Húshagyókedd ünneppel adja át a vígságot a böjtnek

Ma még lehet vigadni, lakomázni, mert még tart a farsang, a jókedv és vidámság ideje, de holnapra minden megváltozik, mert beköszönt a böjt. Ma van húshagyókedd, a farsang utolsó napja.

Húshagyó kedd a farsang utolsó napja. Maga a szó tökéletesen kifejezi azt, hogy mit is takar a jelentése, hiszen ma éjfélig még utoljára dús asztalról ehetünk, ihatunk és vigadhatunk, aztán beköszönt a negyven napos böjt.

A magyar nyelvben a szó a latin carnem levare, vagyis húst elhagyni tükörfordításaként gyökeresedett meg. De ebből származik a karnevál szó is, hiszen a latin carne, vale pedig azt jelenti, hogy hús, ég veled! Éppen ezért általában a farsang legvégén, vagyis húshagyó kedden, vagy közvetlenül az előtt, vagyis farsangvasárnap, farsanghétfőn szokták megtartani a karnevált.

Maga az elnevezés egyúttal az egyházi liturgikus évkör következő időszakára is utal, hiszen holnap hamvazószerda, vagyis ránk köszön a böjt első napja.

Mivel Hamvazószerda úgynevezett mozgó ünnep, lévén hogy a mindenkori húsvéthoz igazodik és az előtte lévő negyvenedik napra esik, így húshagyó kedd dátuma is évről évre bolyong a naptárban. Legkorábbi lehetséges dátuma február 3., legkésőbbi pedig március 9. Idén február 13-ára esik.

Hazánkban e napnak ősi gyökerei vannak. Már a XVII. században született és Kassán kiadott és Daniel Speernek tulajdonított Magyar Simplicissimusban is lehet erről olvasni. Adjuk is át a szót e kötetnek:

„Húshagyó kedd éjszakáján a mészároslegények egyebek között ilyen különös tréfákat szoktak csinálni. Kötelet húznak a lőcsei vendéglőstől a másik oldalon fekvő őrházig, amelynek közepére egy fonallal jól összekötözött libát akasztatnak a lábánál fogva. A legények nyeregtelen lovon futtatnak el a kötél alatt, igyekszenek elkapni a liba nyakát (…) Aki elvitte, egy évig főlegény és a mesterségbeliek között különös kiváltságokat élvez”.

Eger kapcsán másfajta párviadalról emlékezik meg a Magyar Simplicissimus:

„a nőtlen legények és akármelyik kérkedő hívhatja a másikat egy szál kopjára, vagy lándzsatörésre a következő módon. A dolgot egy forint lefizetésével a városbírónál kell bejelenteni. Ha ez megtörtént, a bíró kötelezi őket, hogy egymással ne kötekedjenek, se meg ne hátráljanak húshagyóig, amikorára a lándzsatörés határnapja ki van tűzve. A kijelölt ideig mindegyik elláthatja magát vérttel, páncéllal, karvassal és jó lóval. A kopját vagy lándzsát persze vashegy nélkül a felsőbbség adja, egyforma hosszúságban és csalafintaság kizárásával. Amikor odanyújtották nekik a kopját, két oldalról, megfelelő irányban egymásnak rohannak. Nyereg nincs a lovon. Aki a másikat a lóról lelöki, az győz (…) Nagyritkán megesik, hogy valamelyik fél nem akar megjelenni. Ilyenkor az, aki kiállott a viadalra, vesz a mészárostól egy hólyaggal bevont lámpát, égő gyertyát tesz bele s ezt egy pár rongyos nadrágszárral lándzsára kötve, benyargalja vele a város utcáit, kikiáltja ellenfele nevét s kérdi az emberektől nem látják-e, a tisztességgel legyen mondva mit, vagy nem tudják-e hol lenne feltalálható. Annak, aki nem jelenik meg, ezt el kell viselnie. Különben ötven vagy még több hajdú van kirendelve, hogy ha a felek kellőképpen megfizettek egymásnak, szétválasszák őket s békét teremtsenek. Ilyenkor rendszerint mind a kettőt feldicsérik s ezzel elérik, hogy megbocsátanak egymásnak s ismét jó barátokká válanak.”

Húshagyó keddhez kapcsolódik Cibere vajda és Konc király küzdelme, akik a népi etimológiában a nagyböjtöt, illetve a farsangot jelképező alakok.

Küzdelmüket, jelképes párviadalukat a farsang csúcspontján adták elő Magyarhonban. Cibere vajda neve a savanyú cibere levesre, mint sovány böjti ételre utal, Konc királyé pedig a húsos, zsíros ételekre. Kettejük küzdelméről már a XVI. századból maradt feljegyzés, mégpedig Szkhárosi Horvát András tollából, aki a Kétféle hitről című énekében írta:

„Ütközet nagy lesz mindenkor a farsangban, Mikor Cibere bán beszáll az Bánságban, Konc vajda haragszik, dúl-fúl haragjában, Mert nincs tisztessége az negyvenhat napban. Ó mely szemérem ez a sós szalonnának, Az disznósódarnak, hogy füstön hallgatnak, De csak lencse, borsó tisztességben vagynak, Az szegény kapások halat nem kaphatnak.”

Szkhárosi Horváth András minden bizonnyal a Buda elfoglalása utáni években, 1542 és 1549 között írhatta mindezt, a pontosabb dátumot nem tudjuk, szövege Bornemisza Péter 1582-ben napvilágot látó énekeskönyvében maradt fent.

A feljegyzésekből azt is tudjuk, hogy a Felvidéken a böjt végén csapott össze Kiszileves és Sódor, ám ekkor Sódor győzött. Ez a szokás Cibere vajda és Konc király küzdelmének helyi változata.

Zalában ezzel szemben a maskurázás szokása dívott – ahogyan arrafelé hívták – húshagyat, vagy húsajó kedden. Eszerint a gyermekek kora délután maskurának öltöztek, vagyis különféle jelmezekbe bújtak és abban járták a falut, nagy zajt csapva maguk körül. A falusiak pedig apró ajándékokkal kedveskedtek a maskuráknak. Hasonló ehhez a mohácsi busójárás, amely napjainkig megmaradt télűző-tavaszváró szokásként, és már egy 1783-ból származó feljegyzés is megemlíti.

Húshagyó kedd tehát ünneppel adja át a vígságot a böjtnek. Csokonai Vitéz Mihály „A fársáng búcsúzó szavai” című versében ezt a jótanácsot adja erre a napra: „Élni kell a bőjtbe is / Azért aki szép párt lele, / Nem zsíros az – élhet vele. / Kukrikol a csirke is! / Élni kell a bőjtbe is!”