Erdélyben a német körrel

Főhajtás a málenykij robot áldozatainak emléke előtt. Holokauszt. E szó hallatán a legtöbb embernek a nácik zsidóirtása, haláltáborba hurcolása jut eszébe. Kegyetlen, embertelen sors jutott osztályrészül a második világháborúban ennek a nemzetnek. Ezt el kell ismerni. De nem ugyanaz történt a háború végén – elsősorban a trianoni békediktátumot

követően a Magyarország határain kívül rekedt – magyarokkal, németekkel? Meg a Magyarországon élő németekkel?

Akiket sztálini parancsra, álnokul háromnapos munkára hívtak be, és melynek vége embertelen körülmények között töltött lágerélet volt, ahonnan legtöbbjük soha nem térhetett haza, s akiknek sírjait sem kereshetik fel az utódok, mert nem tudják, hol érte őket halál?!

És a kitelepített, az ukrajnai és oroszországi bányákba elhurcolt német származású lányok, asszonyok, életerős férfiak sorsa is ugyanaz! Nemzetirtás volt a sztálini rezsim célja is. Haláltáborokba vitték a magyar és a német civil lakosokat, akiknek egyetlen „bűnük” csupán származásuk volt. Igaz, ők nem gázkamrában végezték, de éveken át sínylődtek embertelen körülmények között (már aki a gyűjtőlágereket, a marhavagonokban való megalázó többhetes utazást, az éhséget, a tífuszt, a tetveket stb., meg a kegyetlen lágersorsot túlélte!) A túlélők többsége pedig sokáig hallgatott, mert féltette családját.

Csupán a rendszerváltást követően kezdődött el az érdemleges munka a tények feltárása érdekében. Kárpátalján, Szolyván, az egykori gyűjtőtábor helyén emlékpark létesült. A „siratófal” márványtábláiba vésett nevek előtt minden év novemberében fejet hajtunk az ártatlan áldozatul esett apák, nagyapák, férjek, testvérek emléke előtt. És a meg nem született gyermekek is eszünkbe jutnak, mert 1944 novemberében éppen a nemzőképes magyar férfilakosságot vitték el…

2009 óta itt egy tábla állít emléket a német (sváb) áldozatoknak is. Hisz hasonló sorsra jutottak ők is. És az erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarok, németek is.

A Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre Matkovits Kretz Eleonóra elnökletével néhány évvel ezelőtt olyan nemes feladatot vállalt fel, hogy feldolgozzák a Magyarországról ártatlanul kitelepített, lágerekbe elhurcolt civil német lakosság történetét, felkeresik azokat a helyszíneket, ahová deportálták őket, s ahonnan igen sokan soha nem térhettek haza, megszólaltatják azokat a túlélőket, akik még tudnak mesélni az átélt borzalmakról, akik a XX. század ezen szakaszának igaz krónikásai. Munkájuk példaértékű. Projektjükkel európai uniós pályázatokon is sikeresen szerepelnek. Ennek köszönhetően kereshették fel 2009-ben a Donyeck-medencébe „száműzött” németek lágerhelyszíneit, helyezhették el a megemlékezés koszorúit az ismeretlen földben békességre lelt apa, nagyapa, testvér vélt sírjánál álló akácfa törzsén, vagy jobbik esetben egy korhadt kereszt tövében, amit a helyi lakosság tisztelettel őriz…

– 2008-ban kezdtük el kutatni a magyarországi németek kitelepítése, a málenykij robotra való elhurcolása körülményeit – mondja Kretz Eleonóra. – Akkor döbbentünk rá, hogy nemcsak a mi felmenőink, de a felvidéki németek, a kárpátaljai svábok, az erdélyi szászok, a délvidéki németek, megy magyarok is a rezsim áldozataivá váltak. Sikeres eu-s pályázatunknak köszönhetően, az elszakított nemzetrészek magyarjainak, német gyökerű fiataljainak bevonásával immáron kötetben is megjelentettük a kutatások eredményeit, ami Malenykij robot címmel, Egyetlen bűnünk származásunk volt alcímmel jelent meg 2009-ben dr. Bognár Zalán történész, e téma neves kutatója szerkesztésében. Egy küldöttséggel (ennek tagjai között volt magyarországi, délvidéki, felvidéki német származású, illetve kárpátaljai magyar) az elmúlt évben Strasbourgban jártunk, ahol a magyarországiak mellett találkoztunk Szlovákia, Románia és Németország képviselőivel is, s többek között azt kértük, hogy vegyék napirendre az ártatlanul elhurcoltak rehabilitását, s tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy soha ne ismétlődhessen meg hasonló borzalom csak azért, mert valaki más nemzetiségűnek született…

A Német Kör szervezésében ezúttal egy több mint harminctagú küldöttség május 4–9. között Erdélybe utazott, hogy felkeresse az ottani emlékjeleket, s találkozzon a túlélőkkel. (Kárpátaljáról Dupka György gulágkutató és e sorok írója vett részt a programban.) Volt, ahol csupán egy kő jelezte a gyűjtőtábor helyét, vagy egy hatalmas kőtömbbe vésték az ártatlanul elhurcoltak, és onnan soha vissza nem tértek nevét. Másutt – így Szászrégenben is – a templom külső falán elhelyezett emléktábla figyelmeztet a múltra. Barcaföldváron már méltó emlékhelyet alakítottak ki: hatalmas kőtömb és sok-sok fekete kereszt állít emléket az itteni gyűjtőtábor egykori lakóinak (igaz, azt csak a mezőn átvágva, sárban, szemétben gázolva közelíthettük meg). Volt, ahol csak az emlékezet őrzi a helyszínt… Volt, ahová a román nemzetiségű polgármester is elkísérte küldöttségünket a Benkő Levente (ő kalauzolta a csapatot is Brassó környékén) levéltári kutatásai alapján megrajzolt térképen megjelölt helyre,
és ígéretet tett: hamarosan mementóként emlékjelet állítanak ott. Nagyszebenben a templom belső falára felfüggesztett Nagykönyv, Nagykárolyban, Nagyenyeden és Nagydisznódon a temetőkertben őrzi közös sírhely az elhurcoltak emlékét… Mindenki meghatottan állt azok névsora előtt, akik a lágerekben életüket vesztették.

Az út során hosszú és érdekfeszítő beszélgetéseket folytattunk a túlélőkkel többek között Szatmárnémetiben és Hídvégen. Hihetetlen, milyen elevenen él szinte minden lágerben töltött nap emléke a túlélőkben! És még most, több mint hat évtized elmúltával, nyolcvan egynéhány évesen sem tudnak könnyek nélkül mesélni az akkor történtekről! Mert a fájdalom a lélekben, a szívben ott maradt. Ha sokáig rejtegették is azokat, ha sokáig nem is beszéltek róla – az emlékek élnek és fájdalmasan kísértenek…

Nekünk, az utódoknak kötelességünk emléket állítani elődeinknek, azoknak, akik ártatlanul vesztették életüket, azoknak, akik, bár túlélték a borzalmakat, de soha nem felejtik a gyötrelmes éveket, fogalmazott az út végén a Sárospatakról érkezett Stump Bálint, aki mobiljával lefényképezte az egyik túlélő, János bácsi kezét, elküldte azt nővérének, szöveg nélkül. S jött az üzenet: „Köszönöm az édesapám kezét!”… Bálint vallja: nem szabad elfeledkezni a múltról, az igaz történelmet kell tanítani az iskolában, a szülőknek, nagyszülőknek mesélni kell a múltról, hogy az mementó legyen az utókor számára, hogy soha ne ismétlődhessenek meg azok a borzalmak, melyeket szüleinknek, nagyszüleinknek kellett átélniük…