Kertész Dávid: "Tolkien Középföldéjéhez hasonló világot akarok építeni a saját hagyományainkból"

A magyar mitológiából átemelt természetfeletti lények: sárkányok, tündérek, kígyók és békák, hollók no meg egy csintalan garabonciás diák kalandozik Kertész Dávid legújabb, még készülő meséskötetében. A szerző a világépítő szándékairól, kötetének mitikus főszereplőjéről, a legkisebb, ám legkritikusabb célközönségről és a történetmesélés lényegiségéről mesélt.

– A legtöbb kortárs szöveget, legyen az líra vagy próza, nem vagy csak nagyon nehezen lehet megérteni – még talán annak is, aki egyébként a szakmában mozog. Mi a tétjük az ilyen jellegű szövegeknek, és ehhez képest te miben látod a történetmesélés, a szépirodalom lényegiségét?

– A versekben megvan a helye a képeknek, az érzelmek kifejtésének, annak, hogy ne kimondj, hanem mutass. A próza más, aki úgy akar prózát írni, hogy annak nincs története, aki csak metafizikai ötleteléseket hány papírra (billentyűzetre), annak nem való az írás. Nagyon sok szép szakma van, például a vízvezeték-szerelés, ami jobban is fizet az irodalomnál, és ahol nincs szükség arra, hogy az ember történetet mondjon. Nekik ezt javaslom. Ha prózát olvasok, azt akarom, hogy legyen cselekmény, legyenek karakterek. Történjen valami.

– A gyerekeket nem lehet átverni, ilyen szempontból ez egy nehezítettebb pálya. Egy meséskötettel készülsz, mire figyelsz oda meseírás közben? Hogyan lehet megfogni egy gyereket?

– A gyerekek figyelmét nehezebb megfogni, mint a felnőttekét. Őket valóban nem lehet becsapni, nem lehet őket lekötni szépirodalmi ömlengésekkel, nekik, ahogy nekem is, „akció kell”, az kell, hogy folyamatosan pörögjön a sztori, hogy megkapják az ingereket, amik arra késztetik őket, hogy tovább kövessék a mesét.

– Már az első, A keresztúri vámpír és más történetek című köteted is jócskán bővelkedik mesei elemekben, és ha jól tudom, a Hogyan lettem garabonciás? című meséd már az első kötet megjelenési évében is megvolt. Régóta érlelődik benned a meseírás utáni vágy?

– Amióta gyerekek vannak a közelemben, azóta foglalkozom mesékkel. Szóval úgy tizennyolc éve, amikor még én is gyerek voltam (mondjuk talán azóta sem nőttem fel), mindig akartam, hogy úgy tudjak írni, hogy minden korosztály számára érdekes legyen az, amit mesélek.

– Azóta több mint négy év telt el. Sokáig dolgozol egy-egy szövegen? Mennyi előzetes kutatómunka szükségeltetett a mesék megalkotásához?

– Rengeteget dolgozom egy-egy szövegen. Mindig elégedetlen vagyok, és mindig valami jobbat akarok kihozni magamból. A meséim esetében különösen sokat kellett utánajárnom egy-egy dolognak. A garabonciás mesékben ugyanis mitológiai történeteket dolgozok fel, „népmesésítek”, ezeket kívülről kell ismerni, minden elképzelhető verzióban, hogy az ember megfelelően gyerekbaráttá tudja tenni őket.

– A második, még készülő kötetedben egy garabonciás diák történetét meséled el kilenc fejezeten keresztül. Miért lehet jó mesei alapanyag a magyar mitológia, és miért épp a garabonciás diák lett a köteted főszereplője?

– Nagy fájdalmam, hogy a magyar mitológiából alig maradt ránk valami, ami megmaradt, az is csak a népmeséinkben. Hosszú távú célom, hogy amint Tolkien felépítette az angolszász mítosztöredékek alapján Középföldét, úgy építsek én is világot a mi hagyatékainkból, ebben a mesék jelentik az első lépést. A garabonciás karaktere azért került a középpontba, mert minden nép mítoszaiban van egy úgynevezett trükkmester isten. Loki, Hermész, Mannan-mac-Lear, akik az eszükkel és a varázserejükkel oldják meg a problémákat. A magyar népmesékben a főhős szinte minden esetben ez a karakter, ezért úgy érzem, a mi ősmítoszunkban is kiemelt szerepe lehetett egy ilyen istenségnek. Ezért nyúltam az ő karakteréhez.

– Kandra Kabos Magyar mythologia című 1897-es kötete szerint a „garabonczosok” a félig ártalmas szellemek csoportjába tartoznak; sárkányokon lovagolnak, és esőt meg szélvészt támasztanak. Igazi szuperhőskarakterek. A magyar mitológiában még nagyon sok ehhez hasonló izgalmas karakter van, mégsem kerültek még igazán előtérbe. Mi lehet az oka ennek?

– A fantasy irodalom és különösen az asztali szerepjátékok magyarországi megjelenésével nagyon sok olyan mitológiai szereplő került be a köztudatba, úgy, hogy a játékosok, olvasók nem is igazán tudják, hogy ezeknek mind-mind külön megfelelői vannak a magyar mesékben. Számomra egy kicsit fájdalmas, hogy minden varázshasználót mágusnak vagy varázslónak fordítanak, miközben azok még csak nem is azonos képességűek. Hogy a garabonciás példájánál maradjak, ő a szerepjátékok klasszikus „wizard”-ja, hiszen ő tanulja a varázstudományát, nem születik vele és nem ajándékba kapja. A magyar mágus az, aki például Gandalf A Gyűrűk Ura sorozatban (Göncz Árpád kiválóan illesztette a karaktert a fordításhoz), hiszen a mágus nem egészen ember, természetfeletti lény, ezért rendelkezik hatalommal. Az a baj, hogy elfelejtettük a saját tündérországunk lakóinak nevét, ezért töltelékszavakat használunk helyettük. Pedig az ördöngös se adja el olcsóbban a lelkét, mint a warlock.

– Nem véletlenül említem a szuperhősöket, ugyanis a gyerekek ebben a korban választanak maguknak hősöket, példaképeket. A garabonciás diák mire tudja megtanítani őket?

– Vihart hívni a tiszta égből, ködöt idézni a zöldellő fűből. Varázsolni, hazudni, trükkel és csellel megoldani bajt.

– S ha már itt tartunk, hozzád melyik mesei karakter állt a legközelebb gyerekként? Inkább a pozitív vagy inkább negatív hősökkel tudtál jobban azonosulni?

– Mindig a varázstudókat szerettem a legjobban. Tőlük igazán mese a mese. A kedvenceim azok voltak, akik nem gonoszak, de rosszak. Rosszcsontok pontosabban. A róka, aki elcsalja a hollótól a sajtot, a kojot, aki ellopja a tüzet az óceán mélyéről. Akik nem igazán ártanak senkinek, de nem haboznak a módszereikben, ha valamit el akarnak érni.

– Melyik a nehezebb, egy új, saját karaktert létrehozni vagy egy már meglévőt a saját történeteidre formálni, azokba beilleszteni? Könnyű dolgod volt a garabonciás diákkal?

– Nincs egészen új karakter. Ebben a tekintetben Campbell monomítoszával értek egyet: az emberi közös tudatalattiban a hősök és a gonosztevők mind ott vannak, és ugyanazokat az utakat járják be, agyagként pihennek, amíg elő nem vesszük őket egy-egy történethez, hogy formálni kezdjük belőlük a saját karakterünket. Hogy nehéz dolgom volt-e? Hát, elindulni mindig nehéz, aztán az ember fog egy egérbőrt, alakot vált, és máris könnyebb a munka...

– Mit adtál hozzá ehhez a mitológiai alakhoz? Mi az, ami már nem a mondákból táplálkozik, hanem a saját képzeleted szüleménye?

– Mindent és semmit. Ahogy fentebb írtam, az alapok mind ugyanott vannak az elménkben, de ebből az alapból nekünk kell megalkotni a szereplőinket.

– Rajta kívül milyen más mitológiai lények, karakterek kaptak még helyet a meséidben?

– Tündérek és sárkányok, törpék és ördögök, kígyók, békák, óriások, no meg a Holló, a Hollót nem szabad kifelejteni, mert cseles madár.

– Tavaly első helyezést értél el a Magyar Írószövetség és a Méhes György–Nagy Elek Alapítvány által meghirdetett meseíró pályázaton. Tudva, hogy a pályázatot a készülő köteted egyik meséje nyerte meg, milyen fogadtatásra számítasz a kötet egészét illetően?

– Sikerre, csillogásra, filmjogok felvásárlására a Disney-től. De azzal is beérem, ha valaki elolvassa és egyszer elmosolyodik rajta.

– A meséid a felnőttekhez is szólnak? Fontos egyáltalán, hogy az egyébként elsősorban gyerekeknek írt mesék a felnőtteket is ugyanúgy lekössék?

– Ha valaki csak a gyerekekhez akar szólni, akkor hajlamos bárgyú módon, lefelé beszélni. Nem tehetünk róla, így vagyunk bekötve. Néha ez még működik is, mert egy rövid ingeradagot kap a csöppség, és úgy hihetjük ez elég. De a figyelmét csak akkor tudjuk megfogni, ha olyat mondunk neki, amit gondolkodásra készteti. Ez kell a felnőtteknek is.

– Kik a példák előtted ebben a műfajban? Ha tehetnéd, kitől kérnél tanácsokat meseírás terén?

– Csukás István, Berg Judit, no meg a három példakép, akik minden műfajban előttem vannak: Roald Dahl, Neil Gaiman és Terry Pratchett.

Fotó: Hartyányi Norbert