Ha a világ számon tartja a különböző népek karakterjegyeit – ezek szerint a német precíz, az angol visszafogott, hűvös, az olasz szenvedélyes, a spanyol lobbanékony stb. –, akkor bizonyára felfedezhetők a különböző településeken élők legfontosabb jellemvonásai is. A beregszásziak jellemvonásait leginkább Fedák Sári alakja testesíti meg. Ezt a tehetség kibontakoztatása, a minden áron való bizonyítás vágya jellemzi. Hogy nem egy vagyok a szürke tömegből. No és az a forró hevületű lokálpatriotizmus, amely szintén áthatja az itt élők lelkét.
Olvassuk csak a múlt század eleje népszerű primadonnájának több mint hetven esztendővel ezelőtt papírra vetett sorait!
„Mentem haza…haza!... a Tiszahátra. Beregszászba mentem. Abba a városba, ahol születtem. Gyermekkorom tündérvilága kezdődött a világoszölden mosolygó felvidéki Tiszánál. Vajon él-e még valaki az Esze családból Tarpán?... Ábrándos gyermekkorom egyik hőse, Esze Tamás, a beregszászi katolikus templom alatt bontotta ki 1703. május 22-én az első Libertas zászlót, és onnan indult Rákóczi Ferenc elé, a Vereckei-szoros felé. Vajon megvan-e még az öreg templom oldalán az emléktábla? Hogy lestük gyermekkoromban képviselő-választáskor a tarpaiakat! Együtt jött be szavazni Beregszászba az egész Tarpa. Az Esze családban hagyomány volt, hogy egy Esze fiúnak ugyanolyan hosszú hajat kellett viselni, mint amilyenben Esze Tamás ősük járt. A hosszú hajú bekecses Eszét lestük képviselő-választáskor. Büszkén tartotta magasba a tarpaiak tiszta selyem, óriás nemzetiszínű zászlaját, szalagján ezzel a felirattal: Kuruc volt Tarpa, az is marad! A trianoni határon túl, az első faluban, csak hogy halljam a hazai hangokat, megkérdeztem az egyik atyafit:
– Miféle falu ez, atyafi?
– Azteély, instálom.
Édes jó istenem… megint hallom az „é” helyett a régi ”eé”-t!
– Messze van még Beregszász? – kérdeztem, csak hogy a fülembe muzsikálják a régi hanghordozást.
– Eél-eélamott, ahun a hegyek látszanak, instálom, mingyárt ott van a Csizaj erdeő mellett…
Messziről már látszott az ardói hegy, a jánosi hegy, a Sárok hegy, a Szúnyog-hegy meg a Veres-hegy. Mire beértünk Beregszászba, zuhogott az eső. Megálltunk a piacon, azaz a Kossuth téren, a két hosszú bazárépület között. Ahogy ömlött a zápor, úgy ömlöttek a mi könnyeink is. Egy szót sem beszéltünk. Ki-ki magának sírt. Mikor egy kicsit elcsendesedtünk, mentünk tovább. Egy kis zöld-rácsos kerítésű, háromablakos ház előtt álltunk meg. Abban a házban nevelkedtem. Ott szőttem hímes álmaimat a színpadról. Később Pista bátyám kapta meg az aranyos kis házat, mikor megházasodott és ott születtek gyermekei: István és Ágota……
Az ardói utca végén, kint a munkácsi országúton ott állott a ház, melyet első keresetemből, a Bob herceg idejében, imádott szüleimnek építettem. A kis fenyőcsemeték a kertben, apámmal együtt ültettünk, szinte erdővé növekedtek. A város határában álló Krisztus-kereszt a mi telkünkön volt. Ott is hagytuk, amikor a házat felépítettük.
…Ha már itt vagyunk, a munkácsi országúton, robogjunk fel a munkácsi vár alá. Ardón, Jánosin keresztülszáguldva, megtaláltam a régi, híres „Veres kocsmát” is. Fele útján van a beregszász-munkácsi országútnak. A Veres kocsmánál szokták volt pihentetni a lovakat. Mire kiértünk a gáti erdőből, a szél szétkergette a fellegeket, és ott állott előttünk a délutáni nap aranyos fényében a munkácsi vár.
Beregszászba visszatérve, a Royal szállodában húztuk meg magunkat. Azt sem hittem volna, hogy az Arany oroszlánon kívül más szállodája is lehet Beregszásznak. Az Arany oroszlán megkopott, idejét múlta. Édes érzéssel vizsgálgattam ablakait. Ezek mögött az ablakok között van az úgynevezett nagyterem. Abban láttam először Thália papjait és papnőit. Az Oroszlán nagytermében láttam először a „világot jelentő deszkákat”. Mint műkedvelő kislány, én is ezek mögött a piszoktól homályos ablakok mögött léptem először közönség elé.
A Royal „nagyszállodában” ablakaim arra a térre nyíltak, hol a zsinagóga volt. Sokáig néztem a cseppet sem poétikus épületet. Itt imádkoztak egyszer a zsidók reggeltől estig, amikor édesapám beteg volt. Rajongásig szerették. Én nem nőttem fel antiszemita légkörben. Sohasem hallottam gyermekkoromban egy zsidóellenes szót sem. Életem nagy szerelme, Molnár Ferenc is zsidó volt.
Másnap vasárnap volt és elmentünk Gótikával a vasárnapi szentmisére. Ez megint nagy lelki megrázkódtatást jelentett számomra. Hogyne jelentett volna. Ugyanazoknak a harangoknak a hangjai hívtak misére, mint gyerekkoromban. Ugyanazokon a nagy terméskockákon mentem végig fel, egészen az oltárhoz közel álló padig, melyeken valamikor olyan büszkén lépkedtem gyönyörű anyám oldalán. A régi oltár… az oltár felett, fent, magasan, a régi hatalmas kereszt, mintha valahogy az élet fölött állott volna. Rajta a régi megfeszített Krisztus. A töviskoronás fej, halottfehéren, ugyanolyan alázatos megadással, szenvedően esett le a megkínzott vállára, mint régen. Mikor meg a mise kezdetén megszólalt az orgona… a régi hangok… jaj, de megszorította valami a szívemet! Pista bátyám énekelt mindig a szentmise alatt ennek az orgonának kíséretével. Nagyon szép, bársonyos, bariton hangja volt. „Boldogasszony Anyánk… ne feledkezzél meg szegény magyarokról!” Nem is tudom, hogy lehet azt szívszakadás nélkül elviselni, hogy az egész első világháborúnak az ezeréves Magyarország volt az egyetlen sebesültje. Más országok legfeljebb karcolásokat szenvedtek. Magyarországot darabokra szaggatták. Milyen erő van benne mégis, hogy így csonkán is még életben maradt!
Mikor a templomból kijöttünk, az egész nép várakozott rám. Kezet csókoltak, megcsókoltak, megsimogattak. Amikor apámnak a nevét kiejtették, megemelték kalapjukat. Nagy érzés volt az! Szorosan körülállottak és együtt sírtunk. Sírtunk azon, ami volt. Sírtunk azon, ami van. Tudat alatt talán azon is sírtunk, ami lesz.
A templommal szemben, szép kertben volt a kaszinó épület. Füzesséry Péter bácsié volt az érdem, hogy létrejött és ő volt a kaszinó elnöke, ameddig csak élt. A nagyteremben függött a képe. A színpadért való nagy küzdelmeim nagy támasza… Péter bácsi… öreg pártfogóm. Nélküle soha el nem indulhattam volna a göröngyös, meredek úton a színészet tündérvilága felé.
A szállásomra menet megállottam a nagy kőhídon. Szép, nagyon öreg kőhíd vezet a Vérkén át, egy nagy bolthajtással. Olyan büszkén állott ott, mintha a Vérke legalább is a Tisza volna. Jó pár százéves volt az a híd. Széles kopott kőperemére könyökölve, ezer emléktől megrohanva néztem le a Vérkére és az oldalt fekvő kaszinókertre. Sajnos a Vérke elvesztette minden poézisát. A lehajló fűzfák között folydogáló, sima tükrű kis víznek hiába keresem a régi képét. A csehek csúnya, érzéketlen keskeny betonmederbe szorították. A kaszinókertet is valamikor színes virágok, cserjék, orgonabokrok borították. Nem imbolyogtak többé a víz sima tükrébe lelógó fűzfavesszejű szomorúfüzek sem…”
(„Te csak most aludjál Liliom…” Fedák Sári emlékiratai Magyar Ház Kiadó, Budapest, 2009)
Közreadta Jakab Nóra,
a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének
beregszászi elnöke
