Gyebnár István: „… a művészetről, a festésről soha nem mondtam le”

Nem igazán volt eddig példa arra, hogy vidékünkön szolgálatot teljesítő diplomatát ne alaptevékenységéről, konzuli teendőiről, esetleg politikáról kérdezzünk. Most, ezen változtatva, dr. Gyebnár Istvánt, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ideiglenes ügyvivőjét egy egészen más oldaláról ismerhetjük meg. A diplomata ugyanis képzőművészettel is foglalkozik, olaj- és pasztellképeket fest, s bátran állíthatjuk, nem is akárhogyan.

– Mikor, és milyen hatásra kezdett érdeklődni a festészet iránt? – kérdeztem elöljáróban.

– Családom sok, képzőművészettel és irodalommal foglalkozó emberrel büszkélkedhet. A nagynéném, Bednay Éva 2017-ben, 90 éves korában hunyt el, ismert és rendkívül tehetséges festőművész volt, a férje, Bednay Dezső pedig gyönyörű tűzzománc képeket készített. Unokatestvérem, Gubis Mihály országos hírű szobrász- és grafikusművészként tevékenykedett Békéscsabán, ahonnan a családom apai ága származik. De a hozzám legközelebb álló művész, akire egész életemben felnéztem, az édesanyám, Fejes Gizella. Ő Isten adta tehetséggel megáldott festőművész és grafikus volt. Fiatalon – akárcsak később én is – főiskolai előkészítő tanulmányokat folytatott a budapesti Dési Huber István Képzőművészeti Körben. Mindig lenyűgözött a teljesítménye, hiszen még idős korában is nagyon szép akvarelleket, akril- és olajfestményeket készített. Tehát e közegben felnőve számos csodát láttam. Gyakran vendégeskedtem a nagynénémnél, aki már az 1960-70-es években az absztrakt felé terelgetett, hiszen ő ebben az ábrázolási módban gondolkodott, alkotott. Nem a környező valós világot festette le, hanem a belső énjét vetette vászonra különleges technikákat alkalmazva. Én sok mindennel próbálkoztam: rajzoltam, festettem… De az irodalom is érdekelt, számos tanulmányi pályázatot nyertem. Tehát mindig a humán terület lebegett előttem, de tulajdonképpen minden tantárgyban elég jó voltam – emlékezett vissza István.

Ő tehát igazi művészlélek, annak született. De, mint elárulta, a szülei, a hozzátartozói és a tanárai is arra intették, hogy a művészetből bizony nem lehet megélni, családot eltartani.

– A matematikatanárom látott bennem fantáziát, és rábeszélt, hogy felvételizzek a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemre. Az első év általános közgazdasági képzéssel telt, majd a nemzetközi kapcsolatok szakot választottam, amely egy kicsit közel áll a humán területhez, hisz a diplomáciában is meghatározó elem az interkulturális kommunikáció, az emberek közti kapcsolatok fejlesztése. Az egyetem befejezése után a Külügyminisztériumba kerültem, diplomataként kezdtem el dolgozni, de a művészetről, a festésről soha nem mondtam le. Kerestem a diplomácia és a kultúra, a művészetek közötti kölcsönhatásokat.

A diplomáciában egyébként számos olyan kollégát ismertem meg, akik munkájuk mentén magas szinten foglalkoznak különböző művészeti ágakkal, például irodalommal, zenével, kiválóan énekelnek vagy játszanak hangszereken.

2004-ben Londonba helyeztek, ahol az első naptól kezdve eljártam modern művészeti galériákba, aukciósházak kiállításaira, híres múzeumokba. Teljesen a hatása alá kerültem annak a világkitekintésű vizuális kultúrának, amivel ott találkoztam. Édesanyám ebben az időben töltötte be a 70. életévét, és én ebből az alkalomból az angol fővárosban vásároltam neki a festészethez nélkülözhetetlen modern eszközöket, melyekkel idős korában is csodálatos képeket alkotott. Később úgy döntöttem, én is veszek magamnak ilyet, és ha időm engedi, újra a vászon elé ülök, mert úgy gondoltam, hogy hosszú távon nem elég csupán egy szakmai területen tevékenykedni az életben, sokoldalúnak kell lenni.

– Azóta fest intenzívebben?

– Talán igen, ez idő tájt ismét feléledt bennem az alkotókedv. 2009-ben igazán érdekes, izgalmas helyzetbe kerültem. Hágában dolgoztam első beosztottként, amikor az ottani brit nagykövetség kezdeményezte, hogy a kulturális intézetek közötti együttműködés fejlesztésére irányuló EUNIC program keretében Jane Walkerrel, a nagykövet képzőművészettel foglalkozó feleségével szervezzünk közös kiállítást a rotterdami Goethe Intézetben, rámutatva a kultúra szerepére a diplomáciában. Időközben kiderült, hogy a hágai brit és a német nagykövet zongoraművészként is megállja a helyét, így a kiállítás megnyitó fogadásán – ahol a hágai diplomáciai testület sok tagja megjelent – négykezes zongoradarabokat adtak elő, bizonyítva, hogy a diplomácia és a művészet milyen jól megfér egymás mellett. Ez az, amit interkulturális kommunikáció alatt értünk. Mindez segít abban, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az egyébként szakmai kapcsolatban lévő emberek.

Arra a kérdésemre, hogy Kárpátalján is folytatja-e az alkotást, dr. Gyebnár István elmondta, szabadidejében továbbra is törekszik erre. Hozzátette, a beregszászi konzulátuson végzett munkája arra is alkalmat kínált, hogy megismerkedjen a kárpátaljai festészettel és szobrászattal, illetve ezen művészeti ágak kiváló kortárs képviselőivel.

– Külképviseletünkön gyakran szervezünk kiállításokat, de lehetőség kínálkozik fiatal tehetségek felfedezésére irányuló alkotótáborok támogatására is. Ezáltal átfogó képet formálhattam az itteni művészeti életről. Saját alkotómunkámra természetesen hatással vannak a kárpátaljai tapasztalatok, az itteni művészekkel való találkozások, de gyakran visszanyúlok korábbi élményekhez is. A közelmúltban három évig Grúziában szolgáltam. Az ottani táj vad drámaisága, a kora keresztény templomok misztikuma hihetetlenül megragadott. Ott készült csodálatos fotó alapján évek óta egy nagyméretű grúziai tájképet készítek, amivel viszonylag lassan haladok, mert mostanában csak néha ülök a vászon elé.

István tehát inkább tájképeket, csendéleteket fest. Mint mondta, sokan kérdezték már tőle, hogy portrékat miért nem? Ám ez sem maradt ki a „repertoárjából”. Elsősorban az iránt érez késztetést, hogy megörökítse a hozzá közel álló emberek arcvonásait, személyiségét.

– Amikor 2016-ban édesapám meghalt, felötlött bennem, hogy megfestem őt, némileg pótolva a veszteséget. Ez volt az első portrém. Ám a tavaly augusztusban elhunyt édesanyámról még életében készítettem egy portrét. Az elvesztése még mindig fáj, de örömre ad okot, hogy a családban megvannak a szép alkotásai, amelyek különböző internetes oldalakon is megtekinthetők.

– Milyen festőnek tartja magát? A festészet egyfajta hobbi vagy professzionális önkifejezés?

– Kétségtelen, hogy fizetést a hivatali munkámért kapok, a festészet inkább hobbi, mert nem ebből élek. Ez persze egyfajta szabadságot is ad: nem piacra termelek, nincsenek értékesítési kényszerek, annyi erőt és munkát fektetek a festészetbe, amennyit a szituáció megenged. Ráadásul manapság elmosódnak a határok az amatőr művészetkedvelés és a professzionális alkotótevékenység közt, de nem is az a lényeg, hogy határvonalakat húzzunk, vagy, hogy azokat hol húzzuk meg. Csak maga a mű számít. Örömet szerez-e az nekem és másoknak, vagy sem? Hozzásegít-e engem és esetleg másokat is a körülöttünk lévő jelenségek értelmezéséhez, a megszerzett élmények átadásához, vagy sem? Elégedettek vagyunk-e az életünkkel és önmagunkkal? Elsősorban ezek a fontos kérdések, s emellett eltörpül az, hogy milyen kategóriákba soroljuk magunkat vagy mások bennünket. Úgy gondolom, a legfontosabb, hogy megtaláljuk önmagunkat az alkotómunkában. Ehhez persze szükséges a tehetség és némi technikai felkészültség is, de a legfontosabb, hogy egyéni vizuális látásmóddal rendelkezzünk.

Ennek kialakulásához kell, hogy kora gyermekkortól kezdve megtanuljunk látni, érteni a művészet nyelvén, amihez szerintem elsősorban a múzeumok, kiállítások látogatása, valamint saját élmények gyűjtése, külföldi utazások, nem pedig kizárólag iskolai tanulmányok segíthetnek hozzá.

A fiaimat kiskoruktól magammal vittem kiállításokra, szinte minden hozzáférhető hazai és külföldi tárlatot felkerestünk. Most lépnek a húszas éveikbe, nem művészeti tanulmányokat folytatnak, de határozottan képesek arra, hogy egyéni értékítéletet fogalmazzanak meg a művészeti alkotásokról. A középső fiammal egy-egy munkán esetenként közösen dolgozunk. A családomban a képeim általában tetszést aratnak, édesanyám alkotásaival együtt díszítik a fiaim szobáit, ezért úgy érzem, hogy megbecsülésnek örvendenek, vagyis a mű betöltötte a célját. Elég sok festményem összegyűlt már, ezért később szeretnék majd egy önálló retrospektív kiállítást Budapesten. Előreláthatólag néhány év múlva nyugdíjba megyek, s örülnék annak, ha ezt követően lehetőségem lenne egy átfogó tárlat keretében szélesebb körben is bemutatni a képeimet.