Homoki Gábor az apró csodákat láttatja a vásznon

A Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága régiónk egyik legpatinásabb, legsikeresebb alkotóközössége. Sorozatunkban a közösség egy-egy tagjának munkásságából villantunk fel részleteket. Legutóbb Erfán Ferenc festő- és iparművész munkáiból válogattunk, most pedig Homoki Gábor tiszapéterfalvai festőművészt ismerhetik meg.

Homoki Gábor az Ungvári Erdélyi Béla Művészeti Főiskolán kerámia szakon szerzett diplomát 2000-ben, majd ugyancsak kerámia szakon folytatta tanulmányait a Lembergi Művészeti Akadémián. Tanulmányai befejezését követően a Tiszapéterfalvai Művészeti Iskolában kezdett dolgozni, ahol 2004–2017 között igazgató is volt. Jelenleg rajzot, festészetet és agyagozást tanít az intézményben. 2020-tól a Tiszapéterfalvai Református Líceumban képzőművészetet oktat az 5.-6. és 7. osztályban, a 8.-osoknak pedig fakultatív órákat tart a Hagyományok Háza kárpátaljai kirendeltségének kézműves foglalkozásai keretében.

– Erfán Ferenc festőművész az ön egyik kiállításának megnyitóján azt mondta, megvan a saját stílusa, de munkásságára hatással volt a nagybányai és a kárpátaljai iskola mellett a lembergi festőiskola is. Hogyan tudná megfogalmazni ezt a saját stílust?

– Úgy gondolom, mindenki keresi a saját megoldásait. Az én példaképem, akinek életútját olvasgatva eldöntöttem, hogy festő leszek, Munkácsy Mihály volt. Szeretem a realista festészetet, de az expresszionizmust és az impresszionizmust is magaménak érzem, az utóbbi időben pedig egyre inkább a dekoratív és absztrakt művészet felé húzok. Ebben próbálok fejlődni. Célom az, hogy rámutassak a műveimmel azokra az apró csodákra az életben, amelyekre más talán nem is figyel fel…

A művész beszélgetésünk idején épp egy csendéleten dolgozott, amihez egy kedves ismerőse fotója adta az ihletet. Szívesen fest utcaképeket, falusi házikókat. Egyik kedvenc témája a tiszai táj. Mint mondja, gyerekkorában sok időt töltött a folyóparton, a megkapó látvány, a különleges táj beleégett az elméjébe, ezért szeretné másokkal is megismertetni azt.

Arra a kérdésre, hogy mikor elégedett egy alkotásával, azt válaszolta: „előbb-utóbb mindegyik festményt be kell fejezni.” Elárulta, a hangulatától függ az utolsó ecsetvonás, de általában akkor fejez be egy képet, amikor már úgy érzi, nem tud javítani rajta, nem érdemes hozzátenni többet. Ez a folyamat pár óráig, de akár több hónapig is tarthat.

A művész 1997-től foglalkozik komolyabban festészettel. Abban az évben készített egy pipás öregurat ábrázoló portrét, amely habár nem az akkor elhunyt nagyapjára hasonlít, mégis igen közel áll a szívéhez, ezért attól a képtől nem válna meg soha – tudtuk meg.

Homoki Gábor a művein keresztül is tanúságot tesz mély hitéről, mint mondja, a tehetsége az Úr ajándéka.

Szívesen játszik a színekkel. A tarkaság szeretetére próbálja megtanítani a gyerekeket is. Célja, hogy a tanórákról a fiatalok sikerélménnyel távozzanak, alkotás közben kibontakozhassanak, mert így új utak nyílhatnak meg előttük.

A festő megjegyezte, a háború nem befolyásolta az alkotói termékenységét, véleménye szerint egy művész minden körülmények között talál témát. Neki általában több elképzelés is kavarog a fejében, ami alkotásra ösztönzi, és nem hagyja, hogy bármikor is „beszáradjon a festék.”