Egy csepp humorral fűszerezve – Szabó Imre, a színész és vőfély

A színház varázslatos hely. Gyermekként sokan ábrándoznak arról, hogy egyszer híres színészek lesznek, akik meghódítják a világot. A nagymuzsalyi születésű Szabó Imre, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színésze, már többször bizonyította tehetségét a közönség előtt. Vallja: a család és Isten után a színház az ő élete értelme. Ismerjük meg őt!

– Mit tudhatunk önről?

– Nagymuzsalyban születtem, középiskolai tanulmányaimat is ott végeztem. Érettségi után szüleim szerették volna, ha a tanári hivatást választom, de nekem az nem volt kedvemre. Már kisgyermekkorom óta Vidnyánszky Évike néni színjátszó csoportjának voltam a tagja, amit nagyon szerettem, így döntöttem el, hogy én is színész leszek. Amikor Vidnyánszky Attila és több oktató a Kijevi Színművészeti Főiskoláról válogatót tartott Beregszászban, én is elmentem, majd a különböző fordulókat sikeresen véve, felvettek az egyetemre. A tanulmányi idő alatt több hónapot töltöttünk Magyarországon, elleshettük az ott alkalmazott technikákat is. A képzés végén pedig lehetőséget kaptam játszani a beregszászi színházban, amelynek immáron huszonhárom éve vagyok a tagja.

– Hogyan emlékszik a kezdetekre?

– A színház egy nagyon izgalmas hely. Fiatalon idekerülni fantasztikus dolog volt, nagyon élveztem. Eleinte kisebb szerepeket kaptam, majd egyre nagyobbakat. Mindig tanultunk valamit az idősebb kollégáktól, sőt még ma is úgy vagyunk vele, egymástól is tanulunk. Első előadásom a Gyilkosság a székesegyházban című műben volt, ahol többedmagammal lovagot alakítottam, aki megöli a végén a főszereplőt. Maradandó élmény volt számomra.

– Hogyan kezd hozzá egy-egy szerep megtanulásához?

– Először, amikor megkapsz egy szerepet és elolvasod a szöveget, nem is érted igazán, hogy mi lesz belőle, hogyan lesz ebből egy kész karakter. Erre jók a próbák, ahol minél jobban körvonalazódnak a dolgok. Be kell valljam, eléggé halogatós vagyok a szövegtanulás terén, mindig az utolsó napokra hagyom, ami nem túl szerencsés dolog. Emellett el kell, hogy mondjam azt is, minden előadás egy újabb kihívás, hogy hitelesen meg tudd formálni a karaktert, és azt át tudd adni a közönségnek is.

– Melyik volt a legnehezebb szerepe?

– Egy színész életében többször adódnak olyan szerepek, amelyek kihívást jelentenek a számára. Számomra Zelei Miklós – aki sajnos nemrég elhunyt – Zoltán újratemetve című művének Pártszekretár Jancsi nevű alakjának megformálása volt ilyen. A történet Kisszelmenc és Nagyszelmenc elválasztását dolgozza fel, ami több síkon folyik, a karakteremnek látomásai vannak, kissé elvont figura, emiatt sem ment könnyen a megformálása. De azt hiszem, sikerült…

–  Mennyire izgulós?

– Általában izgulok az előadások előtt, ez főleg 3-4 alkalommal van így. Amikor már többször játszunk egy-egy adott darabot, akkor már nem izgulok annyira. Persze, akkor is van egy kis aggodalom, hogy minden rendben menjen. Mikor már a színpadon vagyok, és látom, hogy a közönség élvezi az előadást, én is megnyugszom. Komédia eljátszásánál az a nehezebb, hogy ne játszd túl a szerepet, csak épp annyi humort vigyél bele, amennyi kell. Ehhez sok gyakorlás szükséges.

– Úgy tudom, a fiával közösen is játszott egy darabban. Milyen érzés volt?

– Levente fiam is szereti a színészetet, ő is járt a Ficseri színjátszószakkörbe. Majd az idővel megszakadt. Amikor nemrég Verebes Ernő Gerendák című alkotását vittük színre, szükségünk volt két kamaszra. A rendezőnő pedig a fiamat és egyik barátját válogatta be. Meg kell mondjam, furcsa volt számomra a helyzet, de igyekeztem nem beleszólni a játékába, hagytam, hadd csinálja úgy, ahogy szerinte megfelelő. Láttam, hogy a többi kollégám igazgatja, úgy gondoltam, hogy ennyi szakmai segítség pont elég.

– A színészet mellett vőfély­kedik is.

– Ferenci Attila volt a vőfély az esküvőmön, utána pedig megígértem neki, hogy én leszek az övén. Persze, ezt nem gondoltam komolyan, de ő igen, így kénytelen voltam megtanulni a verseket, és levezényelni az ő lakodalmát. Úgy gondoltam akkor, hogy azt annyiban is hagyom, de az élet máshogy hozta. Különböző okokból plusz munkát kellett vállalnom, akkor döntöttem el, hogy vőfély (is) leszek. Több vőfély ismerősömmel elmentem lakodalmakba, kitanulni a mesterséget, majd összeállítottam egy saját forgatókönyvet, én hogyan fogom csinálni. Ma pedig már azt mondhatom, hogy nagyon szeretem a vőfélykedést, mindig feltölt energiával.

– Mit jelent önnek a munkája?

– Életemben első a család, majd Isten és a munkám következik. Nagyon szeretem, amit csinálok. Itt egyszerre dolgozol és szórakoztatsz. Természetesen, mint mindenhol, itt is vannak jobb és kevésbé jobb időszakok, de én úgy érzem, megtaláltam a hivatásom. Kárpátalján képzelem el továbbra is a jövőm, itt van a családom, a barátaim, engem ide köt minden.

– Mi pedig további sikereket kívánunk!