Gyakorta hallani e szavakat: hagyományápolás, hagyományőrzés, hagyományátadás. Ezekből ifj. Kokas Károly néptáncos, a Kokas Banda tagja csupán az utóbbival ért egyet. Szerinte – Sebő Ferenc szavaival élve –hagyományaink nem betegek, hogy azokat ápolni kellene, nem is rabok, hogy őrizzük, az átadásuk viszont fontos. Fontos, hogy a felnövekvő nemzedék is megtanulja, megszeresse és egyszer majd továbbadja a nagyanyáinkról, nagyapáinkról ránk maradt értékeket. Kokas Károly a nagyapjától, majd édesapjától tanulta meg mindazt, amit ma kamatoztat.
– Pásztordinasztiából származom, a nagyszüleim mindkét oldalról jószágtartással, földműveléssel foglalkoztak. Ez már egészen kisgyermek korom óta foglalkoztatott, úgy vélem, a ránk maradt hagyományokat elsősorban meg kell élni, meg kell szeretni. Óvodába nem jártam, inkább a nagyszüleimnél töltöttem a gyermekéveimet. Később pedig, ahogy cseperedtem, sokat beszélgettem olyan idős falubeliekkel is, akik még többet tudtak mesélni a múltról. Ezek az igaz, jó lelkű emberek a régi magyar nótákat is szerették, s olykor el is énekeltek néhányat a mára már szinte kihalt dalokból. Ezek is nagyon tetszettek, meg is tanultam szinte az összeset – emlékezett vissza gyerekkorára a Kokas Banda szólótáncosa.
– A Kokas Bandát édesapád tizenhét évvel ezelőtt alapította. Az első perctől a tagjává váltál?
– Igen, kilencéves korom óta csapom a csizma szárát. Csüri Szebasztián tivadarfalvai néptáncostól sajátítottam el a néptáncot. Ő volt az a fiatalember, aki „összeszedte” a környékbeli fiúkat, tanított és nemcsak a táncokra, hanem számos koreográfiára is. Én mindig nagyon szerettem mulatni, az igazi magyar népzene kissrác korom óta a kedvencem. De természetesen ez korántsem volt elég ahhoz, hogy én is taníthassak, ezért örültem annak, hogy Szebasztián lelkesen tanított. Aztán a nővéreim mellett tinédzser koromban én is elkezdtem a kisebb gyerekeket néptáncra oktatni, és mindeközben autodidakta módon sajátítottam el a különböző tájegységek táncait. Amikor a nővérem, Krisztina befejezte a szakiskolát, segédoktatóként kezdtem el vele dolgozni, és természetesen a Kokas Bandában párban is táncolunk. A néptánc viszont olyan műfaj, amit szerintem soha nem lehet teljesen elsajátítani, azt életünk végéig tanulhatjuk, fejleszthetjük.
Úgy vagyok vele, hogy amit én már megtanultam, azt nagyon szívesen továbbadom. Azt szoktam mesélni a tanítványaimnak, hogy a néptánc olyan, mint egy nagy kerek sajt. Ha egy kisegér beleharap, no, kb. annyit tudunk egy adott tájegységnek a táncából, vagyis mindig van új lépés, új folyamat, új mozdulat, amiből lehet táplálkozni. A saját viszont saját. Véleményem szerint nem néptáncos, aki nem a hazai anyaggal kezdi. A mienk a szatmári, ezen belül a pásztorbotoló, a viski és a dobronyi, ezek állnak hozzám, hozzánk a legközelebb. De úgy hiszem, nem elég eltáncolni, mert az csak egy felvett színpadi figura, egy kicsit azt is ismerni kell, hogy annak idején milyen emberek adták ezeket elő, milyen alkalomból stb.
– Számos fellépés, megmérettetés áll mögötted. Ha jól tudom, legutóbb a Nagyecsedi Verbunk és Csárdás Verseny győztese lettél…
– Igen, valóban több száz fellépés és megannyi verseny részese voltam már. Mind-mind külön kihívás, de hála Istennek eddig még egybe sem tört bele a bicskám. Viszont tudni kell, hogy minden táncnak megvan a maga jellegzetessége, erőssége. A verbunkost anno a férfiak táncolták, hiszen a megnevezés a verbuvál szóból ered, amikor a katonákat toborozták. Napjainkban már a hadköteles korúaknál fiatalabbakat is megtanítjuk erre, hiszen a mai tinédzserek meg tudják mutatni, milyet tudnak csapni, ott már van kihívás, a lábfigurák szépek és mutatósak. Legalább ilyen kihívás volt számomra is a verbunkverseny, amelyet évről évre Nagyecseden tartanak meg. Kétszer lettem második, idén nyáron pedig megnyertem a nemzetközi táncversenyt. Bár sok munkát fektettem a felkészülésbe, mégis úgy érzem, mulattunk egy jót a színpadon. És ez jó, hiszen ugyanez zajlik a próbateremben is. A párosban pedig másodikok lettünk Krisztina nővéremmel. Arra is nagyon büszke vagyok, hogy ugyanezen versenyen a tanítványaim szintén jól teljesítettek: Veres Ádám és Lázár Alexa Vanessza Ígéretes Tehetség díjban részesült. Végül, a mulatság kedvéért a keresztlányommal, Alizzal is eljártunk egy csárdást.
– Mit csinálsz szabad idődben?
– Tulajdonképpen az életem jelentős részét a tánc, a fellépések, az oktatás teszi ki, de falusi ember lévén semmi sem esik ki a kezemből. Egy ideje egyértelműen a fellépésekből és az oktatásból élek, de ha kell, bármibe belevágok. Nem áll tőlem távol a kőműves szakma, mint ahogy a böllérkedés vagy a favágás sem, sőt, a kisegítő munkától sem ijedek meg. Ha valamiért azt mondaná a Jó Isten, hogy nem folytathatom a táncot, azt hiszem, akkor sem halnék éhen, mert a fentebb említett dolgok mellett még számos más hobbim és ötletem van, amiből meg lehet élni, és szeretem csinálni. Utóbb például hobbiból a táncos fokosokba faragtam akácfanyelet, amit még anyai nagyapámtól tanultam meg. Tehát nem félnék egy asztalos műhelyben sem, mint a kőműves szakmától sem, amit az apai nagyapámtól lestem el, aki kőműves és ácsmester volt.
– Lassan egy éve annak, hogy „bekötötték” a fejed, házas ember vagy. A feleséged miként viszonyul ehhez a sokszínűséghez?
– Azt mondják, minden sikeres férfi mögött áll egy nő… és az a felesége. Azt hiszem, én is így vagyok ezzel, szerencsére nagyon toleráns. Sokszor a fellépésekre is jön velünk. Ha úgy látja, hogy nagyon elfogult vagyok a tanítványaimmal, picit visszahúz. Nekem mindig több kell a próbából, mindig a maximumra törekszem. Most ideiglenesen Mátészalkán élünk, itt is vannak tanítványaim, iskolában tanítom a néptáncot, de az otthoni gyerkőcök is átjárnak hozzám, ami boldogsággal tölt el. Mindig valami finomsággal várom őket, legutóbb paprikás krumplit készítettem nekik. Egy biztos: amikor lehetővé válik, hogy hazamehetek szeretett szülőfalumba, Tiszapéterfalvára, azt hiszem, én leszek az első, aki azt mondja, hogy köszönjük a lehetőséget, de mi hazatérünk.
