Jávorszky Erika: „…a pedagógus ne csupán az eszét használja munkája során, hanem a lelkét is.”

Közvetlen, barátságos, beszédes. A hagyományos, jól bevált módszerek híve, de bármikor kész a változásra. Jó humorérzéke van. Gyakran csal mosolyt embertársai arcára. A problémákkal bátran szembe néz, s kitartó munkával legyőzi a megoldhatatlannak tűnő kihívásokat is. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Jávorszky Erika magyar nyelv- és irodalomtanár és alsós tanítónő.

– Hogyan indult a pályafutása?

– Kisgejőcön születtem, itt is nevelkedtem, a helyi, akkor még elemi iskolában kezdtem el a tanulmányaimat, majd a Nagygejőci Általános Iskolában folytattam. A 10. számú Zalka Máté Középiskolában érettségiztem, ezt követően az Ungvári Állami Egyetemre felvételiztem. Sokáig tanakodtam, milyen szakot válasszak. A történelem és német nyelv felé húzott a szívem, de mivel a rendszerváltás idején érettségiztem, s az orosz nyelvről nehéz volt ukránra váltanom, ezért a magyar nyelv és irodalom szak mellett köteleztem el magam. Még egyetemi éveim alatt munkába álltam. 1991-től a kisgejőci iskola alsóstanítójaként dolgoztam, valamint német és rajz órákat kaptam. Aztán férjhez mentem, Gálocsba költöztem és a helyi óvodában kaptam állást, ahol 7 évig tevékenykedtem, s közben két gyermekem született.

– Az oktatással gyermekkori álma vált valóra.

– Már kisiskolás koromban vonzott a tanári pálya. Zselicki Magdolna magyar nyelv és irodalom szakos tanárnő volt az, aki kiváló példaként szolgált számomra iskolai tanulmányaim alatt. Kedvessége, szeretete és a tantárgy iránti elkötelezettsége magával ragadott. Így, amikor döntenem kellett, nem is volt kérdéses, hogy én is pedagógus legyek. A tanári szakma a világon az egyik legszebb, és – véleményem szerint – legfontosabb munka is egyben. Kiemelt társadalmi szerepet tölt be az, aki neveléssel, oktatással foglalkozik. Tanárrá az évek alatt válik az ember, a diploma megszerzése csupán kezdete a folyamatnak. A tapasztalatok, az élmények, a megoldásra váró feladatok teljesítése formálja az embert tanárrá. Ugyanakkor kellenek olyan velünk született tulajdonságok is, melyektől jó tanárok lehetünk. Szükség van arra, hogy a pedagógus ne csupán az eszét használja munkája során, hanem a lelkét is.

– A gyermekei is abba az óvodába jártak, ahol ön dolgozott?

– Igen. Szülői szempontból nagyon jó volt, hiszen a gyermekeimmel lehettem. Pedagógia szempontból viszont nem a legelőnyösebb, mivel ők elsősorban anyaként, nem pedig óvónőként tekintettek rám. Sokszor az óvodában is otthon érezték magukat, ahol minden szabad és nincsenek szabályok, korlátok. Gyakran visszaéltek az anyai szeretettel. Aztán úgy hozta az élet, hogy az iskolába is követtem őket. A fiam középiskolai tanulmányai végeztével meg is kérdezte tőlem, hogy anya, az egyetemre is utánam jössz?

– Sok mindent kipróbált míg megkapta a számára legkedvesebb beosztást.

– 2005-ben visszaköltöztem Kisgejőcbe. Innentől kezdve pedagógusi életutam igazi hullámvasút volt. Voltam óvónő, napközis nevelő, helyettesítő tanárként oktattam magyart, rajzot és művészettörténetet. Megjártam a ranglétra összes fokát. Ezek után még inkább tudatosult bennem, hogy alsós tanítónő szeretnék lenni, de magyar szakos diplomával nem taníthattam elemi osztályokban. Így igazgatónőnk hosszas rábeszélése után végül rászántam magam, hogy 40-en túl felvételizzem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanítói szakára.

– Milyen érzés volt újra visszaülni az „iskolapadba”?

– A kezdet ugyanolyan volt, aztán jött a fekete leves: facebook-, viber-csoportok, Meet-, Zoom-, Skype-hívások, a Classroomot már ne is említsem… Itt elvesztem. (nevet – a szerk.). Az online oktatás megnehezítette a helyzetem. Nem vagyok már mai gyermek. Ráadásul egészen más, amikor fiatalon, család nélkül vág neki az ember, mint amikor munka és gyerekek mellett.

– Könnyen megtalálja a közös hangot a gyermekekkel?

– Próbálok úgy tanítani és viszonyulni a gyerekekhez, hogy az mindkét félnek jó legyen. Ha érzem, hogy nagy a nyomás rajtuk, akkor engedek, ha keményebben kell fognom őket, akkor picit erélyesebb vagyok. Bizalmas, meghitt kapcsolat kiépítésére törekszem. Az első osztályos gyerekek körében már többször is előfordult, hogy a csöppségek – belemerülve a munkába – anyának szólítottak.

– Előfordul, hogy „hazaviszi a munkát”?

– Igen, a tanórák végével a mi teendőinknek nincs vége. Nagyon sok munkát viszek haza, amit a gyermekeim is látnak. Talán ezért nem lépett egyikük sem a pedagógusi pályára.

– Mivel lehet felbosszantani?

– Hazugsággal, sunyisággal. Száz gyermek nem tud úgy kihozni a sodromból, mint egy felnőtt. Azonban nem vagyok haragtartó típus. Hamar megbocsátok, de sohasem felejtek.

– Hogyan lehet kiengesztelni?

– Jó magaviselettel és őszinte megbánással. A gyerekek gyakran eljátsszák azt velem, hogyha szeretnének tőlem valamit, akkor még a csengő megszólalása előtt a táblára felírják a kérésük szivecskékkel és mosolygós szmájlikkal díszítve, s közben hang nélkül ülnek a teremben, még a szemük sem rebben.

– Mit szeret leginkább a munkájában?

– Mikor eljön a gyerek az első osztályba és a ceruzát sem tudja helyesen a kezébe venni, majd néhány hónap elteltével együtt írunk, olvasunk és számolunk – ennél nincs felemelőbb érzés.

– Milyen tanácsokat adna a leendő pedagógusoknak?

– Nagyon fontos a pontos, alapos tudás megszerzése, hogy naprakészek legyenek, s ne elavult ismereteket terjesszenek. Figyelni kell arra, hogy a mai fiatalok honnan, hogyan tájékozódnak, mi számukra a fontos. S legyenek nyitottak a gyermekek felé. Ne akarják megmondani a tutit, hanem alázattal adják át a tudást.

Engedtessék meg, hogy ez alkalommal az újságíró rendhagyó módon kilépjen szerepéből, s egy vallomással fejezze be írását. Mostani riportalanyom iránt igen elfogult vagyok, s ez természetes. Ugyanis ő az édesanyám.