A Nemzetpolitikai Államtitkárság 2015 tavaszán indította el a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi Sándor Programot, mely az egykori monarchia területére terjed ki. A programba idén 36 magyar fiatal nyert felvételt. Feladatuk a Kárpát-medencei magyar szervezetek, egyházak, oktatási intézmények munkájának a segítése. A kezdeményezés célja, hogy a szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitását megerősítsék, s ezáltal hosszú távon megállítsák és visszafordítsák a magyarság számarányának csökkenését. A programban idén hat kárpátaljai fiatal vesz részt. Ebben a sorozatban őket mutatjuk be.
Szerbiában, a dél-bánáti szórványban, Hertelendyfalván a maroknyi magyar közösséget a Tamási Áron Székely–Magyar Művelődési Egyesület fogja össze. Nem könnyű a dolguk a hagyományápolóknak, de lelkes munkájuknak köszönhetően még él a magyar szó a déli végeken. Ennél a szervezetnél tevékenykedik immár második éve Vaskeba Hajnalka. A beregszászi lány már gimnazista korában is a helyi közösség aktív tagja lenni. Rendszeresen önkénteskedett és tevékenyen részt vett a beregszászi egyházközség életében. Az érettségi után Beregszászban történelemtanárként, Debrecenben politológusként, Budapesten közösségi és civil fejlesztő szakemberként diplomázott. Az évek során szerzett tudást most a dél-bánáti településeken is kamatoztatja.
– 2022 tavaszán jelentkeztem először a Petőfi Sándor Programra. A pályázat benyújtásakor meg kell neveznünk három olyan országot, ahol szívesen teljesítenénk szolgálatot. Nálam Horvátország állt az első helyen, Szerbia volt a második, Szlovákia pedig a harmadik. Végül Szerbiába rendeltek ki. Elsőként Temerin települést kaptam, ám a felkészítő tréning előtt egy nappal értesítettek, hogy máshol, Hertelendyfalván kellene dolgoznom és megkérdezték, hogy így is vállalom-e. Nem tétováztam, belevágtam. Mikor letelt az első ciklus, ismét jelentkeztem, s közben jeleztem az államtitkárság felé, hogy ugyanoda szeretnék visszakerülni. Az itteniek visszavártak, ami motivált engem. Látva, hogy eredményes az itt elkezdett munka, a kérésemet jóváhagyták, így már második éve dolgozom együtt a helyi magyar közösséggel.
– Miért jelentkeztél a programra?
– Az ösztöndíjprogram előtt Németország Schwäbisch Gmünd nevű városában éltem másfél évig, ahol fogyatékkal élők iskolájában segítettem a tanárok munkáját. Voltak ugyan magyar ismerőseim, de alig használtam az anyanyelvemet, hiszen teljes mértékben német közegben éltem. Itt egy hónapban egyszer vehettem részt magyar szentmisén, amit otthon bármikor megtehettem. Így amikor a németországi önkénteskedésem végéhez értem, elhatároztam, hogy szeretnék újra anyanyelvi környezetbe kerülni.
– Milyen a helyi magyar közösség?
– A legdélebbi szórványtelepüléseken a helyi magyarságra napjainkban is jellemző az aktív kulturális élet. Jelenleg négy egyesület tevékenységét segítem. A hertelendyfalvai és a pancsovai magyar művelődési egyesületek mellett a kevevári Keve MME és a sándoregyházi Bonnaz Sándor MME munkáját igyekszem erősíteni. A településekben közös, hogy egyikben sincs magyar nyelvű iskolai oktatás. Vannak anyanyelvápoló órák, de ezek nem egészen a nyelvhasználatról szólnak, hiszen az anyanyelvet csak úgy lehet ápolni, ha ismertek az adott nyelv alapjai, ezeknek a gyerekeknek a többsége azonban nem beszél magyarul. Ezért inkább a hagyományok ápolását, a kultúra megismertetését helyezem előtérbe. A helyi magyar közösség megőrzése, erősítése a cél, a kivándorlás ugyanis itt is számottevő. Folyamatos csökkenés figyelhető meg a lakosság körében, de nemcsak a magyarok számát tekintve, hanem a helyi többségi nemzet vonatkozásában is.
– Milyen feladatokat látsz el?
– Mindegyik helyszínen más-más segítségre van szükség. Van, ahol a tánccsoport munkájába kapcsolódtam be, máshol énekpróbákat tartok, de gyerekekkel is foglalkozom, és olyan is előfordul, hogy informatikai ismeretekkel járulok hozzá a közösségi élethez. Az említett településeken gyakorta szerveznek különféle rendezvényeket, azok lebonyolításában is közreműködöm. Akár egy-egy szavalattal, műsorszerkesztéssel, meghívók készítésével és kiküldésével stb. De már az is sokat jelent, ha csak fényképeket készítek és tudósítok ezekről az alkalmakról. Ez a vidék ugyanis kiesik nemcsak a határon túliak látószögéből, de még az országon belül élők is csak keveset tudnak erről a régióról.
– Milyen tapasztalatokat szereztél?
– Fejlődött az emberismeretem. Mindig is aktív közösségi életet éltem, de itt merőben más feladatokat kell ellátnom: a közösség igényeihez igazodva kell hozzátennem az önrészt. Szakmailag is sokat fejlődtem, például a rendezvényszervezés területén, és pontosabb, precízebb, felelősségtudatosabb lettem. Nem mellesleg magáról az országról és a többségi nemzet kultúrájáról is sokat tanultam. Érdekes volt számomra, hogy e vidék éppen olyan multikulturális, mint amilyen Kárpátalja is. Hertelendyfalván szerbek, szlovákok és magyarok is élnek. A helyeik mesélték, hogy régen éltek németek, tótok és magyarok a településen. Sándoregyházán pedig a magyarok mellett bolgárok is élnek.
– Mi a munkád legnehezebb része?
– Németországban hamar összebarátkoztam az ottani önkéntesekkel, számíthattunk egymásra, egymásból merítettünk erőt. Itt azonban egyedül vagyok külföldi. Tehát mindenkinek megvan a maga élete, a napi rutinja, és ebbe sokkal nehezebb beilleszkedni. Nehezebb barátokat szerezni, meginni valakivel egy kávét vagy csak sétálni egyet a városban. Márcsak amiatt is, mert az általam tartott foglalkozások az iskolai oktatás után, délután vannak. Amikor mindenki más felszabadul, én akkor kezdem a munkát. Továbbá nagyon sok velem egykorú fiatal külföldön vállal munkát, és csak az ünnepekre térnek haza, akkor viszont én is a családomhoz utazom. Persze a sok teendő közt nincs túl sok szabadidőm. Ám ha az ember szereti a munkáját, ez nem jelent különösebb gondot, csak néha jólesne.
– Jövőbeli tervek?
– Még nem rajzolódtak ki. Van még fél évem itt, június 30-án ér véget a program. Nem tudnám határozottan kijelenteni, hogy folytatni akarom, de azt sem, hogy nem. Ezt az előttem álló hat hónap alakulása befolyásolja majd. Az első ciklus utolsó, kilencedik hónapjában döntöttem el, hogy az itt elkezdett munkát folytatni szeretném, mert voltak még terveim és folyamatban lévő projektjeim, melyeket látni akartam beérni. Úgy vélem, rossz döntés nincs. Jó lenne, ha folytatni tudnám, de ha nem, akkor bizonyára lesz valaki más, aki új löketet ad majd a közösségnek.
– Mit tanácsolsz az idén pályázni kívánóknak?
– Legyenek bátrak és kitartók, merjenek belevágni. Sokan úgy gondolják, hogy minden az ösztöndíjason múlik. Azonban fontos a mentor munkája is, aki ismeri a helyi viszonyokat, ő vezet be a közösségbe. De kiemelt szerepe van a közösségnek is. Mindig kettőn áll a vásár, s ez a mi munkánkra hatványozottan igaz. Lehet az ösztöndíjasnak szuperképessége, ha a közösség nem nyitott, nem lesz gyümölcsöző az együttműködés. Hiszen nem a rendezvény megszervezése a legnagyobb feladat, hanem a közönség bevonzása. Mivel ezek nem kötelező programok, itt a szívekre kell hatni, felkelteni az emberek érdeklődését, hogy örömmel és érdeklődve fogadjanak. Persze ügyelni kell arra is, hogy ne tűnjön úgy, hogy én most megmondom a tutit, hanem közösen történjen az ötletelés és kivitelezés.
