Nyolcvan évvel ezelőtt történt a kárpátaljai magyarok legnagyobb sorstragédiája, amikor vidékünknek a szovjet csapatok általi elfoglalása után néhány héttel a munkaképes korú férfijainkat a helyreállítási munkára való felszólítással gyűjtőpontokba zárták, majd a Szolyván felállított lágerbe hajtották, ahol az áldatlan körülmények, az embertelen bánásmód és a járványos betegségek miatt néhány hét múlva emberek ezrei haltak meg. Immár hagyomány, hogy ezen szomorú évforduló alkalmával Beregszászon az Európa–Magyar Házban a Szolyvai Emlékparkbizottság, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet és az Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán-Magyar Oktatási-Tudományos Intézete Magyar Történelem és Európai Integráció Tanszéke szervezésében nemzetközi konferenciát tartanak, amelyen a GULAG-GUPVI-kutatók beszámolnak munkájuk legújabb eredményeiről és meghatározzák a jövőbeli feladatokat.
Megnyitó beszédében Tóth Mihály jogász, a Szolyvai Emlékparkbizottság elnöke arról szólt, hogy immáron harmadik esztendeje a háború árnyékában rendezik ezt a jelentős fórumot. Az első két alkalommal a bizonytalan helyzetre való tekintettel a külhoni előadók lemondták a meghívást, ám idén már, örvendetes módon, sokukat személyesen is körünkben üdvözölhetünk. Az eredményekről szólva az elnök kiemelte: folytatódik a tényfeltáró munka, újabb kötetek jelennek meg, amelyek az érdeklődők számára hozzáférhetőek a világhálón is. Nagy jelentőséggel bír a minap felavatott szambori emlékhely, amely az egykori gyűjtő-és elosztóláger kórházának területén létesült.
Járjunk bármerre is a Kárpát-medencében, szinte mindenütt azzal kell szembesülnünk, hogy a magyarokat a második világháború végén a kollektív bűnösség elve alapján meghurcolják, megalázzák, egzisztenciálisan tönkre teszik, kezdte ünnepi beszédét Szili Katalin miniszterelnöki főtanácsadó, az országgyűlés volt elnöke. Aki kitért arra, hogy mi a mai nemzedékek feladata: emlékezzünk, s tegyünk lépéseket annak irányába, hogy ez a szörnyűség soha ne ismétlődjön meg. A szomszédos népekkel való megbékélés mindehhez szilárd alapul szolgálhat. Felelősséggel tartozunk a felnövekvő nemzedékekért is, akiknek meg kell ismerniük a XX. század vérzivataros történetét, s arra kell nevelni őket, hogy minden körülmények között ragaszkodjanak a békéhez.
Zubánics László történész, az Ungvári Nemzeti Egyetem tanszékvezető docense „Közel nyolcvan éve történt… Adatok, tények, történetek a szovjet fogságból” című GGKI könyvek első gyűjteménye kapcsán – a kiadvány már hozzáférhető az interneten – a történészek felelősségére és az emlékezetpolitika hitelességének fontosságára hívta fel a figyelmet. Beszélt arról is, hogy érzékelhető módon a lágerkutatás új dimenziójához érkezett: a témával foglalkozók már nem csupán az egyén sorsának különböző állomásainak a feltárására törekszenek, hanem arra is, hogy az adott közösség egészében miként éli meg, alkalmasint éli túl a kialakult nehéz helyzetet.
Szolyvát és Szambort 1944 decembere óta nem lehet szétválasztani. Összeköti őket a kárpátaljai kisvárosból a hágón túli települési vezető hosszadalmas és gyötrelmekkel teli út, amelyet nagy- és dédapáinknak kellett gyalog megtenniük, mondta Dupka György gulágkutató, akinek előadásából kiderült, hogy a nyolcezer fő befogadására alkalmas szolyvai laktanyában 1944. december elejére mintegy 21 ezer embert zsúfoltak össze. De elviselhetetlen körülmények fogadták a teljesen kimerült foglyokat Szamborban is. S a bánásmód is hasonló volt, mint ahogy az áldozatok nagy száma is egyaránt jellemzi a két lágert, ahol a leendő láger alapkövének letételére és egy kereszt felállítására még 2004 novemberében sor került. Most talán, a sok-sok közös erőfeszítésnek köszönhetően, valóban sikerült létrehozni a Szambori Emlékparkot. Dupka György beszámolt róla, hogy a 35 éve tartó kutatómunka eredményeként közel 70 kiadványt sikerült a málenykij robot kárpátaljai vonatkozásaival kapcsolatban megjelentetni.
Hogyan történt a legmagyarabb város, Beregszász és a környező magyar települések férfijainak elhurcolása, mivel próbálták megfélemlíteni azokat, akiknek a fejében megfordult a gondolat, hogy mégsem kellene jelentkezni, mennyire nemzetiségi alapon történt a kiválasztás? – mindezen kérdésekre megtudhattuk a választ Molnár D. Erzsébet történész, a Rákóczi Főiskola docensének előadásából. Ebből az is kiderült, hogy az elhurcoltak között akadt 76 éves öregember ugyanúgy, mint 16 éves ifjú. A megmentett lágernaplóknak köszönhetően bepillantást nyerhettünk a szögesdrót mögött zajló mindennapokba.
A szovjetek által megszállt, s hamarosan bekebelezett Kárpátalján a kezdetektől fogva zajlik az egyházüldözés, kezdte előadását Váradi Natália történész, a Rákóczi Főiskola professzora. Az új hatalom felfüggeszti az egyházi iskolák működését, templomokat zárnak be, a lelkipásztoroknak megtiltják a fiatalok hitoktatását. A legnagyobb nyomás a görögkatolikus egyház papjaira nehezedik, hisz a szovjet hatóságok célja az, hogy ezt az egyházat beolvassza a pravoszláv egyházba. A Kárpátalján működő görögkatolikus egyház egyik irányítójának, Chira Sándornak az életútja azt példázza, hogy ha kellően mély a hitünk, akkor komoly elszántsággal ellen tudunk állni a gonosz bármilyen mesterkedésének. Chira Sándor természetesen megfizette mindennek az árát: Szibériába száműzték, ahonnan csak nyolc év után térhetett haza.
A férfiak a lágerekben sínylődnek, de mi van az itthon maradottakkal, az édesanyákkal, a feleségekkel, a gyerekekkel, akik közül nagyon sokan hamar árvaságra jutnak? Ezeket a kérdéseket boncolgatta előadásában Bimba Brigitta, a Debreceni Egyetem Történelem és Néprajzi Doktori Iskolájának abszolvált hallgatója. Illetve, hogy milyen veszélyeket hordoz magában akkoriban egy szolyvai út, melynek az a legfőbb célja, hogy az illető nő élelmet vigyen férjének, testvérének, s megtudja, hogy miként alakul a sorsa. Az is nagyon fontos, hogy leveleikben mely hatóságokhoz fordultak az itthon maradott asszonyok, s milyen érvelés mellett kérték szeretteik szabadon bocsátását. No és talán a legfontosabb: itthon milyen erőforrásokat kellett mozgósítani a túléléshez, s ebben mennyire segített a rokonság, a település vagy az egyházközség.
A délután folyamán további számos előadás hangzott el az egyházi személyek üldözésével kapcsolatban, s megtudhattuk azt is, hogy a Felvidéken vagy a Partiumban mennyire a kárpátaljaihoz hasonlóan zajlott a férfiak deportálása. De arról is hallhattunk, hogy a Duna-deltában (Románia) miként működtek a fogolytáborok. Kovács Sándor honismereti szakíró a szovjet rezsim által meggyalázott Latorca-völgyi magyar emlékekről szólt. Míg Marcsák Gergely író, művelődéstörténész a Donbászra hurcolt nagyapa életén keresztül elevenítette meg családjának huszadik századi történetét.
Elhangzott, hogy a szervezők a konferenciára beküldött és ott elhangzott előadások kötetben való megjelenését tervezik. Délben megkoszorúzták az Európa–Magyar Ház udvarának falán elhelyezett, a málenykij robottal kapcsolatos emléktáblákat, majd a résztvevők a kora esti órákban elhelyezték az emlékezés koszorúit a sztálini megtorlás beregszászi emlékművénél.
