Kárpátalja nagykövete a „nagy falu” szerelmese

Rendkívüli életutat járt be Kovács Sándor, akinek a Kárpátalja népszerűsítéséért végzett tevékenységét 2020-ban Magyar Örökség díjjal ismerték el. A kishazát, ahogy az egykori Magyarország ezen szegletét nevezik, idegenvezetőként, térképészként, íróként, dokumentumfilmesként a mai napig szolgálja, miközben diákjai elsősorban matematikatanárként ismerik.

„Azt vallom, hogy ügyeket kell szolgálni, és amikor rólam esik szó, akkor a beszélgetést mindig Kárpátaljára terelem, mert az az igazán fontos” – kezdte beszélgetésünket Kovács Sándor, aki akár balszerencsésnek is tarthatná magát, hiszen a Tisza jobb partján fekvő Eszenybe született, amely néhány száz méterre terül el a jelenlegi magyar határtól, mégis sokáig legyőzhetetlennek tűnt az a kőhajításnyi távolság. Más elszakított területektől eltérően azonban Kárpátalján nincs a magyarországitól eltérő jellegzetes népviselet, tánc vagy tájszólás, csak a történelmi viharok alakították mássá az itt élőket.

„Ezt mi is mindig éreztük – mondja –, ezért is hívjuk Kárpátalját kishazának. Úgy nőttem fel, hogy mindennap a magyar tévét néztük, magyar újságokat olvastunk, és ez nem csak nálunk történt így, hanem szerte Kárpátalján. Jóval kisebb közösséget alkottunk, mint az erdélyiek vagy a felvidékiek, a sztálini időktől kezdve pedig megtanultuk, hogy Kárpátalja olyan, mint egy nagy falu, egymásra kell számítsunk.”

A határ azonban sokáig fájdalmasan elválasztó volt, hiszen arányait tekintve nem csupán innen vitték el a legtöbb embert „malenkij robotra” a második világháború után, hanem a legkésőbb is térhettek vissza szülőhelyükre. „A mi családunk is megtapasztalta, édesapámat is hosszú időre vitték el – idézi föl. – Nyilván ez a kitörölhetetlen emlék is közrejátszott abban, hogy soha nem tudtam megbékélni a Szovjetunióval, és amikor érettségi előtt megtudtam, hogy a történelem szakosoknak be kell lépniük a kommunista pártba, akkor Lenin helyett az integrálszámításba menekültem. Így lett belőlem gimnáziumi matematikatanár, de a történelem iránti érdeklődés megmaradt.”

A történelem, a helyi értékek megőrzése és továbbadása mindig fontos volt Kovács Sándor számára, ezért már diákfejjel élt a lehetőséggel, hogy több nyelvet is beszél, és tolmács-idegenvezetőként magyar csoportokat kísért a Szovjetunióban. Kárpátalja magyar múltja a szovjet időkben azonban az ismeretlenség ködébe veszett, mert nem csupán a kishazát bemutató könyvek, leírások nem születhettek, de igyekeztek a megmaradt emlékeket is elzárni a látogatóktól. Ebből a megfontolásból Munkács vára sokáig katonai területnek minősült, amelyet még fotózni is tilos volt.

Ezekben az években Kárpátaljáról legfeljebb a szovjet hősi emlékművekről készültek képeslapok, ám a turizmus felélénkítéséhez ez is elengedhetetlen volt. Kezdetben értetlenség fogadta kezdeményezését, és nehezen sikerült legyőznie az akadályt. Az első fotók, amelyekből képeslapsorozat is megjelent, még kölcsön fényképezőgéppel készültek.

„A hetvenes években barátaimmal szomorúan láttuk – folytatja Kovács Sándor –, hogy miközben más határon túli magyar területekről komoly leírások vannak, rólunk egyáltalán nincs hiteles leírás a turisták kalauzolására. Így vágtunk bele a szülőhely felfedezésé­be és megörökítésébe, amelynek egyre gyakrabban éreztük az értelmét. Egyik alkalommal, amikor a Kárpátok meredélyeit jártuk, egy erdész odaintett magához: »Nézd csak, a magyarok milyen jó térképet készítettek, mi ezt használjuk.« Csodálatos érzés fogott el, hiszen azt én szerkesztettem.”

Egy későbbi alkalommal, amikor a Vereckei-hágóra vezetett fel egy csoportot, egy másik társaság idegenvezetője egy könyvet ajánlott számára, amely szerinte a legnagyobb segítséget nyújtja a tájékoztatáshoz. Mosolyogva, örömmel hallgatta a szavakat, mert a Kárpátaljai útravaló című kötete volt, ami éppen akkor, 1999-ben jelent meg a Püski Kiadónál.

A rendszerváltás Kárpátalján is nagy fordulatot hozott, megszűntek az utazási korlátozások, és egyre több látogató érkezett, akiket meg lehetett ismertetni a szülőfölddel, így a kilencvenes évek elején az idegenvezetői munka kiteljesedhetett, már kifejezetten honismereti vezetővé vált, hiszen egyre több útleírása, ismeretterjesztő könyve, dokumentumfilmje jelenhetett meg, amelyeket verseskötetekkel, a kárpátaljai lélek költői megjelenítésével tett teljessé. Soha nem tervezte, hogy áttelepül, ám a kilencvenes évek végén a szerelem erősebb volt a szülőföld vonzásánál is.

„Egy olyan kapcsolatra leltem, ami azóta is boldogan tart, és ha kevesebb időt is töltök a Kárpátok közelében, azért képtelen lennék teljesen elszakadni – vallja be Kovács Sándor. – Nálam fiatalabb, tehetséges kollégák folytatják Kárpátalja megszerettetését. Most, amikor a pandémia miatt a nemzetközi forgalom lecsökkent, új ötlettel álltak elő. Ezek a tehetséges honismereti vezetők a belső turizmust kezdték felélénkíteni.

A napokban pedig a Kárpátaljai Magyar Turisztikai Tanács anyaországi támogatással egy hiánypótló Kárpátalja-útikönyvvel állított össze, aminek nagy örömmel vállaltam a lektorálását, hiszen a szülőföldem támogatásánál semmi nem fontosabb számomra.” Precizitására jellemző, hogy mindig a gyökerekig kutat, így neki köszönhetően született meg az a könyv, ami a mai hivatalos elnevezések mellett az eredeti helyiség- és földrajzi neveket állítja vissza.

„Az 1910-es népszámlálás alapján lehet objektívan megrajzolni a térség etnikai térképét, ekkor ugyanis, a Monarchia idején még mindenféle politikai érdek nélkül mérték fel ilyen szempontból is a lakosságot – osztja meg tapasztalatait Kovács Sándor. – Nem kis munka volt felkutatni az ekkor használt elnevezéseket, de hiszem, hogy megérte.”