Cikksorozatunk első részében arról írtunk, hogy a múlt század hatvanas éveinek közepétől kezdődően a beregszászi és a környező falvakból ide ránduló fiatalság délutánonként birtokba vette a korzót, és egymással szemben öt-hatfős csoportokban hömpölygött végig rajta. Hogy a tér akkori két végén, a ,,Majomszigeteken,, megpihenjenek. S aki úgy gondolta, az itt egy másik csoporthoz szegődött hozzá. Közben a táskarádiókból és a többnyire vállon cipelt, hatalmas orsós magnókból a legfelkapottabb nyugati együttesek számai szóltak. Mondanunk sem kell, hatalmas hangerővel. Ezt a szinte minden nap megismétlődő spontán vonulást a vállig érő, hosszú hajat viselő, s a kordivatnak megfelelően trapéznadrágot, később farmert, bőrdzsekit hordó fiatalok részéről egyfajta lázadásnak is tekinthettük, mivel a példaként eléjük állított pionír- és komszomolhősök, vagy a munkanormát többszörösen túlteljesítő élmunkások sem külsőleg, sem jellembeli tulajdonságaikat tekintve csöppet sem hasonlítottak rájuk.
De mégis, miféle lázadásról lehetett szó az immáron érett szocializmus korszakába lépő Szovjetunió egyik kisvárosának a fiataljai részéről? Hisz az akkori mércével mérve szinte mindenünk megvolt. A kötelező érettségi után valamennyiünket a számunkra kijelölt munkahelyek várták, már az iskolából megkaptuk az irányítást, s adott volt a választás lehetősége is, hisz a városban működő fafeldolgozó üzemek már a kezdőknek is jó fizetést biztosítottak, nemkülönben a vasgyár,vagy a falvakban gazdálkodó nagyüzemek, ahol a fejőnők, gépkezelők, dohánytermesztők nagyon szépen kerestek. Persze azt nap mint nap tapasztaltuk, hogy az ország vezetése inkább a nehéz- és a hadiipar fejlesztésére helyezte a fő hangsúlyt, így aztán egy normális cipőt, csizmát, pulóvert, kabátot, dzsekit, sapkát, stb. nem lehetett kapni az üzletekben, azt a külföldön élő rokonok kétévente engedélyezett meglátogatásakor próbálták a szülők beszerezni. Merthogy a fiatalok nem nagyon hagyhatták el a birodalmat, az útlevél igényléséhez ugyanis nélkülözhetetlen volt az illetékes komszomolbizottság által kiadott jellemrajz, ám az illetékesek többnyire nem javasolták ennek a dokumentumnak a kiállítását.
Ami szinte hihetetlen: a boltokban ritkaságszámba ment a déli gyümölcs. A múltkor kíváncsiságból kikérdeztem ötvenes-hatvanas korú ismerőseimet, a legtöbbjük csak felnőtt korban evett banánt. Persze utólag már kimondhatjuk a verdiktet, ezt a társadalmat leginkább a hiánygazdálkodás jellemezte.
A menő cuccokon kívül nem szenvedtünk hiányt semmiben, vallja mégis Árpád barátunk, aki naponta feltűnt a korzózók között. Így folytatja: jól emlékszem, Ricsei bácsi, aki egyszerre volt szódás és fagylaltos, hatalmas keréken mozgó hűtőpultjáról egy kopekért kínált szódavizet, háromért málnaszörppel ízesítettet, s a jégbe hűtött fagylaltból egy adag sem került tíz-tizenkét kopéjkánál többe. A mostani Beatrice üzlet helyén működő élelmiszerboltban (Gasztronómban) natúr gyümölcsleveken kívül tejjel, gyümölcsdarabkákkal ízesített koktélt ihattunk, szintén nem túl drágán, és a cukrászati részen árusított sütemények – kárpáti szelet, habroló, képviselő fánk, macskanyelv – is megfizethető áron került forgalomba. Apropó, habroló! Ezt az édességet talán csak Beregszászon nevezték magyar nevén, másutt a környéken csak trubocskinak hívták. Persze, ez Beregszász.
Kedves barátom! Ugye te sem gondolod komolyan, hogy a Szovjetunió, élén a megfellebbezhetetlen véleményű kommunista párttal egy demokratikus berendezkedésű ország? Talán a hetvenes évek végén jártunk, amikor nagy hirtelen ezt a kérdést szögezte nekem Kálmán barátom, nem sokkal azután, hogy hazakísértük az uszoda melletti tömbházakban lakó lányismerősét.
– Hogy te milyen gyorsan tudsz témát váltani! – vágtam neki vissza, hisz az imént azt beszéltük meg, hogy Harsányi Gábor milyen nagyszerű alakítást nyújtott a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem című filmben.
De Kálmán mondatai később sem hagytak nyugodni. Hisz akkoriban határoztam el, hogy újságíró leszek, s amint lehet, elhelyezkedem a megyei pártlapnál. Hogy miért éppen ott? Mert másfajta sajtóorgánum akkoriban nem létezett. Még egy dolog motoszkált ezzel kapcsolatban a fejemben. Az efféle dolgokra nagyon érzékeny Mihály barátom az egyik bemutatkozáskor azt mondta, hogy az Ungvári Állami Egyetemen tanul. És aztán a maga cinikus hangján hozzátette: persze, nincs is más nálunk, csak állami egyetem. Hogy akkor miért kell ez a megkülönböztető jelző?
Ugyan a Luxemburgi Rádió rendíthetetlenül nyomta a menő nyugati együttesek számait, mikor éppen melyik volt a slágerlista élén, ám a nyugati ifjúság 1968-as lázadásáról semmi sem jutott el hozzánk. Később tudtuk meg, hogy az ottani fiatalok a nyugati társadalom megmerevedett szokásrendszere, s annak rossz közérzete ellen így tiltakoztak. Így utólag belegondolok: mégsem járja az, hogy az érettségi vizsgán szerencsésen túljutott amerikai fiatalember a családtól egy vadi új sportkocsit kap, s nem kell kemény felvételi vizsgákat tennie, hanem csupán beiratkozik egy – no persze nem a legfelkapottabb – egyetemre. Ott a velünk hasonszőrűek belecsömörlöttek a polgári jólétbe, itt pedig az érettségi előtt álló kölyök hónapok óta azzal gyötri a szerencsétlen anyját, hogy neki Ferrarit vegyen. No, nem egy nyitott sportautót, hanem egy szintén piros-kék, deréktól a nyaki részig cipzáras pulóvert. Mert most itt az a divat. A tizennyolcadik életévét betöltő fiatalembernek Ford Mustang modell a születésnapra ott, az érettségiző kölyöknek – ha szerencséje van – Ferrari pulóver itt. De mivel előbbiről nem tudtunk, nem is törődhettünk ezzel. Különben is, az öregek tucatszor elmondták, hogy a Szovjetunió száz évvel le van maradva Amerikától.
(Folytatjuk)
Az illusztrációkat Gogola Zoltán készítette.
