Egy magyar trikolór kálváriája

Írta: Simon Rita | Forrás: KISZó | 2020. augusztus 01.

Több mint százéves zászlót találtak Nevetlenfaluban. Ez a hosszú éveken át őrzött és elrejtett magyar zászló nemcsak a múltról tesz tanúbizonyságot, hanem az Istenbe vetett hitről, a család összetartásáról és a magyarság szeretetéről is.

Egy magyar trikolór kálváriája

Nem mindennapi esemény mozgatta meg az ugocsai község lakosait. A Kosztya család ősi portáján megtaláltak egy magyar trikolórt, ami több mint egy évszázada lehet a család birtokában. Voltak idők, amikor jobbnak látták elrejteni, ám most, épp a nemzeti összetartozás évében, csodával határos módon előkerült.

– Minden családi összejövetelkor felhozódott a zászló-téma, de már senki sem hitte, hogy megtaláljuk – kezdi beszélgetésünket Kosztya János. – Féltve, kincsként őrizték ezt a jelképet. Korábban a magyar ünnepekkor kifüggesztették a falra is. A szovjet időben mindent elvettek a családtól, és a férfiakat, köztük nagyapánkat is, elvitték a lágerbe. Az itthonmaradtak jobbnak látták, ha nem kérkednek a magyarságukkal. Ezt a jelképet viszont meg tudták őrizni, ezt nem hagyták, hogy elvegyék tőlük…

– Ki őrizte meg?

– Az ősi portát – amit Józsi testvérem örökölt – úgy döntöttek, lebontják, átépítik. Ebben a házban két hajadon lány élt, az egyik 85, a másik 78 évesen halt meg. Erzsébet és Mária nevelte az én, illetve az unokatestvérem, Szilvia édesapját is.

Laci bátya az utolsó szemtanú, aki még azelőtt is látta a nemzeti lobogót, hogy elrejtették volna.

Csak emlegetni kell, épp jön az úton Szilvia édesapja, Kosztya László, és csatlakozik hármunkhoz.

– A nagyapámnál laktunk, akinek a két lánya hozta át azt a zászlót ide a régi portáról. Nagyjából négy évtizede, hogy elrejtették. Tisztán emlékszem, milyen nagy becsben tartották már akkor is – mondta el Kosztya úr.

A házhoz érve János megmutatta, hol volt régen a lobogó rejtekhelye, majd azt is, ő miként találta meg.

– Eredetileg a falon volt leengedve és a nagyszobában tartották – veszi vissza a szót János. – Ám sok embernek megmutatták, a faluban többen mondják, hogy fél évszázaddal ezelőtt ők is látták.

S mivel már annyi ember tudott a „rejtekhelyéről”, a nénik úgy döntöttek, átteszik, nehogy bajba kerüljenek miatta.

A lobogó új menedékét megmutatták nekem. Úgy ötéves lehettem. Talán én voltam az utolsó, akinek elárulták, hová dugják. Miután meghaltak, egyre gyakrabban került szóba a zászló, de már senki sem emlékezett rá, hol is volt pontosan. Különösebben nem is kerestük. A portarendezés során szóba jött, hogy az egyik ismerősöm fémdetektorával fésüljük át a terepet. Eközben beszéltem neki a zászlóról is, és mutattam, hogy hol volt a régi helye, illetve hová tették át utána. Benyúltam a szekrénybe, és láss csodát, rögtön megfogtam a zászlórudat. A felső részbe volt beszorítva.

A zászló több mint százéves lehet – a családban öröklődött nemzedékről nemzedékre.

Az, hogy eredetileg mikor és hogy került hozzájuk, nem tudják, annyi bizonyos, hogy a két hajadon nő édesapja, Kosztya Endre (1871-1947) már birtokolta, és ő hagyta hátra a féltve őrzött szimbólumot.

A zászlót nem szeretnék eladni, családi ereklye, minden Kosztya rokon tulajdona, szögezték le beszélgetőpartnereim. Szilvia elmondta, az idén szerettek volna összehozni egy nagy találkozót, ám a járványhelyzet útját állta a családegyesítésnek.

– Sokan élünk még ma is Nevetlenben, de többen a környező országokban, illetve messzebb telepedtek le – jegyzi meg Szilvia. – Szétszóródtunk, ám idén úgy terveztük, összehívjuk a famíliát. Most viszont még egy okot találtunk arra, hogy találkozzunk. Hisszük, ez sem véletlen.

Amikor megtalálták a trikolórt, néhányan kételkedtek a környéken, ám sok falubeli megerősítette, hogy ők is hallottak erről a legendáról, és emlékeztek erre a Kosztya-ereklyére. A zászlót nagy becsben tartották, jó állapotban maradt fenn az utókornak.

Múltidézésünk során János megmutatta a családfát is, mesélt a szerteágazó rokoni szálakról. Visszaemlékezett a két nagynéni mindennapjaira, akik rendkívül vallásosak voltak, és nagyon szerették a gyerekeket.

– Mindent megőriztek, és gondosan eltettek. A ház bontásakor megtaláltuk annak az eredeti Szűz Mária kegyképnek az első másolatát is, amely Máriapócson könnyezni kezdett. Most vittük el bekereteztetni. A szekrényben ott állt a bögre is, amiből a sósborszeszes kockacukrot kínálták nekünk. Ezzel csalogatták be a gyerekeket, akiknek aztán történeteket meséltek a régi időkről. A tizenöt unokatestvérünk közül kivétel nélkül valamennyi ismerte a zászlós sztorit. Most, hogy előkerült, együtt örül az egész család.

Hírek

  • Kárpátalja anno: a nagybaktai kastély

    „A muzsalyi határban gyönyörű ligetszerű tölgyerdők közt fekszik az Erdő-baktának is nevezett puszta, csinos kastélylyal és jól berendezett gazdasággal. Határában néhány év előtt árokásás alkalmával igen régi vaskardokat, sarkantyúkat s egyéb lovas szerelvényt találtak. Hajdan falu volt, mely a XIV....

  • Gabóda Éva: „… a legszebb szín a világon az, amelyik jól mutat a viselőjén”

    Gabóda Éva, a Rákóczi-főiskola Pedagógia Pszichológia Tanító Óvodapedagógia Oktatási Intézményvezetés Tanszékének adjunktusa, oktatója évtizedek óta foglalkozik kézműveskedéssel, mint mondta, ez a színes és igazán kellemes tevékenység az élete része.

  • Bemutatták Kurmai-Ráti Szilvia legújabb könyvét

    Örömteli eseményre került sor a Beregszászi Központi Könyvtárban május 6-án: egy újabb regénnyel bővült a kárpátaljai magyar irodalom. Ez alkalommal Kurmai-Ráti Szilvia Így kell Bódogulni című könyvét mutatták be az érdeklődőknek.

  • Megjelent Tetyana Literáti újabb könyve Ungvár történetéről

    Az Ung-parti város történelmének kedvelői különleges esemény részesei lehettek csütörtökön: Tetyana Literáti ismert helytörténész bemutatta ötödik ukrán nyelvű könyvét az Elvesztett Ungvár sorozatból.

Események

Copyright © 2025 KMMI