, sertést tartottunk, egy időben még kecskénk is volt, azokat együtt gondoztuk. Ma már, mivel gyakran látogatjuk a tőlünk távol élő gyerekeinket, nem tartunk állatokat. A konyhában én vagyok a séf, de a férjem a legjobb kukta.
– Lányaid már saját családot alapítottak. Milyen anyósnak tartod magad?
– Hát erről a vejeimet kellene megkérdezni, de igyekszem jó anyós lenni. Annyi ronda anyósvicc van, hogy megfogadtam, én ennek nem adok táptalajt, nem fogok beleszólni a gyerekeim életébe. Mindenben támogatom őket, nem erőltetem rájuk sem az elveimet, sem az akaratomat. Azt én sem szerettem, anno. Valamennyiünknek meg kell élni hibáinkat, hogy tanuljunk belőlük.
– Az unokákat milyen gyakran kényezteted?
– Hála Istennek, négy unokánk van. Zsófia révén – ő Walesben él a férjével, akivel annak idején egy beregszászi angol nyelvű bibliatáborban ismerkedtek meg – van egy kilencéves fiú és egy hatéves lányunokánk. Zsófi egyébként pedagógusasszisztensként dolgozik. Kisebbik lányomék Debrecenben élnek, Dorottya kommunikáció és médiatudomány szakon végzett, most írja a doktori disszertációját. Nekik egy hároméves fiú és egy majdnem másfél éves kislány unokát köszönhetünk. Dorkáékat havonta meglátogatjuk, Zsófiékat ritkábban, évente kétszer azért igyekszünk eljutni hozzájuk. Ők is jönnek, igaz, az utóbbi években inkább Debrecenben tudtunk találkozni. De interneten napi kapcsolatban vagyunk gyerekekkel, unokákkal. Akkor vagyok nyugodt, ha csak pár percre is, de hallom a hangjukat és látom őket. Ők teszik teljessé az életemet, életünket. Értük és miattuk érdemes élni.
– A közelmúltban két rangos szakmai díjjal is elismerték tevékenységedet: a Petőfi Sándor Sajtószabadság díjjal és az Eötvös József Sajtódíjjal. Mit jelentenek számodra ezek az elismerések?
– Meglepetésként értek. Bár az ember nem a kitüntetésért dolgozik, de jólesik. Szinte egy időben kaptam az értesítést a Magyar Újságírók Közösségétől és a Magyar Páneurópai Uniótól. A harmincéves újságírói munkám elismerése mellett ez annak is betudható, hogy most jobban idefigyelnek Kárpátaljára, a munkánkra. Azért a többes szám, mert szerintem ezek a díjak valamennyi kárpátaljai újságíró kollégámat megilletik, akik itthon maradtak és a nehéz körülmények ellenére helyt állnak, bizonyítanak.
– A háború miatt az újságírók tolla is gúzsba van kötve. Vajon mennyire sikerül az itthon most megjelenő írásoknak objektívnek maradniuk?
– Objektívek, legfeljebb nem teljesek a számos megkötés miatt. De a jó szem és a jó fül képes a sorok között olvasni.
– Mivel töltődsz fel, mi pihentet?
– Az unokák, az együtt töltött idő. Meg a kirándulás, nyáron a vízpart, wellnessből el tudnék viselni többet is.
– Hogy reagálsz az extrém helyzetekre?
– Ha mással történik valami, gyorsan reagálok, segítek. De ha velem, akkor pánikba esem.
– Sokáig őrzöd a sérelmeket?
– Nagyon tud fájni, ha megbántanak, de keresztyén emberként nagyon gyorsan megbocsátok. Hosszú folyamat előzte meg, de ma már könnyen el tudom engedni a sértődést, a haragot. És tudok imádkozni azért, aki megbántott.
– Mikor sírtál utoljára?
– Elég sírós vagyok. Egy filmen, egy könyvön is képes vagyok elpityeredni.
– Mitől félsz a legjobban?
– A magatehetetlenségtől, a kiszolgáltatottságtól.
– Életed filmjének mi lenne a címe?
– Együtt a szeretet útján.
– Van kedvenc riportalanyod?
– Amikor a Sámuel Alapítvány égisze alatt elindultak a családtípusú gyermekotthonok, beszélgettem azokkal a házaspárokkal, akik vállalták e nemes feladatot. Örökre szívembe zártam Ilosvay Marikáékat, akik az úttörők voltak. Az ő elkötelezettségük, elhivatottságuk, a szeretet, ami bennük van a nehéz sorsú gyerekek iránt, számomra példaértékű. Arra ösztönöz, hogy én is több szeretetet adjak, mert minél többet adunk, annál többet kapunk vissza belőle.
– Élnél egy időutazás lehetőségével?
– Az igazat megvallva, nem szívesen utaznék az időben. Megpróbálok a mában élni, úgy, hogy majd célba érjek…
