Györkené Csákány Marianna: „Nehezen mondok nemet, ha segítséget kérnek tőlem”

Önzetlen, segítőkész, barátságos. Minden szabad percét a családjával, gyermekeivel tölti. Munkájára hivatásként tekint, az oktatás és a nevelés fontos szerepet játszik az életében. Istenbe vetett hite vezérli életét, ad erőt teendői elvégzéséhez. Kulcslyuk rovatunk vendége Györkené Csákány Marianna énektanár és karmester.

– Mikor került kapcsolatba a zenével?

– Szüleim, nagyszüleim figyeltek fel arra, mennyire szeretek énekelni. Gyakran előfordult, hogy ha valahol megláttam egy zongorát, azonnal leültem mellé és próbáltam játszani rajta. Mikor 1998-ban Ivaskovics József vezetésével Kisgejőcön megnyitotta kapuit a Gyöngykaláris Kórusiskola, nem is volt kérdés, hogy oda engem is beíratnak, így 8 évesen ott lehettem az első tanítványok között. Akkor tárult ki előttem a zene világa. Jóska bácsinak a tanítási módszereivel és a felénk áradó szeretetével sikerült minden kisdiákkal megkedveltetni a zenét. Úgy gondolom, Isten nem véletlenül helyezte őt akkor ide, a mi életünkbe. Célja volt azzal, hogy Jóska bácsit ide küldte, mégpedig az, hogy felkarolja a tehetséges gyerekeket. Sohasem támasztott felénk nagy elvárásokat és nem állt elő erőnket felülmúló követelésekkel, nem akarta ránk erőltetni a zenetanulást. Mindig türelemmel, szeretettel és ami még fontosabb, hatalmas lelkesedéssel oktatott bennünket, belopva magát a szívünkbe és megszerettetve velünk a közös éneklést, a zenélést. Mindig örömmel a szívünkben emlékszünk vissza ezekre az évekre. Hálás vagyok az Úrnak, hogy őt akkor ide helyezte, hiszen egy csodálatos dolgot hozott létre a mi kis községünkben.

– Egyértelmű volt, hogy ezen az úton halad tovább?

– Mindig is tudtam, hogy ez az én pályám, nem is gondolkodtam más szakmán. 2007-ben a középiskola befejezése után jelentkeztem az Ungvári Közművelődési és Művészeti Koledzs karvezetői szakára, majd a Kijevi Kulturális és Művészeti Egyetemen folytattam tanulmányaimat. Ott teljesen más képzést, nevelést kaptunk. Emlékszem, az osztályfőnökünk gyakran mondogatta, hogy visszasírjuk mi még a diákéveket. Mi pedig lehurrogtuk, hogy ugyan már, ilyen biztosan nem történik meg. Akkor csak arra vágytunk, hogy munkába álljunk, pénzt keressünk. Sohasem gondoltam volna, hogy igaza lesz, de el kell ismernem, hogy valóban a diákévek a legszebbek. Hiányzik az a közösség, melynek akkor tagja lehettem, a pedagógusaink, akiknek sokat köszönhetek. Szívesen beülnék ma is egy-egy tanórára…

– Jött is hamar az álláslehetőség, s gondolkodás nélkül munkába állt.

– Még egyetemi tanulmányaim közben, 2009-ben Ivaskovics József felkért, hogy vegyem át a Gyöngykaláris Kórusiskola vezetését, egy évre rá énekórákat is kaptam a helyi iskolában. Mikor a pedagóguspályára léptem, az volt a célom, hogy a Jóska bácsi által indított zenei nevelést folytassam tovább. A zeneiskolában jelenleg 30 gyermekkel foglalkozunk. Hosszú ideig egyedül tanítottam őket, az idén lett egy segítőtársam Héé Enikő személyében, aki átvett tőlem 4 nebulót. A gyerekek nagyon élvezik a tanórákat, alig várják, hogy zongorázzanak, furulyázzanak, gitározzanak, doboljanak vagy a melodikán játszanak. A zeneiskolában, majd az egyetemen is csak zongorázni és furulyázni tanultam, minden más hangszeren önszorgalomból tanultam meg játszani. Mikor átvettem a zeneiskola vezetését, úgy döntöttem, mindenképp meg kell tanulnom gitározni, mert a fellépéseink során szükség volt hangszeres kíséretre, a zongora pedig nem olyan kellék, hogy a hátamra veszem és viszem. Jelenleg a Kisgejőci Egry Ferenc Líceum óvodai csoportjának vagyok a zenei nevelője, és a felső tagozat művészettanáraként is dolgozom. Nagyon szeretem Kodály Zoltán módszereit és idézeteit. Ezek közül egyik nagy kedvencem: „Az óvodával, annak zenéjével foglalkozni nem mellékes kis pedagógiai kérdés, hanem országépítés”. A csöppségekkel különösen élvezem a foglalkozásokat, mivel szembetűnő, hogy néhány év leforgása alatt játékos énektanulással, mondókákkal mennyi mindent el lehet velük érni és mennyire fogékonyak. Látni, ahogy fejlődik a ritmusérzékük, a mozgásuk, az énekhangjuk, a hallásuk. Mindeközben felépítve bennük identitásukat, magyarságtudatukat.

– Több együttes megalakulása is az ön nevéhez köthető.

– 2005-től a Kisgejőci Református Egyház kántoraként tevékenykedem. Régi nagy vágyam volt, hogy összehívjam az egyházközség nőtagjait és énekkart alapítsunk. 2013-ban végül vettük a bátorságot, és létrehoztuk a Te Deum felnőttkórust. Ugyanebben az évben alakult meg a Kikelet együttes is. Tagjai mindannyian a helyi Gyöngykaláris Kórusiskola növendékei voltak egykor, melynek befejezése után éreztük az együttzenélés hiányát, ezért eldöntöttük, hogy valamilyen formában folytatjuk. S erre a Kikelet volt a megoldás.

– Az évek alatt több önálló lemeze is született.

– Jóska bácsi ugyan átadta a zeneiskola vezetését, de a közös munkánk ezzel nem ért véget. Három lemezt sikerült kiadnunk közösen, melyeken megzenésített versek, egyházi énekek szerepelnek.

– Két gyermek édesanyja. Fontosnak tartja, hogy a hit és a zene szeretetében nevelje fel őket?

– Előbbire különös figyelmet fordítok. Igyekszem jó példaként szolgálni, hiszen a gyerek nem azt követi, amit hall, hanem amit lát. Épp ezért gyakran imádkozunk együtt és eljárunk egyházi alkalmakra. Utóbbi esetében is hasonló a helyzet, a zene körül forog az életem, s ezáltal ők is a részesei ennek. Anna sok tálentumot kapott az Úristentől, szép hangja van, jó a hallása. Mikor énekkari próbákra mentem, egészen pici korától ő is velem tartott. Máté még óvodás, de ugyanez a helyzet nála is, ha nem viszem magammal, sír, hogy ő is szeretne velem jönni.

– Maximalista?

– Megpróbálom mindenből kihozni a legjobbat. Szeretem, ha minden rendben megy. Ha valami nem úgy sikerül, ahogyan elterveztem, az kizökkent. Nehezen teszem túl magam a dolgon, sokáig rágódom rajta, megvisel.

– Mi az, ami felbosszantja?

– Amikor valaki megjátssza magát. Továbbá rendkívül bosszant a viszály, civódás, a gúnyos megnyilvánulás.

– Beleáll egy konfliktusba vagy inkább elkerüli?

– Inkább ráhagyom a beszélgetőpartneremre, és elvégzem magam a teendőimet.

– Türelmes?

– A családom többször is szóvá tette már, hogy sok esetben túlzottan is az vagyok. Nyilván mindnek van határa, én viszont szeretem ezt feszegetni. A gyerekek is temérdek türelmet igényelnek, de szerencsére nem vagyok az a kiborulós típus.

– Mi az, ami feltölti?

– Szeretek otthon lenni, kertészkedni, virágokkal szépíteni az udvart, majd gyönyörködni a látványban. Ezenfelül a családi együttlét, a közös kirándulások vagy ha csak a gyerekekkel megnézek egy mesét.

– Könnyen tud nemet mondani?

– Nehezen mondok nemet, ha segítséget kérnek tőlem. Gyakran túlvállalom magam. Meg kellett tanulnom visszautasítani másokat, ám ez még mindig nehezen megy.

– Könnyen kiismeri az embereket?

– Inkább naivnak jellemezném magamat, elsőre mindenkiben csak a jót látom. Számtalan emberrel találkoztam az életem során, így kellemes meglepetésekben és váratlan kiábrándulásokban is volt már részem.

– Ad mások véleményére?

– Előfordul. Igyekszem megfelelni mások elvárásainak is, bár tudom, hogy ez szinte lehetetlen. Mindenkit figyelmesen végighallgatok és hosszasan mérlegelek egy-egy döntés meghozatala előtt.

– Mi az, amit másokban értékel?

– A szem a lélek tükre, tartja a mondás. Jó érzéssel tölt el, ha valakire csak ránézek és sugárzik belőle a jóság, az őszinteség és az önzetlen szeretet. Továbbá nagyra értékelem, ha valaki szoros kapcsolatban áll Istennel és keresztyén életvitelt folytat.

– Van olyan dolog, amit kevesen tudnak önről?

– Imádok kézműveskedni. Asztali dekorációkat, kopogtatókat alkotni. A terveim közt szerepel, hogy ünnepi alkalmakra, szezonálisan nagyobb tételben készítsek kompozíciókat és árusítsam azokat. Emellett szeretek cukrászkodni is. Ezzel kapcsolatban hajt a kíváncsiság, hogy mire vagyok képes. Mi az, amit még ki tudok hozni magamból.

– Mi hiányzik az életéből?

– Úgy gondolom, mindenem megvan. Tervezhetek bármit az életben, de ha nincs rajta Isten áldása, akkor az nem az én utam, nem azt szánta nekem. Rábízom a jövőmet, hogyha van még velem valami célja, én itt leszek és teljesítem.