Lónyay János Tuzséron látta meg a napvilágot 1828. június 29-én id. Lónyay János (1796–1859) politikus, beregi alispán és felesége, Lónyay Florentina (1796–1885) családjában.
Az ősi Lónyay család sarjáról, aki XV. János volt a családfában, Feöldi Doby Antal Budapesten, 1895-ben kiadott Lónyay család című munkájában olvashatunk részletesen.
„1841-ben lépett a bécsi hadmérnökakadémiába, honnan 1846-ban lépett ki, mint a 6. könnyű lovas ezred hadnagya. Később a dzsidásoknál szolgált, mint főhadnagy, s 1850-ben már a 11-ik huszárezred századosa volt. Katonáskodása utolsó éveiben Galicziában tartózkodott, s midőn 1856. nov. 13-án feleségül vette Kovnaczka Constancét, kilépett a katonai szolgálatból s ősi birtokára N.-Lónyára hozta szép ifjú hitvesét.
A n.-lónvai kastély keresett központja volt az értelmiségnek s a tevékeny szellemű férfit, ki szorgalmas gazdálkodása mellett folytonosan tanult és olvasott, az alkotmányos élet áramlata a nyilvános működés terére szólította. 1867 márczius 5-én nyerte beregmegyei főispáni helytartónak kinevezését, melyet a tiszaháti járás által 1872. évi augusztus hó 28-án történt képviselővé választása folytán tett le s mint ilyen az 1872. év nov. havában megalakult Szlávy-minisztériumban a honvédelmi tárczával kináltatott meg, mit azonban el nem fogadott.
1877 junius havában Máramarosmegye főispánjává neveztetett ki s junius 20-án foglalta el székét tartalmas beköszöntővel. Működése első évében megalakította a »sajttermelő szövetkezetét«, melynek termékei országszerte keresettek lettek.
Főispánságának 10 éves jubileumát 1887 junius 27-én szép ünnepséggel tartotta meg Máramarosmegye közönsége, mely alkalomra Bereg- és Ugocsamegye is díszküldöttséget menesztett. Kutka Kálmán főjegyző jelesül kidolgozott, Lónyay János főispán tiz éves áldásos működését minden irányban felölelő beszéddel üdvözölte az ünnepeltet, ki »Máramaros vármegyének tiz éve jó szelleme, bölcs vezetője«.
Az ünnepség alkalmából a »Máramarosi Lapok« szerkesztősége díszpéldányt adott ki. Érdekes közleményeket a megye előkelői írtak bele. A király Ő felsége ez alkalommal érdemei jutalmául a Szt. István rend kis keresztjével tüntette ki, és kevéssel utána Ő Felsége által örökös főrendiházi tagsággal is ki lett tüntetve; 1894. év kezdetén megrongált egészségére hivatkozva föl mentését kérelmezte, mit Ő felsége főispáni minőségben töltött 23 éves buzgó szolgálatának kiemelésével adott meg.
Hogy minő volt közte és a megyéje közötti viszony, arra báró Rosner Ervin máramarosmegyei új főispánnak 1894. évi május 17-én történt beiktatásakor Kosztka Gyula törvényszéki elnök által mondott általános helyesléssel fogadott felköszöntője vetvén világot, ennek ide iktatását nem láttuk érdektelennek.
»Álljunk meg egy perezre azon határon, melyen találkozik ma két életpálya. Az egyiknek napja most áll delelőjén s sok szép reménységgel biztat a jövőre; a másiknak napja szelíd alkonyfényben veté ragyogását bevégzett művére. Amazért most hangzott a lelkes áldomás, legyen meghallgatva fent a magas égben, mit rá imádkozunk! De most a másikhoz forduljon a hála, – nyújtsunk koszorút a pihenni térének, – a ki utoljára verejtékkel gyűjtött, sok gonddal megőrzött drága kincseket hágy gazdag örökségül: a vallásos hittel ápolt honszerelmet, az egymást megértő igaz testvérérzést s önzetlen törekvés sok-sok alkotását. Emeljünk poharat Lónyay Jánosra s kívánjuk, hogy ezért áldja meg az Isten. Hosszú évek során lássa virulását szivével egybeforrt Máramarosának; hosszú évek során lássa boldogságát lelke életének, kedves családjának. Azt a szeretetet, mely köztünk környezte, vigye el magával s tartsa meg emlékül. Mi az ő emlékét gránitnál szilárdabb, ércznél maradandóbb lapokra véstük fel.«”
Lónyay János Máramarosszigeten hunyt el 1897. április 22-én.
A Bereg hetilap az 1897. április 25-i számában az életrajzi adatok mellett kedves történetekkel emlékezett meg a főispánról Apróságok Lónyay János életéből címmel:
„Titkárját uton-útfélen agyondicsérte s nagy dicsekedéssel mondta, hogy az micsoda kitűnő munkaerő. Ennek az volt a magyarázata, hogy a vármegyeházzal szemben lakó főispán minden nap azt látta, hogy a titkár reggel 7-kor, délután 2-kor megy be a főkapun s az irodából ugyancsak a főkapun át délután 1-kor s 7-kor távozik. Az ő becsületes észjárása mellett azonban már arra nem gondolt, hogy közben a titkár tetszés szerinti időben osonhat ki a hátsó kapun. Egyszer a kaszinóból hazamenet nagyobb társaság kisérte. Útközben észrevette valaki, hogy egy tisztviselő dolgozószobájában világosság van s megjegyezte, hogy csodálkozik az illető nagy buzgalmán. Az öreg úr nyomban kész volt az ellenvetéssel, hogy az állandóan így van, az a tisztviselő rendkívül szorgalmas ember. – Pár lépéssel tovább azt láttuk, hogy a megdicsért támolyogva lép ki egy vendéglő ajtaján.”
