A Szolyvai Emlékparkbizottság által szervezett megemlékezés a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége és a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Kör támogatásával valósult meg.
A pécsi Német Kört Matkovits Kretz Eleonóra, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Körének elnöke, illetve Schmidt Antal és Bencze Zsolt alelnökök képviselték.
A hagyományokhoz híven a mostani rendezvényt is Pocsai Vince, a Kárpátaljai Református Egyház beregardói lelkésze, az ’56-os Vitézi Rend hadnagya nyitotta meg, aki imát mondott mindazok lelki üdvéért, akik a második világháborút követően a sztálini terror áldozataivá váltak.
Dupka György, a MÉKK elnöke, a Szolyvai Emlékparkbizottság titkára nyitó beszédében arra emlékeztetett, hogy az anyaországi és határon túli Gulag-kutatók az 1944–1949 közötti deportálásokat népirtásnak minősítik. Egyre több tanulmány foglalkozik azzal, hogyan zajlott le a Kárpát-medencei magyarok és németek elhurcolása a sztálini munkatáborokba. Jelentős előrelépésként tekinthető, hogy Magyarország mellett Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken és Kárpátalján is eredményes kutatómunka bontakozott ki, egyre több adat kerül napvilágra ezekről a területekről is. Mára elfogadottá vált, hogy 1944–45-ben a történelmi Magyarország területéről 600 000–700 000 hadifogoly (ebből több mint 200 000 civil) raboskodott a szovjetunióbeli Gulag táboraiban, közülük minden harmadik személy odahalt, maradványaik névtelen sírokban nyugszanak.
A korabeli forrásokat elemezve az előadó kitért az 1944 őszén Kárpátalján végbement eseményekre. Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolásának moszkvai „forgatókönyvét” a 4. Ukrán Front katonai tanácsa ültette át a valóságba, amely 1944. november 13-i parancsában elrendelte a 18 és 50 év közötti kárpátaljai magyar és német nemzetiségű „egykori katonák” és „hadköteles személyek” deportálását. Mára már közismert tény az is, hogy 1944. november 18. és december 16. között a hadtápterületet fedező NKVD-osztagok összesen 22 971 főt tartóztattak le és irányítottak hadifogoly-győjtőhelyekre (Ezzel kapcsolatos az 1944. december 17-én kelt 5032P jelzésű, Petrov hadseregtábornoknak, a 4. Ukrán Front Főparancsnokának címzett jelentés, amelyet Fagyejev vezérőrnagy, a 4. Ukrán front hadtápterületét fedező NKVD-csapatok parancsoka és Boszij ezredes, törzsfőnök írt alá. A szigorúan titkos okmányban azt is közlik, hogy a „hadtápterület megtisztítására indított akció folytatódik.”)
Később, egy 1944. decemberi, ún. Pronyin-féle összesítő jelentésben már az áll, hogy több mint harmincezer német és magyar nemzetiségű hadkötelest irányítottak a hadifogoly-gyűjtőhelyekre. Nagyobb részüket a Kárpátokon túli lágerekbe történő útnak indításuk előtt a Munkácshoz közeli Szolyván létesített gyűjtőtáborban tartották fogva. Az embertelen bánásmód, járványos betegségek és éhezés következtében már itt több ezren meghaltak. Az ártatlan emberek tragikus pusztulásának helyszínén 20 éve emlékparkot létesítettek. Ennek “siratófalára” 126 magyarlakta település több mint ötezer áldozatának nevét vésték fel. Kárpátalja valamennyi magyarlakta községében 1989 után emlékművet állítottak azok tiszteletére, akik nem tértek vissza a táborokból. Eddig több mint 20 kiadvány jelent meg, illetve újabbak kerülnek kiadásra.
Az előadó külön kitért a kárpátaljai magyarság vesztesség-listájának elemzésére is. A statisztikai adatok alapján 1941–1946 között 110 728 fővel csökkent a kárpátaljai magyarság lélekszáma. Ennyibe került a második világháború, a kollektív bűnösség elvét alkalmazó különféle megtorlás, a több hullámban végbement kivándorlás, az 1944–1953 közötti etnikai alapú tisztogatás, a kommunista diktatúra asszimilációs politikája, a szülőföld politikai, gazdasági, vallási okokból történő elhagyása.
Dupka György elmondta, hogy előkészületben van Szolyva, a magyarság Golgotája. A szovjet hatóságok megtorló tevékenysége Kárpátalján című kötete, amely nem csupán összefoglalja mindazokat a kutatási eredményeket, amelyek a „malenykij robot” kapcsán váltak ismertté, de szeretne rámutatni mindazokra a ferdítésekre, tudatos torzításokra, amelyek a szovjet és ukrán történelemtudományban mindmáig hitelesként fogadnak el. A kutatók számára a kötetben bemutatásra kerülnek Kárpátalja második világháborús eseményei, az itt élő nemzetiségek veszteséglistái, a sztálini lágerekbe elhurcolt és odaveszett magyarok kibővített névsora, illetve a mellékletben szemelvényeket közöl számos „perdöntő” „titkosított” levéltári dokumentumból is.
Matkovits Kretz Eleonóra, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Körének elnöke beszámolt azokról a kutatásokról, amelyeket az általa vezetett szervezet végzett az utóbbi években.
2009-ben egy 20 fős kutatócsoport (köztük hárman, Dupka György, Bakura Sándor és Kovács Elemér Kárpátaljáról) látogatott el a Donyec-medencébe, azzal a céllal, hogy felkutassa a Donyec és a Luganszk megyékbe elhurcolt németek és magyarok nyomait. A több napos út során azonosították és felkeresték az egykori munkatáborokat, ahol a Magyar Televizó munkatársainak bevonásával tényfeltáró terepmunkát végeztek.
A feldolgozott anyagok alapján több nemzetközi szakmai konferenciára került sor, több helyszínen bemutatták az egykori lágerek színhelyein készített dokumentumfilmet, a túlélők visszaemlékezéseit, a velük készített mélyinterjúkat különböző kiadványokban nyilvánosságra hozták. Brüsszelben találkoztak az Európai Unió képviselőivel, akiknek tájékoztatót tartottak a Kárpát-medencei német és magyar kisebbség mai helyzetéről és 1944-1947 közötti meghurcoltatásaikról.
A „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek” című projekt keretében jól megszervezett zarándokutakra került sor Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken, ahol szintén tényfeltáró feladatokat valósították meg. A kutatások során hatalmas dokumentumanyag gyűlt össze, amelynek felhasználásával azóta több kötet is napvilágot látott.
Az előadó beszámolt arról, hogy "Itt volt a végállomás II." EACEA pályázatuk is támogatást kapott az európai közösségtől: ennek köszönhetően 2012 nyarán kutatók egy csoportja látogat el az Ural-hegység térségébe. Előreláthatólag a következő helyszíneket fogják felkeresni: Oroszország, Baskír Autonóm Köztársaság: Asa városa, Novo-Boljakino (Novo Bokino), Szterlitamaki járás, Csernyikovszk, Oktyabrszkij, Balanova, Isimbaj, Novo-Salasovo, Ufa. Az említett települések környékén létesített munkatáborokban a második világháború után százezrek, köztük németek és magyarok is dolgoztak. Az Uralba való kiutazásba és az ottani kutatómunkába és megemlékezésekbe bevonják az előző programban a legtöbbet dolgozó önkénteseket, kutatókat. Itt felkutatják az interjúkban említett és földrajzilag meghatározott munkatáborokat, megpróbálják begyűjteni a hivatalos szervektől a „malenykij robot”-hoz kapcsolódó archív anyagokat és megemlékezéseket tartanak az egykori táborok helyszínein. A televízió munkatársai az út során filmet forgatnak a felkeresett emlékhelyekről és ezt az MTV-ben bemutatják. A tervek szerint a kutatói csoport a hazaérkezés után rendszerezi a kutatás anyagát. A televíziósok összevágják és megszerkesztik az anyagukat, majd egy sajtótájékoztató keretein belül bemutatják a nagyközönségnek kutatásuk eredményeit, amelyet Dvd formátumban is közreadnak.
A program résztvevői kezdeményezik egy olyan magyarországi kutatóintézet létrehozását, amelynek célfeladata lenne a kárpát-medencei polgári lakosság szovjetunióbeli kényszermunkára való elhurcolásával kapcsolatos témakör kutatása, a levéltári és a túlélők tényanyagának összegyűjtése, elemzése, kiállítások szervezése.
A közeljövőben kerül kiadásra egy iskolások számára készült szöveggyűjtemény, amely a Gulág témakörét dolgozza fel, illetve dr Bognár Zalán szerkesztésében lát majd napvilágot A polgári lakosság elhurcolása a Kárpát-medencéből szovjetunióbeli kényszermunkára című monográfia, amely kitér a magyarországi, erdélyi, felvidéki, délvidéki és a kárpátaljai „malenykij robot”-ra is.
Alekszej Korszun hadtörténész, a KGB kényszernyugdíjaztatott ezredese előadásában arról számolt be, , hogy sikerült beszereznie számos fontos, ez idáig a KGB központi levéltárában őrzött dokumentumot. Igy például előkerült a 4. Ukrán Front 0036. számú, 1944. november 13-án kelt rendeletének végrehajtásával kapcsolatos, Pronyin vezérőrnagy értékelése, amely „feketén-fehéren” leírja, hogy az NKVD frontcsapatai közreműködésével több mint 30 ezer magyar, illetve német nemzetiségű személyt „távolított el” hadifogolytáborokba. Ugyancsak előkerültek az SZSZKSZ Belügyi Népbiztonsági Tanácsának a megszállt európai országok német nemzetiségű polgárainak nyilvántartásba vételére irányuló intézkedései, rendeletei, amelynek értelmében a nyilvántartott személyeket a Gulág táboraiba internálták.
A történész röviden ismertette azokat a dokumentumokat is, amelyek a munkaképes német lakosság internálását irányozták elő: az SZSZKSZ Védelmi Állami Bizottsága 7161. számú, 1944. december 16-án kelt, J. Sztalin által aláírt rendelete, továbbá a front Haditanácsának 00520 számú, 1944. december 16-ai keltezésű rendelet. Ezek alapján a Kárpát-Ukrajna Néptanácsa „duplikált rendeletet” adott ki, amelyben kötelezte a helyi (kerületi) hatalmi szerveket, az NKVD frontcsapatait, ezen belül a 88. és a 92. határőr ezredeket, hogy záros határidőn belül vegyék nyilvántartásban a kárpátaljai német lakosságot (amely akkor 2 582 főt tett ki). A katonai nyilvántartásba 1 019 fő került: a 17–45 év közötti férfiak 527-en, a 18–30 év közötti nők pedig 482-en voltak. Az igazsághoz tartozik, hogy egészségügyi állapotukra való tekintettel, valamint azon személyek száma szerint, akiket az NKVD szervei nem érkeztek „eltávolítani” a 0036-os rendelet alapján, valójában mindössze 215 személyt sikerült internálni, illetve mozgósítani: 49 férfit és 166 nőt, akiket vasúton küldtek Volóc állomásáról az SZSZKSZ keleti régióiba.
1945 januárja-februárja során az SZSZKSZ NKVD 0016 számú, 1945. január 11-én kelt rendeletének értelmében Kárpátalján és a vele határos szlovákiai és lengyelországi területeken elkezdődött a soron következő hadművelet, amelynek során tömegesen tartóztatták le a területi és kerületi vezető struktúrák egykori munkatársait, akik a csehszlovák, a „volosini” és a magyar uralkodó rezsimek idején tevékenykedtek, az iparvállalatok, kiadók és bankok igazgatóit, az újságok szerkesztőit, a közjegyzőségek és bíróságok munkatársait, párt és társadalmi szervezetek egyes vezetőit, illetve aktivistáit, a nacionalista és szovjetellenes tevékenységgel gyanúsított személyeket és más „szovjetellenes elemeket”. Természetesen közöttük a legtöbben a magyarok és németek voltak. Az NKVD hadifoglyokkal és internáltakkal foglalkozó osztályvezetője szerint ezen a napon (1945. február 17-én) a Lviv megyei Szambir állomásról a Doneck megyei Mandrikino állomásra elindult a 47429. számú szerelvény, amely 2 159 letartóztatottat szállított.
Ami azt a 412 letartóztatottak illeti, akik a SZMERS katonai elhárítás osztályára „távoztak”, nagy a valószínűsége, hogy jelentős részüket kivégezték, illetve hosszú időtartamú szabadságvesztésre ítélték.
Az SZSZKSZ Belügyminisztériumának 1034. számú, 1946. január 15-i, illetve 1-2749. számú, azonos év február 24-én kelt belső rendeletei alapján a Kárpátaljai területről Tyumeny megyébe deportálták az első csoportot – 1 969 főt. Ugyanezen rendeletek alapján 1949-ben a nevezett Tyumeny megyébe pótlólagosan még 701 német nemzetiségű személyt deportáltak. Ebben az időben (1945–1946 során) folytatta „tevékenységét” Kárpát-Ukrajna Néptanácsának bírósága, illetve a haditörvényszékek, amelyek szabadságelvonásra, illetve halálra ítéltek több tucat német és magyar nemzetiségű személyt (egy részüket már rehabilitálták).
Arról, hogy a kárpátaljai németek részleges deportációja állami „fajsúlyú” feladat volt, tanúskodik L. Berija „Különleges dossziéjának” tartalma, amelyben külön bejelölést kapott a „A német és szovjetellenes elemeknek a Kárpátaljai területről a Tyumenyi területre való áttelepítése célszerűségéről” című, Sztalinnak címzett 1946. március 30-án kelt szakasz.
Az elvégzett munkát elemezve elmondhatjuk, hogy az 1944. évi eseményekkel, illetve a magyar és német lakosság elhurcolásával kapcsolatos kutatások még nem tekinthetők befejezettnek, bár az utóbbi években jelentős előrelépés történt például a titkosított dokumentumok publikálása ügyében.
Olekszej Korszun elmondta, hogy továbbra is keresik annak a parancsnak az eredetijét, amely elrendelte a kárpátaljai magyarok és németek deportálását. Arról a felfedezéséről is beszámolt, miszerint 1944 őszén létezett olyan terv is, amely a Kárpátalján élő valamennyi értelmiségi és hivatalnok (akkori szóhasználattal élve: osztályidegen elem) teljes kitelepítését célozta meg. Az előadó azon reményének is hangot adott, hogy a következő esztendőre a rehabilitációs bizottság kiadja azt a dokumentumgyűjteményt is, amely a vidékünkön élő magyarok és németek elhurcolásával foglalkozik.
Dr. Bognár Zalán történész, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanszékvezetőjének erre a konferenciára írt „A sztálini lágerrendszer kiterjesztése – (hadi)fogoly-gyűjtőtáborok és fogolysors a Kárpát-medencében 1944-1945” című előadását Matkovits Kretz Eleonóra olvasta fel (az előadó betegsége miatt nem tudott részt venni a konferencián.)
Az elhangzott előadásból a következő megállapítások emelhetők ki.
„Szolyva úgy él a magyar nemzet emlékezetében, mint „a kárpátaljai magyarság XX. századi Golgotája”. Hiszen az ottani határvadász laktanyából kialakított hadifogoly-gyűjtőtáborba 1944 novemberétől az 1945. április 1-i bezárásáig mintegy 40 ezer, túlnyomó többségében Kárpátaljáról ártatlanul elhurcolt magyar és kisebb részben német polgári lakos szenvedett borzasztó, embertelen körülmények között. Közülük sok ezernek, több túlélő szerint 10-15 ezernek e láger lett földi életének a végállomása. Ezért is nevezték sokan ezt a tábort „haláltábornak”.
De Szolyva nem az egyedüli, bár a legnagyobb hadifogolytábor volt azok közül, ahova a kárpátaljai magyar és német, 18 és 50 év közötti férfilakosságot a szovjetunióbeli lágerek felé vezető út első stációjaként elhurcolták. A szolyvain kívül még a perecsenyi és a szinnai hadifogolytáborba gyűjtötték a kárpátaljai civileket, bár ezek jóval kisebbek voltak.”
Ebben a vonatkozásban a szerző kitekintést ad az egész Kárpát-medencére, a Vörös Hadsereg által befogott katonai hadifoglyok és elhurcolt civil-rabok számszerű mennyiségére, utal tömeges elhalálozásuk okaira. Mint írja: „A Kárpát-medencei hadműveletek során 400–420 ezer magyar katona került fogságba és mintegy 250 ezer civilt, azaz magyar és német nemzetiségű magyar állampolgár hurcoltak megtorlásként, etnikai tisztogatás miatt vagy egyszerűen csak létszámkiegészítésként a Kárpát-medencei hadifogoly-gyűjtőtáborokba. Rajtuk kívül még 80–100 ezerre tehető azon magyar állampolgárok száma, akik ugyan a határainktól nyugatra, – a kitelepítések és a Vörös Hadsereg elöli menekülés következtében – immár a Német Birodalom területén kerültek szovjet fogságba, de a Szovjetunió felé vezető úton megjárták a Kárpát-medencei, elsősorban a nyugat-magyarországi hadifogoly-gyűjtőtáborokat. Azaz több mintegy 750 ezer magyar és német nemzetiségű korabeli magyar állampolgár járta meg ezeket a gyűjtőtáborokat. Rajtuk kívül még mintegy 150 ezer német, többnyire katona, valamint román, szlovák és jugoszláv, többnyire civil állampolgár került ezekbe a táborokba. Utóbbi három állam hadifogolytáborokba került polgárai túlnyomó többségükben magyar vagy német nemzetiségűek voltak. Tehát összesen 900 ezerre tehető azoknak a száma, akik ezekben a lágerekben szenvedtek okkal katonaként, vagy ártatlanul, civilként és akkor még nem beszéltünk arról, a több mint 100-150 ezer civilről, akiket pusztán német származásuk miatt vagy csak azzal az indokkal hurcoltak el a Kárpát-medencéből immár nem hadifogolyként, hadifogolytáborokba, hanem internáltként szovjetunióbeli internálótáborokba, kényszermunkára – de ez már egy másik előadás témáját képezhetné.
A Kárpát-medencében – az 1944 augusztusi román átállást követően igen hamar, már – 1944 szeptemberétől, a front, ill. az azt követő hadműveleti záróvonal nyugat felé haladásával párhuzamosan sorra alakultak a hadifogoly-gyűjtőtáborok, s nemcsak a Vörös Hadsereg, hanem a vele szövetségben harcoló bolgár és a román hadsereg őrizete alatt. Ebből adódóan a Trianonban Romániához csatolt területeken román őrizet alatt jött létre például a földvári, a lugosi vagy a nagyenyedi láger, valamint a trianoni Magyarország északkeleti részén létrehozott táborok, mint például az alsó- és felsőzsolcai vagy a szirmabesenyői, amelyek az e területen harcoló 4. román hadsereg őrizete alatt működött. A Dél-Dunántúlon pedig a bolgár 1. hadsereg őrizete alatt jött létre és működött a kaposvári, a nagykanizsai, a csurgói, a Szigetvár melletti csertői hadifogolytábor. Utóbbiakban azonban a szovjet és a román őrizetű táboroktól eltérően, a háborús körülményekhez képest egészen jó körülmények között tartották a foglyokat.
Ugyanakkor a hadifogoly-ügy teljes egészében, s így a táborok felügyelete is az NKVD, azaz a szovjet Belügyi Népbiztosság Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokságának (Glavnoje Upravlényije po gyelam Vojennoplennih i Internyirovannih), vagyis a GUPVI hatáskörébe tartozott.
Az előadó kutatásai során megpróbált választ adni arra kérdésre is, hogy vajon mennyien vesztették életüket a Kárpát-medencei (hadi)fogolytáborokban? Hányuknak vált a szovjet fogságba vetés itt a Kárpát-medencében életük utolsó stációjává, végállomásává?
Feltevése szerint „a több mint 80 Kárpát-medencei (hadi)fogoly-gyűjtőtáborban – igen óvatos becslés szerint is – mintegy 150 000 fogoly lelte halálát, akiknek többsége egykor magyar állampolgár volt.” Dr. Bognár Zalán előadásában felhívja a figyelmet arra a tényre is hogy „a civilek általában nem rendelkeztek a katonákkal ellentétben megfelelő testi-lelki edzettséggel. Ezért a meghaltak közötti arányuk 45-50 % körüli lehetett, vagyis közel 75 ezer ártatlan polgári lakos lelte halálát ezekben a lágerekben.”
Végezetül, a szerző sajnálattal közölte, hogy „a mai napig is alig tudnak az emberek ezekről a borzalmas eseményekről, hiszen a rendszerváltásig tilos volt ezekről beszélni, nemhogy kutatni. Egy generáció nőtt fel mindezeknek az ismereteknek a hiányában, ami torzította világlátásukat, identitásukat és ezáltal torzult a társadalmi környezetünk is.
Szükséges tehát emlékeznünk és emlékeztetnünk nemzeti múltunkra, gyökereinkre. Hiszen, ahogy a fa is a gyökereiből táplálkozik, és az tartja meg a viharban, azonképpen a nemzet is a múltba nyúló gyökereiből táplálkozva és abba kapaszkodva meríthet erőt az élet viharaiban való helytállásra.
A kárpátaljai magyarság a Szolyvai Emlékpark létrehozásával előremutató és egyben megszégyenítő példát adott az anyaországnak emlékezésből, emlékeztetésből és az elődök iránti tiszteletből. Hiszen csak a mai Magyarország területén 47 településen 56 hadifogoly-gyűjtőtábor volt, ahol több mint 600 ezer honfitársunk szenvedett és szégyenszemre, ezek közül csak egynek a helyén áll emlékmű, és csak háromnak a helyén emlékeztet emléktábla a múltban szenvedett és meghalt elődeinkre. De fogolytábor helyén emelt emlékparkja Magyarországnak egy sincs.
Van mit tanulnunk nekünk, anyaországbelieknek a kárpátaljai magyarságtól!
Remélem, hogy ahogyan a vízbe dobott kő hullámai továbbgyűrűznek, úgy fog ez a nemes kárpátaljai példa is idővel továbbgyűrűzni a Kárpát-medencében, s különösen Magyarországon. Hiszen, ahogy azt Babits Mihály mondta: „Az emberi öntudat alapja az emlékezet, a nemzeti öntudaté a történelmi emlékezet.”
Csordás László (Eszeny) kutató-irodalmár, a debreceni egyetem doktorandusza A „malenykij robot” megjelenése Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című regényében című témáról értekezett, amelyről a konferencia résztvevői elismeréssel vélekedtek. „Talán nem túlzás azt állítani, hogy A sátán fattya Nagy Zoltán Mihály főműve. Azok az alkotások, amik előtte születtek, e mű mellett szinte előtanulmányoknak tűnnek. Amik utána – beleértve a folytatásokat is – esztétikailag nem érik el A sátán fattyában megütött mércét. Egyesek remekműként emlegetik, mások, pl. Elek Tibor vagy Márkus Béla, akik rámutattak a szöveg gyengébb pontjaira, ők is elismeréssel szólnak róla. Mindenesetre valamennyi kritikusa az egyetemes magyar irodalom értékének tekinti. Ez a könyv meghozta írója számára a sikert, előbb elnyerte az Év Könyve díjat, később megkapta érte a József Attila-díjat is. Eddig két kiadást élt meg, emellett különféle átdolgozások születtek belőle: Schober Ottó színpadra írta át, Csaba Klári pedig rádióra alkalmazta.
A sátán fattya titka valószínűleg a történelmi léttapasztalat hiteles művészi feldolgozásában rejlik, ugyanis megrendítő erővel jelenik meg benne áttételesen a malenykij robot, a kényszermunka, valamint a kolhozosítás visszássága. Nem új téma ez a kárpátaljai magyar irodalomban. Kovács Vilmos 1965-ben megjelent, kálváriát megjárt és később betiltott sorsregényében, a Holnap is élünkben már említi a férfilakosság tömeges elhurcolását. Legutóbb pedig Vári Fábián László visszaemlékezés-regényében, a Tábori postában olvashattunk erről. Az apa ezt mondja benne a fiának: „február 23-a nekünk nem ünnepünk. Ugye tudsz arról, hallhattál már róla eleget, hogy amikor a szovjet katonák hozzánk bevonultak, elvitték az embereket. Elvittek engem is, aki mindössze nyolc évvel lehettem idősebb, mint most te vagy. Naponta haltak körülöttem a társaim az éhség, a hideg és a betegségek miatt.” Ebből az idézetből is látható, hogy a szovjet diktatórikus berendezkedés, a szolyvai gyűjtőtábor borzalma az ötvenes években született generáció emlékezetében mindmáig elevenen él. Bár a hivatalos kultúrpolitika sokáig tiltotta a nyílt szembenézés lehetőségét, otthon, a szűk családi körben valamennyi gyerek úgy nőtt fel, hogy a szülők-nagyszülők elbeszéléseiből teljesen tisztában voltak a bevonuló szovjet katonák immoralitásával, azzal, hogy egyáltalán létrejöhettek ezek a népirtó, emberi sorsokat tönkretevő táborok. Nagy Zoltán Mihály mély erkölcsi dilemmákkal néz szembe, olyan kérdéseket tesz fel, amelyek a történelem abszurditásaival szembesítik az olvasót. Előadásomban kísérletet teszek arra, hogy a regényt a malenykij robot hatása, ezzel együtt a saját sors idegensége felől olvassam.
A sátán fattya én-regény. A főhősnő, Tóth Eszter monológjából ismerjük meg a történetet. Az egész monológ egyetlen, hosszú mondat. 1944 decemberének első vasárnapján tizenhárom szilasi asszony kerekedik fel – a tizennegyedik maga Tóth Eszter –, hogy meglátogassák a katonák által gyűjtőtáborba hurcolt férfiakat…
A sátán fattya a malenykij robot tapasztalata felől olvasva tisztán kirajzolja azokat az erkölcsi dilemmákat, amikkel szembe kellett néznie egy fiatal lánynak, akit megerőszakoltak az orosz katonák. Az embertelenségben, a röhögések és rosszindulatú pletykák közepette Eszter mégis mindent túlél, de ezzel együtt elveszíti önazonosságát: előbb saját, meggyalázott testétől idegenül el, majd elméje bomlik meg. A regény nem ad biztos fogódzókat az olvasó erkölcsi ítéletéhez, de lehetőségeket folyamatosan felmutat. Azt hiszem, nem lehet érzelmek nélkül olvasni a szöveget, meg kell vívódnunk minden szavával.
Dupka György zárszavában felhívta a jelenlévők figyelmét, hogy tovább folytatódik a magyarországi, felvidéki, erdélyi és más vidékekről a Gulagra elhurcolt és odahalt nemzettársak neveinek összegyűjtését. A magyar és német civilszervezetektől beérkezett listák emlékkönyvbe rendezve a Mártírok Kápolnájában kerülnek elhelyezésre. Döntés született arról is, hogy a konferencián elhangzott előadásokat könyv alakban is megjelentetik. 2012-ben a hagyományos novemberi konferenciát az urali tényfeltáró úton szerzett tapasztalatok elemzésének szentelik.
A szervezők a fórumot könyvbemutatóval zárták. Ezúttal Kurmai-Ráti Szilvia: Malenykij robot a túlélők visszaemlékezéseinek tükrében című könyve került bemutatásra. A kötet a KMMI-füzetek sorozat 14. kiadványaként, a Szolyva Emlékparkbizottság támogatásával látott napvilágot. A beregszászi írónőnek id. Pocsai Vince és Nagy András túlélőkkel készített mélyinterjúkat tartalmazó közel száz oldalas munkájához Zubánics László történész és felelős szerkesztő írt előszót. A könyvbemutató során Kurmai-Ráti Szilvia a 92 éves id. Pocsai Vincével a lágeréletről folytatott érdekfeszítő beszélgetést. A konferencia munkájában részt vett és előadást tartott Scherczer Károly, a Magyar Köztársaság beregszászi konzulátusának konzulja is.
Megemlékezés és eszmecsere Poschingon/Pósaházán
A délutáni órákban a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Körének küldöttsége a Szolyvai Emlékparkbizottság szervezésében felkereste a Munkácshoz közeli német-svábok által lakott Poschingot (Pósaházát). A helyi római katolikus templomban megemlékezésre került sor, ahol a halottak lelki üdvéért imádkoztak. Kizman Zoltán, a Kárpátaljai Németek „Wiedergeburg”(Újjászületés) Szövetség elnöke, valamint a szervezet helyi aktivistái (Glas Heléna, Glas Félix, Piller Wilhelm, Malesz Tibor és mások) a kárpátaljai németek múltjáról és jelenéről beszéltek. Az eszmecserén elhangzott, hogy a második világháború után 10 869 lakos tűnt el Kárpátaljáról. Jelentős részük a sztálini Gulág-táborokban pusztult el, a gyűjtőtáborokból többségüket marhavagonokba szállították a Novogorlivkai 3. sz. vegyikohóművekbe kényszermunkára.
Kizman Zoltán közlése szerint több mint 3 000 németet deportáltak Szibériába és Kazahföldre. Szinyákról 181, Schönbornból 133, Alsógrabovnicából 128, Dubiból 109, Dracsinóból 86, Németkucsováról 78 főt hurcoltak el. A tyumenyi terület Dubrovka, Poljanova, Lorba, Uszty-irtis, Berjozova, Lugova, Szamarova és más falvaiba telepítették le őket, ahol embertelen körülmények közepette dolgoztak (és pusztultak el sokan).
A szülőföldre való visszatérési és letelepedési hivatalos engedélyt 1974-ben adták meg számukra. Az erősödő németellenes propaganda elérte hatását, egyre többen választották az emigációt. Ennek okán a harmadik szembetűnő fogyásuk az 1970–1990 közötti évekre vonatkozik, amikor több százan Ausztriába, Kelet-Németországba telepedtek át.
A Szovjetunió felbomlása, illetve Ukrajna függetlenné válása után a korábbi lélekszámfogyást gyarapodás váltotta fel. 1989-ben a kárpátaljai németek száma 3 478 főt tett ki, ami az összlakosság 0,3 %-a. A szovjet kutatók is tudatosították, hogy „ez a szám a történelmi félelmet tükrözi. A terület német lakosainak száma feltehetően 8-10 000 fő”. Tizenkét év alatt a növekedés 103,0 %-os, azaz a német lakosság 82 fővel gyarapodott.
A templomban lezajlott eszmecsere résztvevői a megemlékezést a római katolikus templomkertben, a közel száz áldozat tiszteletére emelt emlékműnél folytatták. Ennek tövében koszorút helyeztek el és gyertyát gyújtottak. A vendégek közül Matkovits Kretz Eleonóra, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre elnöke, Schmidt Antal, Bencze Zsolt alelnökök, Scherczer Károly, a Magyar Köztársaság beregszászi konzulátusának konzulja, Dupka György Gulág-kutató, Korszun Alekszej ungvári hadtörténész, Kizman Zoltán, a Kárpátaljai Németek „Wiedergeburg”(Újjászületés) Szövetség elnöke koszorúzott. Így emlékeztek az 1944–1945 között a gyűjtőlágerbe hurcolt magyar és német rabokra, az ismeretlen tömegsírokba eltemetett áldozatokra.
A Szolyvai Emlékparkbizottság rendezvénysorozatát, az erre az alkalomra megjelentetett kiadványait, az emléktáblák felállítását a Bethlen Gábor Alap támogatta.
2011. november 23.
Összeállította: a Szolyvai Emlékparkbizottság Titkársága
