A kárpátaljai magyar irodalom vezéregyéniségének, Vári Fábián Lászlónak új verseskötete komplex könyv. Összetettségét mi sem jellemzi jobban, mint vers és életút összeszikráztatása. Magyarán: a különös szenvedésmetaforára utaló Jég és korbács nem csupán a 2002 és 2010 között írt verseket (válogatott líradarabokat?) tartalmazza, hanem egy terjedelmes beszélgetés-portrét is, amelynek az ugyancsak honi költőtárs-tudóstárs, Penckófer János volt a készítője. A költő gondolkodásmódját, versről és társadalomról vallott nézeteit, családi és közösségi kötődéseit karakteresen megmutató interjú - hatalmas, görgetett szikla
a kiapadni készülő (?), itt-ott az ukrán nacionalizmus átkától sújtott mederben - azért is fontos adalék, mert a személyiségfejlődésen, a költő sokszor drámai útkeresésén kívül a kárpátaljai magyarság, egy sokat szenvedett sorsközösség életének-küzdelmének rajzát is adja. Lényeglátó vallomásrészletekkel, példákkal fűszerezve.
Vári Fábián hihetetlen nyíltsággal sorolja - közben elemzi is - életének szakaszait. Vagyis, hogy a vallásos, magyarságtudattal fölkent kiskamasz ezer buktatón át miként jutott el a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöki székéig - tíz évét határozta meg a közösségért vállalt munka -, nem utolsósorban a verselgető fiatalemberből hogyan lett lázadó egyetemista, tudatos népballadagyűjtő, szerkesztő, szemét az irodalmi utánpótláson is rajta tartó főiskolai tanár.
Vári Fábiánnak sok tanulás árán (megérte a készülődés) a szegénység sorslepedőjét kellett kihímeznie - egyik szélén Sinka István, Nagy László, a magyar és a kárpátaljai ruszin népballada, másik szélén Vörösmarty borúja meg a Kormos István-i, népi szürrealizmusra utaló lebegés -, hogy érvényessé váljék a szava. A kezdeti ösztönösséget meghaladva - azért már a gyerek is tudta és hirdette Ábrányi Emil: Mi a haza? című költeményének üzenetét - rátalált a személyiségének legmegfelelőbb hangra. Nem átok-ima ez, jóllehet a jövőváró, -kereső igyekezetben sok a vérrel, jéggel, korbáccsal (nyitott szimbólumrács!) megjelölt vonás, ám még szerelmi vonulatában is ott a valaminő halál-fuvalommal érzékeltett véglegesség.
Ekképpen: "A tűz, a tűz engem akar - / buja, nőstényi hatalom. / Ágyasházában úgy megyek, / mint vágóhídra a barom" (Orromból a szél).
Ha új könyvének verseit vesszük, azok közül is a történelmi vagy még inkább "történelmi" sugallatúakat, nem is annyira a gazdagodás - rossz szó! - jut az eszünkbe, hanem a töményebbé válás. A személyiség rabbilincsének fokozottabb vállalása. A lírahős már akkor sem a felhők közt tekergett - vagabundságánál, széptevő, incselkedő erejénél csak felelősségóhajtása volt nagyobb -, hanem a szinte a vérébe ivódott történelmi úton. A költő sok helyütt már megelőlegezte a Jég és korbács játékosan mondott, de mindenkor drámai erezésű "kegyetlenségét".
Nézzük csak a Juhász Gyula-i térképzéssel-hangulattal rokon, ám annak melankóliájától elszakadó Téli táj koporsóval kezdését: "Fölöttem tűz és jég alattam, / fogaim bilincse összekattan, / a nyelvre pecsétet üt a szó". Az érzékelt állapotrajz kontrasztja inkább valaminő megfeszítettségre utal, s mindamellett aktív állapotra, mint a néma beszéd kényszerére. Ennél megborzongatóbb az önéletrajzi ihletésű helyzetből - dráma a drámában - csaknem kozmikussá tágított félelem rögzítése. Nem az "elmúlás dús szénaillatának" (romantika!) ideemelésével, hanem egy nagyszerű kép kitágításával. "Könnyel telve Isten szeme gödre, / a kelet-német égbolt sírdogál. / Átüti a felhőket dörögve, / megbillenti szárnyát a halál" (A balti szél balladái).
Az új verseskönyv innen landol. Valamennyit, hogy még harmonikusabb legyen az összkép - ha a befelé hasító korbácsnak egyáltalán van harmóniája - átvesz a régiből (Csoóri Sándorhoz; Szoborbeszéd; Fekete eső; Két fénybogár; Orromból a szél; Mítosztöredék; s a Fecskehajtó időt Fecskehajtó Kisasszony címmel). S a "régi újhoz" újabbat adva szigorú válogatással lepi meg az olvasót. Az ilyesféle lecsupaszított arc - noha föntebb említettük néhány korábbi, kötetben megjelent vers akusztikus, az egészet érintő többletét - sokkal inkább a személyiség pontosított jellemrajzát, a lírabeszéd ökonómiáját jutatja eszünkbe, mintsem valamiféle hiányt. Különben is, a régi, sodró erejű verseknek (Illyés Gyula fejfája előtt; Ady alkonya; Várad felől az alkony.,stb.) megvolt - és megvan - az életműben a helyük. Innen az időhatár szorította ki őket.
A Jég és korbácsban, mintha Csokonai Vitéz szeme sarkából jönne a hunyorítás, a versbeszéd vidorabb - fölszabadultabb - lett. Vagyis több rétegű. Ez nem mond ellen a "halál szele fúj" drámaiságának, sőt annak a kacskaringós versmondatot családtörténetté bonyolító összetettségnek sem, amely a Változatok halotti beszédre című költeménynek a sajátja.
(Publicisztikusan fölrázó párját - nemcsak a magyarság lélekszáma csökken, de a kárpátaljai magyaroké is - az interjú vonatkozó része adja.) Némely "magyarázó" betétje profán ünnepélyesség a "szakszerűség" álorcájában. Ilyen például a 2. rész kezdete: "A családfa törzsét, mint drága halottat, / tisztába rakva, megborotválva, / mielőtt feláldoznánk a tűznek, / toljuk a computertomográfba." A computertomográf legalább annyira lírába nem illő, lírától elidegenítő szó, mint Pilinszky Apokrifjának "infravöröse".
Ezek azok az apró, a vátesz attitűdtől a szöveget elemelő pontok, amelyekben Vári Fábián a modernitás felé nyújtózva - ilyen lesz, később látni fogjuk, balladai sugallatú, vad, a kimondható kimondhatatlanban tobzódó szerelme is -, ám a vallomás lázát el nem hagyva, kijelöli (ösztönösen vagy tudatosan, teljesen mindegy) azt az elidegenítő gócot, amely a heroikus pózból - szóhasználatból - valamennyit visszavesz. Annyit azért nem - ritka és időleges az ehhez hasonló "szürkítés" -, hogy kicsorbuljon a már korábban kiművelt dallam. Mégsem a "big bánatában brummogó bőgőt" idézem - "Fél szemem bárányfelhők után jár, / nősténnyel incselkedik a párja, / ballábam embrió-korom vizében, / jobbik a szatmári verbunkot járja" -, hanem azt a passzust, amely a "régi", megszokott hangon panaszolja föl, a lemondás keserűségével, a hiányt. "Négy apa után hárman maradtunk. / Félárbocon nevünk lobogója. / Jimy Fébien fent Canadában, / s az ő öccsének sem lesz már utóda. // Jöjj, fiam, lássad: így fest az ábra. / A históriák így érnek véget. / Az íveket az Úr angyala írja, / de sokra a Sátán lehel pecsétet." A négy részből álló költemény két záró sora megint csak kisiklatja a korábbi hagyományt átlépő befejezést. Nincs menekvés, nincs föloldozás. "A papíron vérszennyes piktogramok - / enervált vers-abortátumok."
Avval, hogy a költő a már említett interjúban kortársának, a nálunk, sajnos, kevésbé ismert Czébely Lajosnak Quo vadis? című "kis remekét" idézi - nem mindennapi gesztus az érték ilyesfajta továbbsugárzása -, a filozofikus telitalálat iránti csodálatát is kifejezi. Miért? Mert ő durvább, szakadozottabb. Nem föloldódni akar az egekben, hanem az Úron a teremtés furcsaságait számon kérni. Ha köthető valami az őrült és búskomor Vörösmarty lázálmához - "Mi zokog mint malom a pokolban?" - a kötetnyitó Ajánlás nélkül minden bizonnyal. (Félszóval hadd jegyezzem meg: eme keserű fölütés a kötet egészére is hatással van.)
"Haraggal indulsz a nyári határnak / hol a pacsirták énekkel élnek / s bár nem vagy te úr egy porszem fölött se / a borotva kezedben nyitatlan éled / kimetszed nyelvét az égi madárnak / mert hiénavér fortyog ereidben / meg fogsz lakolni meg fogsz lakolni / hetedíziglen hetedíziglen. // Nagypénteken a harang ha kussol / s a százéves holló fiait mossa / setét végzeted fattyúval ver meg / te akartad így teremtés rossza / fiadnak dupla és béna lesz a nyelve / örökkön-örökké folyni fog a nyála / szívedet torkodból nyomd vissza nyeld le / készülj a végső véres imára. // Szólítsd elő a rozsdás beretvát / kasztráld a kölyköt amíg nem késő / lányunokád is teltszájú néma / hiába lesz a két szeme kéklő / mint Jeruzsálem fölött a kárpit / mikor az Úr épp nyájait nézi / az ő szülőrését nem varrhatod be / ha nemzője nem hát kije vagy néki / dugd be egy formás fenyőtobozzal / engedd el aztán a gyermeket szépen / mielőtt kupolád fejedre rogyna / kevély lelkednek őrületében."
Készülődés a "végső véres imára"? Lehet. A bibliai toposzok (Jeruzsálem, Káin, Dávid, Jézus, Heródes, Noé, bölcső, tűz, bárány, kócsag, csillag, szamár, csónak, stb. - hol hangsúlyosan, hol rejtve - az Írás könyörtelen, ám megvilágító szimbólumvilágát visszhangozzák. A költőben is benne van ez a rejtve tisztázó hajlam. Az átokima, megnevezve, megnevezetlenül, szinte versről versre hordozza - némelykor a természeti kép mögé bújva: "Tojásgránátok fészkén / kotlik a krumplibokor" (Kannibál évszakok) - az apokalipszisre utaló jeleket, a végítélet, a halál közeliség, a borzalom motívumait.
Egy kis szótár is kitelnék, de most csak pár példát sorolok, az effajta, végletekig feszített képekből, látomásokból: "valami szörnyet vetett ki magából / a földanya hetvenhetedik méhe" (Nomád evangélium); "Az erdők ura zavarban: / halál kúszik az avarban" (A hold kolompja); "Számlál az Úr: a tengeren / lebeg egy milliárd halott" (Az utolsó előtti napon); "Vérbajban ment el az ősz, / fekélyben forog a föld"; "Halál fellege károg - / apáról fiúra száll (Kannibál évszakok); "Rút Heródes habzik, / kékül, majd / lóra száll, / hozzá szegődött most / napszámba/ a halál" (Csonkahét); "s benne dőlnek el / kivérzett hajnalok" (Kócsag-dalok); "Halálapám a föld alól / már öt hete keres engem" (Nyolcsorosok); "Mint jégmezőn a jégvetés, / megered szívemben a kés, // és páros pengével üti át / a hibernálódó éjszakát" (Jégangyal); "Az üveggé dermedt ereken / jégszilánkokat visz a vér" (Te magasba menekült); "Delelt már nyakunkon a penge. / Szívünk azóta kőkemény" (Ítélet után); "A halálra szánt Hortobágy / szívében ketyegjen bomba!" (A páternoszter kosarában).
S a legkegyelmetlenebb hangulat? Amikor "a halálverbunk dobjai szólnak". Érdekes, ám ha a maszkos szólásokat nézzük (Gyóni Géza - Szoborbeszéd; József Attila - Nyolcsorosok), nem is annyira meglepő a vers-abortátumok idézett, valamennyire szerelemjelmezt viselő, önmagában is megálló része: "csönd van temető-fegyelem / vigyázz-ban ezernyi csónak / a kápolna bádogtetején / a halálverbunk dobjai szólnak / menekülj barna galambom / itt fejedről lehull a párta / toborzó táncát egy vén bak- / kecske dühöngő szelleme járja / szarvára kapja a hantokat / a csontokat szerteszét rázza."
Nem feledvén a népköltészet, népdal, népballada közelségét - a "híja lett / a mennybéli kislányok karának" (Menj, lélek) egyértelműen a Júlia szép leány motívumára utal, stb. -, s ugyancsak emlékezvén a személyhez köthető maszkok (Kócsag-dalok - Szabó Lőrinc) s a mögülük való szólás fontos szerepére, a könyv szerelmes versei (Fecskehajtó Kisasszony; Mítosztöredék; Táltosok; Csendesülj pulzusom; Orromból a szél; vagyis a Mítosztöredék című ciklus szinte minden költeménye) a magyar líra mesterdarabjai. Vári Fábián László "halálfélelemtől" űzve - a hősszerelmes bármikor lelepleződhet - váltogatja a "külső" és "belső" maszkokat. S nemegyszer ad notam módra (Balassi!), a személyek és a helyzetek elrejtésével, ugyanakkor a balladai homály jókedvűen finom szerteoszlatásával énekében olyan személyiségképet ad, amely a legnagyobbakéval vetekszik. A jég és a korbács kíméletlensége - paradox - az igazi szeretethordozó. (Széphalom Könyvműhely - Írók Szakszervezete, 2010)
Megjelent a 2011/2-es Bárkában.
