Csornyij Dávid: „…izgatott leszek egy ismeretlen környezettől…”

Első verseit csak a fiókok látták. Fokozatosan ért meg benne az írás iránti lelkesedés, ma már biztosan tudja, a jövőben is ezzel szeretne foglalkozni. Egyedi gondolatai, szilárd értékrendje van. Szívesen utazik, a főzés kikapcsolódást nyújt a számára. Nem kertel, roppant kritikus. Jelenleg motiváció után kutat. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Csornyij Dávid történész-doktorandusz, irodalmár, az Irodalmi Jelen folyóirat munkatársa.

– Voltak-e meghatározó gyerekkori élményei, amelyek befolyásolták a pályaválasztásban?

– A gyerekkor felhőtlennek tűnt, sokáig nem foglalkoztam azzal, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Tinédzserként édesanyámék fogorvosnak szántak, de sosem voltam oda az ötletért. Szerettem volna szakácsként elhelyezkedni, a főzés egy csodálatos és igen gyorsan múlandó művészet… A pályaválasztás viszontagságai közepette úgy döntöttem, a történelemmel akarok foglalkozni, illetve tanítani, ahogy nagyapám tette annak idején, így ebbe vágtam bele. Jó tanáraim voltak, így nem volt kérdéses, mivel akarok foglalkozni.

– Hol tanult?

– Tanulmányaimat a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában kezdtem. 2009-ben érettségiztem. Az emelt szintű ukrán érettségim nem sikerült, ami miatt nagyon letörtem, de összeszedtem magam és felvételiztem a Nyíregyházi Főiskola Beregszászban kihelyezett képzésére. Eközben munkát vállaltam és próbáltam összehangolni a tanulással. Őszintén megvallom, a közgazdálkodás és menedzsment nem az én világom, így nem lett belőle egy sikertörténet. Végül 2012-ben felvételt nyertem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történelem szakára. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen izgalmas, jellemformáló öt évet fogok megélni. Az élményekről és az ott szerzett tudásról nem is beszélve. Amikor kézhez kaptam a diplomát, felmerült a továbbképzés kérdése. Az igazat megvallva, nem álltam túl optimistán a dologhoz, nem tudtam elképzelni magam egy doktori képzés után, mégis az élet úgy hozta, hogy megpróbáltam és 2017-ben felvételt nyertem a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolájába, ami jó döntésnek bizonyult. Jelenleg is ott tanulok, harmadévesként közelítek a történet végéhez, remélhetőleg happy end lesz. Ugyanebben az évben nyertem felvételt az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára is, melyet be is fejeztem, és akárcsak a fentieket, ezt is mindenképpen ajánlani tudom a pályakezdő fiatalok számára önfejlesztés és tanulás szempontjából is. Remek lehetőség annak, aki a jövőben is írással szeretne foglalkozni. Már több mint két éve az Irodalmi Jelen folyóirat külső munkatársaként, tulajdonképpen videószerkesztőként dolgozom.

– Verseket is ír.

– Az első publikációm 2015 januárjában jelent meg a kárpátaljai Együtt folyóiratban. Versekkel debütáltam és mind a mai napig versírással foglalkozom. Úgy érzem, még tapasztalatlan vagyok ahhoz, hogy más műfajokkal is foglalkozzam, megvárom, míg beérik rá az idő. Azóta eltelt öt év, és elmondhatom, hogy szerte a Kárpát-medencében sikerült megjelenni írásaimmal, illetve felolvasni azokat. Olyan folyóiratokat említhetek itt, mint a Helikon, a Magyar Napló, az Irodalmi Jelen, az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális melléklet, Somogy folyóirat, Kárpátaljai Hírmondó, természetesen az Együtt folyóirat, és még sorolhatnám. Könyv tekintetében csak azt tudom elmondani, hogy jelenleg is készülőben van a debütkötet, ezzel azonban még várni kell.

– Miért pont az irodalom?

– Az irodalommal már iskolásként is szoros kapcsolatom volt. Hétévesen már írtam a rosszabbnál rosszabb verseket, gyerekként olyan dolgokról írtam, mint a tavasz, levegő és hasonlók. Aztán ez valahogy eltűnt. Később Huszti-Kacsur Andrea magyar nyelv- és irodalomtanárnőnek köszönhettem, hogy megszerettem az irodalmat, bár tény, ő ezt akkor még nem igazán látta rajtam. Aztán csak elkezdtem írni, ezek sem voltak jobb versek, de már komolyabb, főleg negatív oldaláról próbáltam megközelíteni a világot, amiben éltem, mégis ezeket csak a fiókosszekrény olvashatta el. Nem biztos, hogy jól emlékszem, de talán édesanyám tanácsolta, hogy mutassam meg a verseimet a sokak által ismert költőnek, Lőrincz P. Gabriellának, aki ettől kezdve mentorként egyengette az utamat – ez egyébként a mai napig így van – tőle nagyon sokat tanulhattam az írásról, az írás mechanikájáról. Gabriella alapítótagja volt a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságnak. Meghívott egy műhelymunkára. Számomra ez rettenetesen idegen volt első alkalommal, úgyhogy többet nem látogattam meg ezeket az üléseket. A mai napig nem tudom, hogy mi változott meg bennem, amikor nyolc hónap kihagyás után mégis elmentem újra és „ott ragadtam”. A műhelymunkák rendkívül hasznosnak bizonyultak, hiszen felépíthettük valahol egymásban is az írásainkat, tanulás és közösség szempontjából sem volt utolsó. Egy idő után már rendezvényszervezőként és a multimédiás megjelenésekért is én feleltem, ami rendkívül hálás elfoglaltság volt. Az írásaim egyre jobbak lettek, szóval igen hasznos korszaka volt ez az életemnek az irodalmi tevékenységeimet tekintve.

– Mi ad ihletet?

– Kezdetben az idő fogalma volt az, ami folyamatosan olyan gondolatokat táplált bennem, amelyekről azt éreztem, meg kell írnom. Ma már más, és ez mindig változó: időnként elég egy vörös hajtincs vagy épp egy kukát megvilágító lámpa, máskor szükség van egy szilveszteri éjszakára; egy Salvador Dali-festmény is megteszi a hatását Londonban, egy rúzsos cigarettacsikk is kihozott belőlem már érdekes irományokat, de volt, hogy két számról, a tizenkilencesről és a hármasról írtam, most talán a hármasnak van a legnagyobb hatása. Ez mindig változó, de az ember egy idő után eljut arra a szintre, amikor már nincs szüksége az ihletre, csak egyszerűen ír.

– Mivel tud igazán kikapcsolódni?

– Legfőképpen utazással. Számomra relaxáló már a szervezési része is. Igyekszem minél több országba eljutni, minél több kultúrát megismerni, viszont általában sosem megyek egyedül. Amennyiben mégis, az már nem kikapcsolódás számomra, hiszen a tudat, hogy az élményt nem tudom senkivel megosztani fizikai valójában, nyomasztó tud lenni. Ebből is következik, hogy a másik kikapcsolódási lehetőségem a társasági életben mutatkozik meg, bár ez is csak időnként kapcsol. Ezeket leszámítva a főzés az, ami leköt, ez az a művészet szerintem, amelynek csodálója csak pár percig tapasztalhatja meg fizikai létét, mégis elképesztő eredményeket tud produkálni az emberben.

– Jellemző Önre a melankólia?

– Sajnos igen. Nem vagyok egy életvidám ember, de nem mondom, hogy ez mindig így volt. Voltak éveim, amikor azt sem tudtam, mit jelent ez. Most azonban gyakran adja rám a kiskabátját, aztán remélhetőleg rajtam múlik, mikor veszem le.

– Kritikus?

– Ez egy szörnyű tulajdonságom. Egyszerűen így vagyok bekötve, de természetesen nem minden téren. De aranyszabály, hogy csak olyan témában vagyok kritikus, amiben otthon is vagyok, a kritikus hozzáállás sohasem válhat okoskodássá, mert az mindig hiteltelenséget vált ki a másikban. Magammal is kritikus vagyok, de ez sem feltétlenül előny, hiszen magammal szemben könnyen átesek a ló túloldalára.

– Hogy áll az időbeosztással?

– Ezt a szót nem ismerem. Gyakran a káromra is válik.

– Jó emberismerő?

– Azt gondolom, hogy az ember egy ideig jó emberismerőnek tartja magát. Ez hatalmas beképzeltség. Jellemzően az ilyen személyiség ismeri a társait a legkevésbé. Nem vagyok jó emberismerő, azt vallom, hogy minden ember más, és ez megnehezíti bárkinek is azt, hogy jó emberismerő legyen.

– Hogyan viselkedik ismeretlen környezetben?

– Nincs bennem semmilyen gátlás e tekintetben. Egy teljesen új városban, vagy új helyen igyekszem kiismerni magam, próbálok otthonosan mozogni, amennyire engedik a lehetőségeim. Ami azt illeti, izgatott leszek egy ismeretlen környezettől és ez motiválja a kíváncsiságomat.

– Van példaképe?

Voltak, de elengedtem őket. Nem olyan akarok lenni, mint a példaképeim, valaki olyan akarok lenni, aki lehet más számára példakép. Mindenki példaképe egyedi, és én nem másolatokban akarok gondolkodni.

– Nem szól szám, nem fáj fejem – egyetért?

– Helyzettől függ. Van, amikor jobb némának maradni, hiszen a világ teremtésekor is csend volt és az egész tűrhetőnek tűnt. Ez nekem nem mindig megy feltétlenül. Viszont azon az elven vagyok, hogy amennyiben a tét nagy, a becsület sérül, az átverés pofátlan, nem szabad elhallgatni.

– Miben látja az élet értelmét?

– Abban, hogy van vége.

– Hogyan vészelte át a karantént, milyen tanulságokat vont le?

– Nehezen, de más problémák miatt. Alapjáraton annyira nem érintett a dolog, talán annyiban, hogy nem tudtam teljes mértékben haladni a munkámmal a levéltárban, amely ezalatt zárva volt. Tény, ami tény, nagyon zavart az is, hogy nem tudtam utazni. Egyebek mellett azt gondolom, hogy a karanténlétnek lesz majd pozitív hatása: ha nem más, akkor a gyakorlat, amelyben jelenleg mozog az életünk, s amely megkönnyíti az új elfogadását a tapasztalatok által.

– Mit tervez a nyárra?

– Nagyon szeretnék végre kimozdulni és utazni, a jelenlegi úticéljaim között Grúzia kapja a legnagyobb szerepet, egy csodás országnak tartom, izgalmas gasztrokultúrával, történelmi hagyatékkal, és a táj is elképesztő. Mindig is vonzott ez a kaukázusi terep, talán az egészet bejárom valamikor, egyelőre azonban a grúz fővárost, Tbiliszit, a tengerparti Batumit és Kutaiszi városába szeretnék ellátogatni. Más régiót tekintve szerettem volna még Bohémiát is megnézni, egyszer már jártam ott, és nagyon hiányzik, de erről sajnos le kellett tennem más miatt. Egyebek mellett munkával akarom tölteni a nyarat, a történelemmel és az írással mindenképp foglalkoznom kell.

– Jövőbeni célok?

– Fura, de jelenleg nincsenek céljaim. Kicsit át kell gyúrnom azt a masszát, amelyben éltem, mert a jelenlegi tészta nem kelt meg és használhatatlanná vált. Azt ki kell dobni. Csöppet minimalistává váltam az utóbbi időkben, de nagyon remélem, hogy ez változni fog és visszatér az a kalapos fickó, aki a kabátja belső zsebéből egy kis zacskó motivációval kínálja majd az embereket.