Számban sem túl csekély, lélekben pedig semmiképp sem kicsiny nemzetünk 1956 őszén is beírta nevét a történelembe, amikor ÁVH-s gépfegyverek, szovjet harckocsi-ágyúk lövéseire válaszolva felvette a kesztyűt, és modern Dávidként szállt szembe a vöröscsillagos Góliáttal. S bár az egyenlőtlen küzdelemből fizikailag a kis Magyarország került ki vesztesen, az igazi, szellemi vereséget mégis a kommunizmus szenvedte el. ’56 gyógyíthatatlan sebet ejtett a szocialista világrendszer testén, s hozzájárult annak elbukásához. 2013. október 22-én – Magyarország Ungvári Főkonzulátusa szervezésében – megemlékezésre került sor a Kárpátaljai 9. Sz. Büntetésvégrehajtó Intézetben, vagyis az egykori ungvári gyűjtőfogháznál, ott, ahol több mint fél évszázaddal ezelőtt az 1956-os forradalom és szabadságharc megannyi magyarországi résztvevője, valamint kárpátaljai magyar ellenálló csoportok tagjai szenvedtek a hazáért és a szabadságért.
A himnuszok elhangzását követően Balogh Dénes, a főkonzulátus konzulja köszöntötte a megjelenteket, köztük Viktor Pogorelovot, Ungvár város polgármesterét, dr. Spenik Sándort, az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar karának dékánját, dr. Ljah Erzsébetet, az UMDSZ városi szervezetének alelnökét, az UNE és a Dayka Gábor Középiskola tanárait és diákjait. Köszöntőjében Balogh Dénes kifejtette: „Azért gyűltünk össze ma itt, az ungvári fegyház falán elhelyezett emléktáblánál, hogy emlékezzünk nemzetünk egységére, a hősiességre, a bátorságra, a hűségre és az áldozatkészségre. Emlékezzünk Magyarország nagyszerűségére, emlékezzünk azokra a magyarokra, akik elismerést, megbecsülést és dicsőséget szereztek hazánknak, a magyar névnek.”
A felszólalók során Brenzovics László, a KMKSZ alelnöke nyitotta meg, aki 1956 jelentőségéről szólt:
– Az 1956-os forradalom és szabadságharc döntő jelentőséggel bírt nemcsak anyaországunk, nemcsak az összmagyarság, hanem egész Európa életében is. A II. világháborúban megvert, elnyomott, megszállás alá került Magyarország lakossága ismét nemzetté vált, az utcára vonult, felemelte szavát az elnyomó rezsim ellen, s miután rákényszerítették a fegyveres harcot, pillanatok alatt elsöpörte a zsarnokságot. Az 1945 után kialakult világrend azonban nem engedte meg anyaországunknak, hogy már akkor helyreállítsa szabadságát. S miközben a Szovjetunió harckocsikkal taposta el a forradalmat, a Nyugat vezetői semmit sem tettek Magyarország megsegítéséért…
Ám mégsem volt hiábavaló a küzdelem, mert megmutatta a világnak a Szovjetunió igazi arcát, azt, hogy míg szavakban a szabadságért harcol, valójában semmibe veszi a nemzetek jogait. A kommunista eszmékkel kacérkodó nyugati értelmiségiek is felismerték a nagy vörös birodalom zsarnoki jellegét, és minden gondolkodó ember ráébredt, hogy ez egy elnyomó hatalom, mely csak fegyverekkel képes fenntartani uralmát, s éppen ezért előbb-utóbb el kell buknia. A magyarság pedig visszanyerte nemzeti öntudatát és nemzeti önérzetét. ’56 magyarországi hősei kiálltak a szabadságért, s példájuk már akkor követőkre talált Kárpátalján, sőt Moszkvában is. Rést ütöttek az elnyomás falán…
Zubánics László, az UMDSZ Ukrajnai Magyar Nemzeti Tanács elnöke beszédében kifejtette – nem csupán megérteni kell 1956 szellemét, de át is kell élni annak eszmeiségét:
– Október 23. Elgondolkodom, mit is jelent ez a dátum. Sokaknak csak kötelező megemlékezéseket, kötelező szavalatokat, kötelező Himnuszt. Nem egyéb, mint egy múltban történt homályos esemény, amit évről évre felelevenítenek az ember számára. Mert ’56 megértéséhez, szellemiségének átérzéséhez nem elég csak felállni a Himnusz alatt. Ennél sokkal többről van szó!
Meg kell értenünk, miért kockáztatták életüket őseink a Kossuth téren, a Magyar Rádiónál, vagy éppen a Széna téren. Meg kell értenünk, min mentek át, kiket megkínoztak a pincékben. Meg kell értenünk, miért tették ezek az emberek azt, amit 1956. október 23-án megtettek. Szembe szálltak az akkori elnyomókkal, szembe szálltak a túlerővel, szembe szálltak egy egész birodalommal.
Mindezt pedig a Jövőért, a Hazáért! Mert a magyarság nem csak abból áll, hogy magyarul beszélünk, hogy zászlót lengetünk. A magyarság abból áll, hogy szívünkben érezzük a nemzet erejét, őseink eszméjét, s magyarul cselekszünk.
Idén ne csak egy verset hallgassunk meg, vagy olvassunk el. Próbáljunk meg elgondolkodni ’56 igazi értelmén. Nem másért, a jövőért és a Hazáért!
Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról" című verse kézzelfoghatóan fejezi ki, mit is tapasztaltak 1956 nemzedékei. Éppen ezért nem tehettek is tehettek mást, mint fellázadtak a sztálinista önkény ellen. Egy 9 milliós nép, amely talpra tudott állni Trianon megismételt nemzetgyilkossági kísérletéből, s amely még egyenes gerincű, erkölcsi tartással bíró tagjaira támaszkodhatott, az egyik pillanatról a másikra szerveződött spontán szabadságharcos sereggé.
S a forradalom elbukott, csak a friss sírhantok üzentek arról, amit Albert Camus „A magyarok vére" című írásában így fogalmazott: „...A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon... Királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk...soha sehol el nem áruljuk azt, amiért a magyar harcosok életüket adták és soha sehol - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat."
Dupka Nándor, a MÉKK ifjúsági tagozatának elnöke a szabadságharc kárpátaljai vetületeiről beszélt:
– Nemzeti ünnepünk napján fejet hajtunk ’56-os hőseink előtt.
57 évvel ezelőtt a Szovjetunió mindent megtett azért, hogy eltitkolja a budapesti forradalmat a kárpátaljai magyarok elől; mivel azonban ez lehetetlen volt, erős kontroll alatt tartották a sajtókiadványokat, a rádióadásokat és más kommunikációs eszközöket, a budapesti felkelést pedig ellenforradalomnak bélyegezték. A kommunista diktatúra ellen fellázadt magyar népről hazugságokat, valótlanságokat terjesztettek. A kárpátaljai lakosság azonban megérezte, hogy többet kell tennie a tájékozódásnál. Politikai csoportosulások szerveződtek Mezőkaszonyban, Nagyszőlősön, Beregszászon, Ungváron és Gálocson is.
A röplapterjesztő fiatalok csakhamar a KGB kezére kerültek, rájuk hosszú börtönévek vártak, s hazatérésük után is folyamatos megfigyelés alá kerültek. Sokakat kizártak a felsőoktatásból, a volt „politikai foglyok” pedig általában munkát sem kaptak. A KGB-s hajsza áldozata lett Gecse Endre gálocsi református lelkész is. Kárpátalján nem voltak fegyveres harcok; a tettre készebbek megpróbáltak átszökni a határon, hogy Budapesten segíthessenek.
Ma többek között Ungváron, a Dayka Gábor Középiskolában koszorúzással egybekötött megemlékezésen a forradalom és szabadságharc 57. évfordulóján a megtorlás áldozataira, névtelen hőseire emlékeztünk. Néhányuk neve ismeretes, emléküket márványtábla őrzi az iskola falán. Ők Benyák Nándor, Orlovszky Vince, Kulcsár János egykori diákok, akiket szovjetellenes tevékenységükért, röpiratok, falragaszok terjesztéséért ítéltek el.
Ők ma a szabadságszeretetet szimbolizálják. Ők, és a többi elítélt társaik, az anyaországi 56-os mártírok a mi boldogulásunkért, jövőnkért harcoltak. Amit ők nekünk adtak, abból még nem kaptak vissza semmit. Tartozunk nekik! Emlékezzünk rájuk!
A 10. Sz. Dayka Gábor Középiskola diákjai és tanárai a forradalom gyermekhőseinek emléket állító költeményeket és dalokat adtak elő.
Végezetül a résztvevők elénekelték a Szózatot, s elhelyezték koszorúikat az emléktábla alatt.
