Ki volt valójában Szent Miklós?

Szent Miklós valójában sohasem repült rénszarvas vontatta szánon és csokoládékat sem osztogatott, mégis az ajándékozó szeretet példaképe, a hit védelmezője, a szegények, elesettek és a gyermekek égi patrónusa. Ki volt akkor az igazi Szent Miklós, a közel két évezreddel ezelőtt élt püspök?

Szerencsés pillanatban született 270 március idusán a kisázsiai Patara városában a később szentté avatott Miklós, hiszen Gallienus római császár tíz évvel korábban megtiltotta, hogy Jézus követőit a hitük miatt üldözzék, s ez a vallásbéke eltartott egészen 303-ig.

Nem sok hiteles adat maradt fenn Miklós életéről, leginkább három forrásból, egy krétai András nevű remete és egy konstantinápolyi János nevű szerzetes írásából, valamint az 1816-ban boldoggá avatott genovai érsek, Jacobus de Voragine 1255-ben írt és az üdvözültek életútját bemutató művéből, a Legenda aurea című kódexből alkothatunk képet. Ez utóbbi adja a legteljesebb portrét Miklósról, noha majd’ ezer évvel a halála után íródott.

Annyit tudunk, hogy vagyonos családban látta meg a napvilágot, de korán árvaságra jutott. Nagybátyja nevelte fel, akit szintén Miklósnak hívtak, és Patara érseke volt. Fiatalon, 19 éves korában pappá szentelte, majd Myrában telepedett le. Nem volt még harmincéves, amikor a város püspökévé választották.

Miklóst, Myra püspökét egyaránt szentként tiszteli a kereszténység római és bizánci ága. Nyugaton a tengerészek, kereskedők, pálinkafőzők, illatszerészek, gyógyszerészek, a zálogházak, gyermekek, diákok és általában minden nehéz körülmények között élő és dolgozó ember égi patrónusát látják benne. Még a prostituáltak is védőszentjüknek tartják, bár ezt Róma sosem hagyta jóvá. A görögkatolikus egyház számára is jelentős Szent Miklós püspök személye: az összes temploma ikonosztázán ott található az utazók, hajózók, megrágalmazottak, házasság előtt álló lányok, és úgy általában, a nők védőszentjének, vagyis Csodatévő Szent Miklósnak a képe. Nem véletlen, hogy Oroszország, Görögország és Szerbia is védőszentjeként tiszteli.

Adjuk most át a szót a Legenda aureának, amely szerint amikor a környék püspökei összegyűltek, hogy megválasszák az új myrai püspököt, egyikük éjszaka egy csodás álmot látott. Egy mennyei hang azt mondta neki, hogy „holnap délben állj a templom kapujában! Az első embernek, aki akkor belép, Miklós lesz a neve. Őt szenteljétek püspökké. És valóban, Miklós, aki Isten hűséges szolgája volt, miként előre megmondatott, eljött a templomba, és az égi szózat szerint, ámbár eleinte tiltakozott, megválasztották és fölszentelték püspökké. Ő pedig ugyanazt az alázatosságot és komoly erkölcsöt követte minden dologban, mint azelőtt. Az éjszakákat imádságban virrasztotta át, testét sanyargatta, az asszonyok társaságától távol tartotta magát, alázatos volt az emberek szolgálatában, hathatós a szólásban, serény a buzdításban, szigorú a dorgálásban”.

Számos csodás cselekedet fűződik Miklóshoz, melyeket a kódex tudósítása alapján ismerünk. A Legenda aurea megörökítette: „Volt egy nemes ember, aki szükségre jutván, három szűz leányát utcalánynak adni kényszerült, hogy szégyentelen üzletük jövedelméből élelemhez jussanak. A szentnek tudomására jutott a dolog, és elborzadt a gyalázatos bűn miatt. Egy csomó aranyat rejtett egy kendőbe, és az éj leple alatt, az ablakon keresztül, titokban bedobta a házba, majd ugyanolyan titokban távozott. Reggel fölserkenvén az ember megtalálta az aranyat, és Istennek hálát adva, kiházasította elsőszülött leányát.” A legenda szerint ugyanez történt a másik két leánnyal is. Amikor pedig az apa megleste az adakozót, hogy megköszönje neki az ajándékot, Miklós azt mondta, hogy egyedül Istennek tartozik köszönettel.

A Legenda aurea két története is foglalkozik a tengerészekkel. Az elsőben Miklós Jeruzsálembe akar menni zarándokútra, de a hajója hatalmas viharba keveredik. Miklós azonban kihalássza a háborgó tengerbe esett matrózokat, a vitorlákat annak rendje és módja szerint megköti, s így megmenti a hajót a pusztulástól. A másik legenda szerint a myrai kikötőbe pont akkor futott be egy gabonával megrakott hajó, amikor a városban éhség pusztított. Miklós megkérte a hajósokat, hogy rakjanak ki annyi gabonát, amennyi megmenti a város lakosságát az éhhaláltól. A hajósok nem akarták teljesíteni a kérést, mert féltek a császár haragjától. Miklós megnyugtatta őket, hogy nem lesz semmi baj – és tényleg, Bizáncban pontosan annyi gabonát rakodtak ki a hajóból, mint amennyit Alexandriában bepakoltak.

A középkorban ezen történetek alapján nem csak a hajósok, de úgy általában az összes úton lévő védőszentjének Miklóst választották.

A Legenda aurea arról is tudósít, hogy már myrai püspökként részt vett az első niceai zsinat munkájában.

Az utókor által a „Nagy” jelzővel emlegetett Konstantin nyugati, és uralkodótársa, Licinius keleti császár 313-ban közösen bocsátotta ki a vallásbékét megteremtő milánói ediktumot. Csakhogy ez a vallásbéke nem teremtett vallási békét, mert a feszültség azon nyomban felizzott a hivatalosnak mondott római tanokat követők, valamint Arius pap hívei, az ariánusok között. Konstantin császár a vallási viszálykodás megszüntetése érdekében I. Szilveszter pápával összhangban, 325-ben zsinatot hívott egybe. A niceai első, egyetemes zsinat fogalmazta meg a katolikus hitvallást, Arius követőit pedig eretneknek nyilvánította. A Legenda aurea szerint Miklós a zsinaton összeveszett Ariusszal, amiért megdorgálták ugyan, de a tanácskozás végén rehabilitálták.

Miklóst eleinte keleten tisztelték, kultusza nyugaton később indult: a mai Németországban az első ezredforduló tájékán, Franciaország és Anglia területén pedig egy századdal később emlékeztek meg először Miklós püspökről, akinek az ünnepét mindenütt a halála napján, december 6-án tartották.

Az emberek tiszteletét és szeretetét jótékonykodásával vívta ki, tettei miatt már életében szentnek tartották. A legenda szerint 343. december 6-án halt meg püspöki székhelyén, sírja már ekkor zarándokhely lett. Miklós kultusza nem sokkal halála után kezdődött.

Európa népei az első ezredforduló tájékán már többnyire keresztények voltak, így a germánok is Krisztus tanait követték, kultúrájuk, mítoszaik azonban még őrizték a pogány világ emlékét, és ez a kettő szép lassan kezdett összemosódni.

A pogány korban a germánok főistene Odin volt, akit pont azon a napon ünnepeltek, mint Szent Miklóst.

A kereszténység felvételét követően a két alak összemosódott, s így született meg az a Mikulás-kép, amit manapság is ismerünk.

Odin egyik neve szerint „Hosszú Szakállú”, és a nyolclábú Sleipnir nevű ló hátán száguld a fellegek között, hogy december 6-án a jókat megjutalmazza, a rosszakat pedig Huginn és Munnin nevű démonjaival megijessze, akik amúgy egész évben a kéményekbe bújva hallgatóznak. Az emberek Odin lovának a kémény mellé szalmát és répát raktak, amiért „cserébe” azt remélték, hogy a főisten is valamilyen ajándékot ad. A skandináv népek hitvilágában Odin utazását a fagydémon végezte, akit Yule-baknak hívtak. A lappok persze ebből is kilógtak, mert ők Joulupukkinak nevezték ezt a hosszú szakállú démont, aki egész évben egy titkos lappföldi rejtekben pihen, de ezen az estén körbeutazza az egész világot. Mégpedig repülő rénszarvasok által húzott szánon. A Kárpát-medencei magyarság körében is létezett valami hasonló szokás, nálunk Láncos Miklós napjának nevezték december 6-a előestéjét. Az idősebbek maskarákba bújva keresték fel a gyerekeket és karók végére rögzített láncok csörgetésével, valamint énekelve-imádkozva buzdították a helyes cselekedetekre az ifjúságot. A „miklósozást” a múlt században előbb a Mikulás, később pedig a Télapó szorította ki.

Amúgy a Télapó elnevezés hazánkban már két százada megjelent, mégpedig német közvetítéssel.

Arany János Téli vers című művében ezt írta: „Ej, ej, garázda tél apó! / Ki ördög hítta kelmedet, / Hogy szent Mártonnap tájba’ hó / Borítja házi telkemet?” Néhány évvel később, 1895-ben Komjáthy Jenő Télapó című versében már ezt írta: „Télapónak hó szakálla / Feje tarkó, ing a lába, / Lehe jégcsap, képe ráncos, / Járja a haláli táncot.” József Attila pedig ezt írta: „Szeretném, ha vadalmafa lennék, / Mi ha majd egykor kiszárad / És a tél apó kivágat, / Lángjaival felszárítaná / Könnyeit a bús árváknak.”

A Télapó elnevezés 1950-ben kapott gellert.

Rákosi Mátyás új, vérvörös világa mindent megtett azért, hogy az emberek szívéből, lelkéből és a mindennapi világából kiszorítsa a vallást. Ezt szolgálta az a „trükk” is, hogy az egyházi ünnepeket új, kommunista tartalommal töltötte meg. Így lett a keresztelőből névadó ünnepség, a karácsonyból fenyőünnep, a húsvétból pedig nyuszis-locsolkodás. Szent Miklós sem úszta meg, ünnepéből az orosz Gyed Moroz képére teremtett Télapó lett, akit a dolgozó ifjúság nevében dalok tucatjaival köszöntöttek. Ezek közül talán a legnépszerűbb a Hull a pelyhes fehér hó című, amelynek a szövegét a Munkásőrindulót és a Dal a felszabadulásról című művet is megkomponáló Rossa Ernő írta.