A vakok intézete számára Bay Sándor volt munkácsi polgármester Sugár út 76. szám alatt álló ingatlanát vásárolták meg. Itt kezdte meg működését a vakok intézetének első osztálya 1923. szeptember 1-jén.
Az intézet három épületből állt, melyet tágas kert vett körül. Az első, villaszerű épület a Sugár úti frontra nézett, s itt kapott helyet az igazgatói lakás és iroda, valamint az internátus főzőkonyhája. Beljebb, az udvarban további két földszintes ház állt. Az egyikben ebédlő, személyzeti lakás és egyéb helyiségek voltak, míg a másikban tantermeket alakítottak ki.
A vakok munkácsi intézetének, illetőleg iskolájának első vezetője Humenyuk László volt. Egy évig vezette az intézményt, majd halála után Dohán László lett az igazgató.
1924-ben már 12 tanulója volt az iskolának. 1925-ben azonban az állami gyermekmenhely előterjesztést tett az iskolaügy-referátusnak, hogy helyezzék át a munkácsi intézetet Lőcsére, mert szerintük kevés növendék van Kárpátalján. A háttérben valójában az állhatott, hogy a gyermekmenhely a Sugár úti épületet saját céljaira akarta lefoglalni. Dohán László azonban kijelentette, hogy Kárpátalján elégséges vak van, csupán meg kell szervezni a megfelelő ellátásukat. Közbenjárására végül fennmaradhatott a munkácsi vakok intézete, ám innentől állandó viszály alakult ki a két intézmény között.
1927-ben Dohán lemondott, s Stilicha Sándort, az ungvári állami siketnéma intézet tanárát bízták meg az igazgatói feladattal, aki lelkiismeretesen vezette az intézményt. Neki köszönhető, hogy 1927-ben összeírást készítettek a kárpátaljai vak gyermekekről, valamint az is, hogy ebben az esztendőben már 35 gyermek kezdhette meg tanulmányait a vakok intézetében.
Az igazgató megszervezett még két osztályt, s 1928-ban 46 diákkal kezdte meg a tanévet. Emellett szakképzést indított a vak gyermekek számára. 1929-ben 55 fő tanult a munkácsi intézetben.
Stilicha Sándor egy másik problémára is kereste a megoldást: a világtalan gyermekek a munkácsi intézetben csupán 15. életévükig lehettek, ugyanis az állami gyermekmenhely eddig az életkorig vállalta eltartási kötelezettségüket. Utána azonban gondozás nélkül maradtak. Stilicha egy olyan egyesület létrehozását tervezte, mely a 15 év feletti vakok továbbképzését biztosítaná. Így jött létre a Vakokat Gyámolító Egyesület Podk. Ruszban elnevezésű szervezet 1929-ben dr. Petrigalla Péter főpolgármester elnökletével. Az egyesületnek köszönhetőenlehetővé vált az intézetet végzett növendékek további internátusi elhelyezése, valamit a kefekötőiparban való kiképzése és foglalkoztatása.
1936-ban tovább bővült az intézmény: megvásárolták az intézet szomszédságában lévő telket a rajta található két földszintes házzal.
Az egyikben kaptak helyet a növendékek hálószobái, a fürdő, valamint a felügyelő szobája, míg a másikba került a kefekötő műhely és a készáruraktár. A két épületet egy kert választotta el.
A vakok intézete a csehszlovák érában jött létre, ám Kárpátalja Magyarországhoz való 1938-as visszacsatolása után is tovább működhetett a Budapesti Vakok Országos Intézetének irányítása alatt.
1938-ban ideiglenesen Aknaszlatinára helyezték át az intézményt. 1939-ben térhetett vissza Munkácsra 39 növendékével az iskola. Mellettük működött a 26 fiatalt foglalkoztató szakképző.
Az intézmény tantestületét 1939-ben 4 fő alkotta: egy igazgató, két női tanerő és egy világtalan zeneoktató.
Szintén 1939-ben alakult meg dr. Dudinszky Béla vezetésével a Vakokat Gyámolító Kárpátaljai Egyesület. Az egyesületlett a fenntartója az átszervezett vakok intézetének, mely új nevet kapott: Vakok Államilag Segélyezett Ipariskolája és Foglalkoztató Intézete. Továbbra is Stilicha Sándor volt az igazgató, aki két tanárnővel és két ipari mesterrel dolgozott együtt. A nevelőtagozat, azaz az általános iskolai része a munkácsi intézménynek Budapestre költözött, ugyanakkor az ország 14 év feletti vak leányai számára ipari képzést biztosítottak Munkácson. A tanulók négy év után önállósíthatták magukat kefekötőként vagy seprűkészítőként.
Az Őslakó 1941. május 25-i száma így írt az intézményről Látogatás a Vakok Intézetében címmel:
„A kereskedelmi középiskola növendékei az írásbeli érettségi vizsgák szünetében Munkács nevezetességeit, intézményeit, üzemeit látogatták meg. Többek között a Vakok Intézetét keresték fel, ahol Stilicha igazgató, az intézet lelkes vezetője kalauzolta őket, mialatt bepillantást nyertek a természet árváinak mindennapi életébe. Mélyen megindulva állta körül a diáksereg az intézet tágas udvarán felállított asztalokat, melyek mellett a világtalan növendékek elméleti ismereteiket mutatták be. Biztos kézzel és bámulatos ügyeséggel rakták egymás mellé az ú.n. Braille-féle vakírás jegyeit. De hibátlanul rótták papírra a rendes írás betűit is, mellyel a látó világgal érintkeznek. Igen ügyesek voltak az írógépes írás használatában is. Érdekes, hogy legtöbbjük a felszabadulás előtt magyarul nem is tudott, most pedig hibátlan helyesírással írja Attila temetésének megborzongató történetét. Odaadó, lelkes tanítóik szerint emlékezőtehetségük különösen fogékony. Egyikük rögtönzött sakkpartiban ugyancsak megleckéztette ellenfelét, az egyik kereskedelmista diákot. A kezdetben nyomott hangulat egyre jobban felengedett. Egy két szerető szó, nevelőik aranyos kedélye és a diákok lelkes csodálkozása felderítette arcukat. Mintha a természet ezer színének pompáját a nevelőik arcáról sugárzó jóság simogatása pótolta volna náluk! Ezután házi hangversennyel szórakoztatták a diáksereget. Zongoráztak, énekeltek bámulatosan tisztán és mély érzéssel magyar és ruszin népdalokat és a húsz tagú énekkar is bemutatkozott sokszínű, kiforrott, fegyelmezett énekszámaival. Pedig az énekkar java, a kisebbek nincsenek is most itthon. Pesten vannak, az ottani nevelőintézetben. A tanulóifjúság szűnni nem akaró tapssal jutalmazta meg a pompásan rögtönzött előadást, melyre igazán nem számíthattak. Már dél felé járt az idő, mikor búcsút kellett mondani a szomorú helynek, melynek világtalan lakói nemcsak maguknak, hanem diáktársaiknak, a látó világnak is mosolyra derítették az arcát… A diákok feledhetetlen, mély benyomásokkal gazdagabban hagyták el az épületet és a jó Isten áldását kérték szerencsétlen embertársaikra és lelkes nevelőik munkájára.”
1942-ben 43, 1943-ban 48 tanulója volt a munkácsi vakok intézetnek.
A Kárpáti Hiradó 1944. február 20-i száma Balthazárné Böröczky Lola alábbi írását közölte az intézményről Akiknek a számára már csak éjszaka van címmel:
„Tágas nagy udvaron áll a Vakok intézete. Magas kő- és léckerítés választja el az utca forgalmától ezt a csendes kis világot, ahol örök sötétségre kárhoztatva élik életük mindennapjait a világtalanok. Széles, lapos épülettömb fogadja magába a teremtés kis mostohagyermekeit. Örök az a sötétség, mely az ő világukat jelenti, s melyet csak a képzelődések szépítenek, színesítenek – s ki tudja ellenőrizni –, talán még jobbnak is »látják«, mint amilyen a valóságban. Üdébbnek a tavaszt, harmatosabbnak a lombot, fényesebbnek a napot, tarkábbnak a virágokat és szebbnek az embereket, mint amilyenek.
1920-ban létesült az intézet a cseh megszállás alatt és a felszabadulásig nevelőintézetként működött. Felszabadulás után a nevelés felelősségteljes nagy munkáját a Budapesti Vakok Országos Intézete vette át, s ez az intézet a húsz életévüket betöltött leányokat fogadja be most. Célja a vallásos, hazafias nevelés, a továbbképzés, hogy a társadalomnak hasznos tagjaivá válhassanak azok, akik ide kerülnek. 55–60 között mozog a számuk és az ország minden tájáról hozták ide őket. Erdélyből, Dunántúlról, a Délvidékről, az Alföldről. Stilicha Sándor, az intézet igazgatója vezetett körül bennünket az internátusi szobákon. Három nagy tágas teremben sorakoznak az ágyak, mindenütt ragyogó tisztaság fogad bennünket. Az ágyak fejénél kis ablakok állanak. Ami szembetűnő, az, hogy nincsenek asztalilámpák a kis asztalkákon, különben talán kórteremnek is beillettek ezek a tiszta tágas szobák. De minek is kellene ide lámpa. Akiknek a nappal is sötét, annak az éjszaka egyforma a napvilággal. A negyedik szobában betegek feküsznek.
– Köszönjetek lányok – szól az igazgató, amint belépünk a betegszobába, s a betegek egymás után köszönnek illedelmesen, mint kisdiákok. Úgy is kell bánni velük.
– Hivatásérzet kell ahhoz, hogy ezt az intézetet vezesse valaki – mondja Stilica Sándor igazgató. – Szív és szeretet kell ahhoz, hogy bánni tudjunk velük és lélekkel kell mellettük állni. Különösen azok mellett, akik még látó szemmel születtek. Sok a keserűség például annak a csepeli munkásnőnek a szívében, aki később veszítette el a szeme világát. Nem szabad csodálkoznunk rajta, ha néha felsír benne az elégedetlenség.
– Írni, olvasni tudnak, legtöbbje már a budapesti intézetben megtanulta. Aki pedig még tudatlan, azt Juricskó Malvin tanítónő oktatja a dudorodó pontokból összeállított betűkre, a vakok ábécéjére. A munkahelyeken cirokseprőket varrnak a lányok, s e munkájukért fizetést is kapnak.
Egyik lány dicsekedve mondta: – A múlt hónapban 125 pengőt kerestem.
– Az ellátáson kívül – tette hozzá az igazgató.
– S mit vesztek a pénzen?
– Kölnivizet meg harisnyát – felel helyettük nevetve Stilicha igazgató.
Egyik szobában osztályozzák a cirkot, a másikban a nyelekre erősítik, a harmadikban varrják ügyesen, tapogatva, mégis gyorsan.
– Hány seprőt készít el naponta? – kérdezzük az egyiktől.
– Hatvanat is! – feleli büszkén.
Az intézethez iskola is tartozik. Itt tanít Juricskó Malvin. Meglepő, hogy két zongora is áll a tanteremben, dombornyomásos térkép Magyarországot ábrázolja és vaskos nagy könyvekből tapintó újakkal olvassák a vakok a szórakozást. S ha napi munka elcsendesül, esténként együtt imádkozzák el a rózsafüzért, utána a rádiót hallgatják s a közös ebédlőben néha még táncolnak is.”
1945-től Juricskó Malvin lett az intézet vezetője. Stilicha Sándort ismeretlen körülmények között letartóztatták és Szibériába deportálták.
A szovjet érában a munkácsi Lenin utca 80. szám alatti intézetet átnevezték Vakok és Gyengénlátók Munkácsi Bentlakásos Iskolájává, és a Kárpátaljai Regionális Közoktatási Osztály alárendeltségébe került.
Az 1947–1959 közötti időszakban az iskola élén Roszoka, Andrásko, Gáspár és Garahonics állt. 1959-től Bigari V. S. vezette az internátust.
1962-ben már 24 tanár dolgozott az iskolában. A diákok 6–17 éves korukig maradhattak iskolában, ezt követően legtöbbjük esti iskolába járt, és speciális vállalatoknál dolgozott. Több diáknak azonban sikerült folytatnia tanulmányait, és később felsőfokú végzettséget szereznie.
1970-ben épült fel az új, háromszintes iskola a Dimitrova utca 4. szám alatt, ahol a mai napig működik az intézet. Az épület 153 tanuló befogadására alkalmas. Az első emeleten találhatóak az adminisztratív helyiségek, a 80 férőhelyes ebédlő, a 100 férőhelyes előadóterem, a tornaterem, a könyvtár, a játékterem, a számítógépes tanterem, a gyakorlati pszichológus, a logopédus, a zene és a gyógytorna irodái, valamint egy hétszobás orvosi blokk és két műhely is itt kapott helyet. A második szinten vannak a tantermek. A harmadik emeleten 21 hálószoba található.
1978–1999 között Guzsvai Tibor volt az intézet igazgatója. Az ő idejében készült el a tornaterem. 1999-től Szenykó Iván vezeti az iskolát és annak 47 fős tantestületét.
2010-ben egy modern, fedett uszodát is telepítettek zuhanyzókkal és mosókonyhákkal az iskola mellé.
Az iskola egy félhektáros kerttel, almáskerttel, sportpályával, stadionnal és játszóterekkel is rendelkezik.
Az intézmény mottója: „Az iskola él, az iskola működik, az iskola keres.”
Irodalom:
Magyar Gyógypedagógiai Tanárok Közlönye, 1939. május 1.
https://mssi.at.ua/index/istorija_viniknennja_shkoli_dlja_slipikh_ta_slabozorikh_ditej_na_zakarpatti/0-11
