Réka szinte belenevelődött a hagyományok őrzésébe, ápolásába, a népi értékek megbecsülésébe, szeretetébe.
– Már kiskoromban megfigyeltem, hogy a szüleim lelkesen gyűjtenek régi tárgyakat, szívesen beszélgetnek olyan emberekkel, akik a régmúlt időkről tudnak nekik mesélni. Akkor még nemigazán fogtam fel, hogy ez miért fontos, de érdekelt. Amikor édesanyámék észrevették, hogy én is érdeklődöm ez iránt, akkor elkísérhettem őket. Ez hatalmas öröm és élmény volt számomra, különösen, amikor már én kezelhettem a diktafont, a fényképezőgépet. Számos mesét, történetet és éneket hallottam az ilyen találkozások alkalmával, ami nagyon tetszett. Persze ennek a nehézségeivel is szembesültem, láttam, hogy éjszakába nyúlóan írták a jegyzeteiket. De ez sem tántorított el attól, hogy én is ezzel foglalkozzam: a Debreceni Egyetem néprajz szakára nyertem felvételt, majd muzeológiára specializálódtam, és a szakmai, módszertani keretet, a kritikus, önkritikus látásmódot ebben az intézményben szereztem meg – kezdte beszélgetésünket Réka.
– A mai napig rá tudok csodálkozni a legegyszerűbb dolgokra is. A kutatást mindig megtervezem, s nemcsak idősekkel, de fiatalokkal is szívesen elbeszélgetek különböző témákról, fotódokumentálok. Már előfordult, hogy emiatt oknyomozó riporternek néztek. A néprajzosság kevésbé látványos része a hallottak lejegyzése, elemzése, feldolgozása. A disszertációmat az 1991-es ukrajnai rendszerváltás hatásairól írom. Különösen érdekes számomra, hogy a helyiek krízishelyzetekben milyen kreatív válságkezelési stratégiákat alakítottak ki. Az interjúk során gyakran szembesülök azzal, mennyire igaz a megállapítás, miszerint „a kárpátaljai ember a jég hátán is megél”.
– Fiatal korod ellenére, ám a szakmádnak köszönhetően megannyi emberrel hozott már össze a sors. Van-e olyan személy, akivel a beszélgetés nagy hatással volt rád?
– Nehéz lenne bárkit is kiemelni. Minden egyes interjú után egy kis morzsát viszek magammal, legyen az a világról alkotott kép, vagy problémakezelési megoldás, gyakorlati tudás. Tehát mindenkitől megőrzök valamit, és elraktározom magamban. Mégis, talán megemlíteném a salánki Kenéz Annát, akihez úgy jutottam el, hogy még iskolás koromban elkísértem anyukámat a kutatómunkájára. Máig emlékszem, ahogyan a világtalan Anna néni fejtette a paszulyt, közben megállás nélkül mesélt, énekelt nekünk. Emellett a két nagymamám is meghatározó egyéniségei a néprajzi gyűjtéseimnek. A nevetlenfalui Celics Margitka mamám történeteit, énekeit a mai napig csodálattal hallgatom, mindig tud valami újat mondani. Gyermekkoromban pedig a salánki Kész Ida nagymamámtól tanultam a viaszos tojáshímzés mesterségét. A húsvéti hímesekre máig az ő díszítménykincsét hímezem. És bár ő sajnos már nincs köztünk, a tojáshímzés hagyományát az ő hatására kezdtem szerelemtémaként kutatni. Azóta persze lehetőségem adódott más, nagyszerű tojáshímző asszonyokat is megismerni, akiktől szintén rengeteget tanultam.
Az ifjú szakember 2014-ben kezdte el tanulmányait a Debreceni Egyetemen, alap- és mesterképzést szerzett, jelenleg az egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolájának végzőse. Van tehát mivel foglalkoznia, idehaza mégsem pihen, a nyáron például a Mikes Kelemen Hagyományőrző Alkotótábort szervezte meg a szüleivel.
– Úgy érzem, nagy felelősség megszervezni egy tábort, legyen az bármilyen, és az is kihívásnak számít, hogy különböző korosztályú, érdeklődésű gyerekek jönnek, és nem kizárólag magyar anyanyelvűek. Ezért nekünk az a feladatunk, hogy mindegyiküknek lekössük az érdeklődését, hogy valami újat adjunk át. Ez sokszor nem könnyű, sok előkészületet igényel, de végül sokáig töltekezek abból az egy hétből, amit a gyerekekkel töltöttünk.
– Vevők a mai gyerekek arra, amit a jurtatábor programjai nyújtanak?
– Sokan mondják, hogy a mai gyerekeket az okostelefonon és a számítógépen kívül semmi nem érdekli. Ez nem igaz, az viszont igen, hogy meg kell találni a hozzájuk vezető utat, a számukra érdekes időtöltést. Mi mindig színes programokkal készülünk. Arra törekszünk, hogy interaktív módon fejlesszük a résztvevők történelmi, néprajzi ismereteit. A gyerekek az előadások, közös mesélések, éneklések mellett különféle kézműves programokon is részt vehettek.
Réka a tábor után sem pihen, egy igazán érdekes és hiánypótló tevékenységben segít: részt vesz a salánki tájház létrehozásában.
– A tájház egy olyan helyszín lesz, ahol bemutatásra kerülnek a település néprajzi értékei, történelmi emlékei. Az ismeretátadás mellett remélhetőleg a helyiek számára identitásformáló, erősítő hatással bír majd, esetleg nosztalgiázás helyszínévé válhat – fejtette ki.
Beszélgetőpartnerem elmondta, korábban úgy képzelte el, hogy itthon, a szülőföldjén fog tevékenykedni, kutatni, úgy gondolta, hogy a kárpátaljai múzeumok felvirágoztatásában vesz részt, ám az elmúlt évek erre rácáfoltak.
– Sajnos szembesülnöm kellett azzal, hogy a végzettségemmel talán Magyarországon jobban ki tudok bontakozni, ez viszont nem jelenti azt, hogy a későbbiekben ne irányulna figyelmem a szülőföldemre, vagy ne végezném itt a kutatásaimat. Példa erre a tájház berendezése is. Ősztől egy muzeális intézményben szeretnék elhelyezkedni, de biztosan gyakran jövök majd haza kutatni – jegyezte meg Réka.
– Magyarországon tudod-e hírét vinni az itteni hagyományoknak, kultúrának?
– Mindenképpen. Az internetes felületek mellett a néprajzos közeg tekintetében különböző konferenciákon vagy tanulmányok formájában folyamatosan szó esik Kárpátaljáról, mint igazán színes, multikulturális régióról. Mivel itt végzem a kutatásaimat, eléggé elfogult vagyok e vidékkel kapcsolatban. Folyamatosan rácsodálkozom nem csupán a magyar, de más nemzetiségek hagyományaira is, az egymás mellett élés során végbemenő kölcsönhatásokra. Példa erre a betlehemezés hagyománya, amellyel kapcsolatban édesanyámmal már több éve végezzük a „szabadidős” kutatásunkat, dokumentálunk olykor hóban, fagyban. De mindegyik kultúra gyönyörű és izgalmas a maga nemében. Részben a néprajzosok feladata is, hogy segítsenek ennek tudatosításában, egymás megismerésében, elismerésében. Én is érdeklődve fordulok más vidékeken élők hagyományai iránt. Ennek a legizgalmasabb módja a személyes felderítés, a terepmunka. Egyetemi hallgatóként például lehetőségem adódott eljutni Macedóniába, ahol a vízkereszti szokáskört dokumentáltuk. Moldvában a moldvai csángó magyarság körében végeztünk terepmunkát.
Sok helyen megfordultunk, ezekért a lehetőségekért máig nagyon hálás vagyok. Ezért is szeretem ezt a szakmát. Egy néprajzosnak az a feladata, hogy nyitott szemmel járjon a világban, próbálja megfigyelni, rögzíteni, értelmezni a különböző jelenségeket, és az eredményeket hiteles módon tegye közzé. Ne csupán az elmúlt dolgok iránt érdeklődjön, de a jelen történéseire, kihívásaira is reflektáljon.
– Lehet, hogy felesleges feltennem a kérdést, hogy mi a hobbid, mert gyanítom, hogy mi, de mégis érdekelne a válaszod.
– Szeretek olvasni, rajzolni, sétálni, de nekem valóban a munkám a hobbim, ahogy gyanítottad, a kutatások, régi fotók dokumentálása stb. De azért a barátokkal való időtöltés is fontos, többnyire a szaktársaimmal szoktunk találkozni, jókat beszélgetünk, társasjátékozunk, szóviccekkel fárasztjuk egymást. Ha lehetőség adódik, akkor közös kirándulásokat, túrákat szervezünk, vagy múzeumokba látogatunk el (ez utóbbi szakmai ártalom). Legutóbb a Mezőkövesdi Matyó Múzeumot kerestük fel az egyik kedves barátnőmmel. Emellett nagyon szeretem a virágokat, minden évben kialakítok egy kis virágoskertet, szívesen figyelem, ahogyan a méhek szorgoskodnak a virágokon.
