Kárpátalja anno: tavasz és húsvét a hegyvidéken

Krúdy Gyula 1918-ban kezdett hozzá a Havasi kürt, Ruszin-Krajna kistükre című munkájának megírásához, melyben a ruszin népet akarta megismertetni a magyar olvasókkal. Az írás hátterében az állt, hogy Magyarországon az 1918. évi X. néptörvény autonómiát ígért az északkeleti Felvidéken élő ruszinoknak Ruszka Krajna név alatt.

Ám mindez nem valósult meg, hiszen 1919 januárjában a csehszlovák katonaság elfoglalta Ungvárt és az ungi területeket, a Felső-Tisza vidéke pedig román fennhatóság alá került. Az 1919. szeptember 10-i saint-germaini szerződés, majd az 1920. június 4-i trianoni béke véglegesítette a csehszlovák megszállást, és az északkeleti Felvidéket Podkarpatszka Rusz néven a Csehszlovák Köztársasághoz csatolta.

Krúdy megírta a 96 odalas művét, melyet eredetileg Ungváron adtak volna ki, ám az Ung-parti várost akkorra megszállták a francia idegenlégiósok, ezért a könyv Budapesten jelent meg.

Krúdy számos irodalmi műfajt – néprajzi leírás, karcolat, riport – felhasznált a ruszinok bemutatásához.

Szemléletesen, mindenféle romantika nélkül írta le a hegyvidéki tavaszt, a nagyböjtöt és a húsvétot:

„Midőn tavasz jöttével a téli éhezéstől a napfényen szinte összerogyva, gyermek, asszony lesoványodva: kibújik a magyar-orosz kunyhójából, keresztet vet és papjához megy, akitől megkérdezi, hogy mikor kezdődik ebben az esztendőben a nagyböjt. Még alig tért vissza a tél csikorgó, koplaló országából: már új testi penitenciáknak kívánja magát alávetni az istenfélő ruszin. A nagyböjt és az utána következő húsvét szabályos megtartásától függ ugyanis a következő esztendő boldogsága.

Félve tavaszodik Ruszka-Krajnában. A tél zordon fejedelmei, a havas hegyek nehezen engednek hatalmukból. Gyakran húsvétig borítja hó a földeket, erdőket, utakat. A némaság, a dermedtség öröknek látszik, amig végre kialudta magát a medve a hegyek között és végleg elhagyja barlangját. Ámde a tavasz itt nem sarjú-illatos, lélekvidámító, enyhe tünemény, hanem egy újabb vad ellenség, amely rabló módjára tör rá a tél fagyából megmenekedett szegény orosz-magyarra.

Folyók megdagadnak a hegyek havától, falvakat ragadnak magukkal. Az országutak folyni kezdenek. Az árkokban, völgyekben végtelen vizek erednek. Minden esztendőben az özönvíz tér vissza a rutének országába. A tavasz nem hozza meg dalait, ellenben emberfeletti küzdelmeit. A dermedtségéből alig

magához tért nép úgy küzd az árvizekkel, hogy mindig életre-halálra megy a csata. Az a sok kis folyócska, amely Ruszka-Krajna területét ezüst csíkjaival díszíti, tavaszi időben megannyi megbolondult sárkány. A hűtelen Poprád, amely amúgy is elszökik Magyarországból, völgyét víz alá borítja. A kis szepesi községekkel együtt szenved a ruszin-tanya. A göndörkés Hernád, amely egy össszecsavarított női hajszálhoz hasonlatos; a Laborc, Latorca, Ung, amelyek az ősmagyarok vadságával rohannak lefelé a hegyek közül, mintha ismét elfoglalni kellene Magyarországot; a máramarosi havasok jéghideg tükrű, gyémánt fényű folyói: az Iza, Visó, Tarac; de a gyermeklábon járó Tisza is, amely az emberevő tatárok hágójánál vesz szédítő iramot messzi útjára: tavaszra megharagusznak azokra a fatemplomos, szalmatetős házakra, amelyek elbújnak partjain. A füzesek, gyenge erdőcskék, de a sziklás partok is recsegnek, ropognak a kis folyók izmaitól. Úgy száguldanak a hegyek között, mint a kengyelfutók. Ki tudná, hogy mit álmodtak a téli éjszakában, hogy ily vadul ébrednek? A halakkal, medvével, szőlőfürttel és makkal díszített Bereg apró vizei: a Zdenyova, Pinye, Dusina, Viznice, Sztara megannyi ördögök, amelyek a vármegye százezernyi ruszinjától akarják elragadni a szegénységet. A Schönborn-uradalom, amely akkora e tájon, mint egy fejedelemség (az egykori Rákóczi-birtok), könnyen védekezhet gátjaival, cölöpeivel a rohanó vizek ellen. De a szegény magyar-orosz falukat csak a térdeplő lakosság védelmezi.

A szokottnál havasabb volt a tél: húsz ruszin falu adja meg az árát. Nagy szükség van ilyenkor a jó Istenre, a ruszin nép egyetlen pártfogójára.

Csattogva, zúgva mennek el a vizek. Hisz a hegy nemcsak arra jó, hogy szekérrel fel lehessen rá kapaszkodni, de ugyanaz a hegy leengedi a szekeret meg a folyót is. Nincsen olyan havas, amelyről örökké szakadna lefelé az áradat. Egyszer csak leszáll a vénasszony (a tél) a szekérről, könnyebb lesz a küllőknek. Az árvízzel elmúlik a böjt is, amely negyven napig tartott. Nagyböjtben a magyar-orosz még tojást, vajat sem fogyaszt. Száraz zabkenyeren, káposztán, hagymán várja ki a reggelt, amikor végre így köszöntheti szomszédját:

– Krisztus feltámadt!

– Valóban: feltámadt! – hangzik a felelet.

Húsvétkor mindenki jól lakik, mint a duda. A pap megszenteli a sódart, a kalácsot, a tojást, amelyet kosarakban visznek húsvét reggelén a templomba. Azután mindenki nekilát az evésnek, mert húsvétkor egész esztendőre jól kell lakni. Három napig tartja az orosz a húsvétot.

Henyél, pihen, mint egy fejedelem. Elnyújtózik a gazda a pálinkától, ismerkedik a fiatalság, legények öntözik a lányokat, vénasszonyt a kúthoz cipelnek, megfürösztik a leánygyermeket.

Milyen boldog ez a nép húsvétkor! Mindenütt vidult, gyermekded arcokat látni, fehérlik a nők vászoninge, ragyog a szem, dalra gyújt az ajk, Iván, Vászily, Andri, Jurkó, Mihály együtt fújják Máriával (minden második ruszin-leány Mária), Ancával, Olenával, Zsófiával a kolomejkát. Négysoros versek ezek, állítólag Kolomeából, Galiciából eredtek. Szerelem, tréfa, gúny jellemzi a dalos nép kolomejkáit. Egyiknek például az a tartalma, hogy »két galamb vizet ivott, kettő megzavarta, bárcsak azok meghalni se bírnának, kik minket szétválasztottak.« Ennek a mély érzésű, melankolikus népnek a gondolatvilága van elrejtve a kolomejkában, amelyeknek hangulatait megtaláljuk a valódi orosz nép-írók lapjain.

Csak olvassuk el a Bulyba Tárászt, Gogol felejthetetlen elbeszélését a kozákokról, ebben a legigazabb kis-orosz könyvben megtalálunk mindent a mi magyar oroszainkról. Csak a kegyetlenséget nem. Az odaát maradt a Kárpátokon túl, amely örökre elválasztotta őket testvéreiktől.

Húsvét után kezdődik a dologidő. A pásztor megfújja hallgató kürtjét, a földmivelő háznépestől kiköltözik a földjére, a tutajos készülődik messzi utazására, a favágó döngeti az őserdőt, a mezőkön összeszedik azokat a füveket, amelyeknek nedvétől olyan messzire hallhatólag nyikorognak a fuvarosok szekerei, hogy a hegyhát mögött is meghallható, leveti gubáját a gazda, nadrágját az asszony, ingben, mezítláb, alig öltözötten megy el a nép falvaiból, ahol a papon kívül csak a legöregebb emberek maradnak vissza.”

A fenti képet 1966-ban festette Sepa Anton kárpátaljai festőművész. Címe: Tavasz a Kárpátokban.