Nagybátyja példáját látva asztalosnak készült, de végül a szülei „rábeszélték”, hogy befejezze a középiskolát és menjen egyetemre. Toll és kréta helyett inkább túrabotot vett a kezébe, és vallja, ezzel megtalálta igazi hivatását. Kommunikatív, megbízható és szigorú. Szereti, ha gyors ütemben, lendületesen zajlanak az események. Míg határozottsága egyre fokozódott, lobbanékonysága mérséklődött az évek alatt. Jólérzi magát a bőrében. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Bíró András honismereti és túravezető, a Kárpátaljai Hazajáró Egylet elnöke.
– Mi lenne, ha nem honismereti vezető?
– Oktattam tíz és fél éven keresztül. De meggyőződésem, hogy nem lennék újra pedagógus, mert már akkor, amikor párhuzamosan csináltam a kettőt, tudtam, sokkal jobban érzem magam a buszban mikrofonnal a kezemben, illetve hegyekkel a hátam mögött, mint a tábla előtt az osztályban. Az ungvári egyetem magyar szakáról 19 évesen elkerültem tanítani Benébe. Annyira nem voltam még felkészülve erre, hogy egy évre fel is hagytam az oktatással, aztán Kőrösmezőn adódott lehetőség arra, hogy folytassam a pedagóguspályát. Ott, a hegyek között még inkább fellángolt bennem a felfedező. Egy éven belül meghódítottam a környék kisebb-nagyobb hegycsúcsait, és túrákat kezdtem szervezni. Egyértelművé vált, hogy ez való nekem. Ezek voltak az első lépések. Szeretek új emberekkel találkozni, változatos helyszínekre menni. Az idegenvezetés simogatja a lelkemet. A túrák, utazások során nem csak információt próbálok átadni az embereknek és megmutatni nekik a vidéken található látványosságokat, hanem igyekszem továbbítani azt a szeretetet is, amit én érzek a szülőföldem iránt.
– Hol van a tűrőképessége határa?
– Azt mondanám, a komfortzónám olyan 2000 méter környékén van. Valószínűleg ennél magasabb pontokat is be fogok vállalni, de csak ésszel. Megtanultam, mikor okosabb elengedni valamit, hiába szeretném azt véghezvinni. Ha úgy érzem, fizikailag nem bírom, akkor kénytelen vagyok feladni, még ha lélekben már fenn is vagyok a csúcson.
– Mit tanítottak a hegyek?
– Alázatot. Épp az előbb elmondottakhoz köthető, hogy néha kegyetlenül meg tudnak gyúrni lelkileg a hegyek. Ott ismerjük fel, hogy mennyire kicsik, aprók és törékenyek vagyunk a teremtett világban.
– Határozottnak tűnik. Mindig is ez jellemezte?
– Nem. Későn érő típus vagyok. Harmincéves koromig egészen más ember voltam. A honismereti vezetések számának növekedésével egyenes arányban kezdtem el komolyodni. Rájöttem, ezekért az emberekért felelősséggel tartozom és irányítanom kell őket. Így alakult ki bennem fokozatosan a magabiztosság. Nem mindenkinek tetszik ez, nem mindenki tudja elfogadni, ha megmondják neki, mit csináljon. De ha engem választanak vezetőjüknek, bízniuk kell bennem.
– A nősülés vízválasztó volt az életében.
– Addig nem vettem túl komolyan az életet. Nem szerettem könnyelműen élni, próbáltam is kitörni ebből úgy, hogy elmentem Budapestre szerencsét próbálni. Az csak arra volt jó, hogy megértsem, a nagyváros nem nekem való. 2006-ban Kőrösmezőn viszont megtaláltam azt a nőt, aki életem szerelme lett és ma már a gyermekeim anyja. Ahogy megnősültem, volt kiért felelősséget vállalnom, kikerekedett a világ számomra.
– Négy gyerek édesapja.
– Mindig is nagycsaládot akartam. Nórának már a megismerkedésünket követően tudtára adtam, hogy sok gyereket szeretnék, és ő nem ellenkezett. 2013 óta Nagyberegen élünk. Szeretjük ezt a környéket, jó a társaság, itt is sok a zöld, van hol sétálni.
– Számtalan tevékenységet végez, hogyan osztja be az idejét?
– Elsősorban honismereti és túravezetőként aposztrofálom magam. Emellett a Kárpátaljai Hazajáró Egylet szervezésére fordítom a legtöbb időt. De szerves része még az életemnek a 2017 óta működő Tiszta Kárpátalja Egyesület, amely tavaly alapítvánnyá fejlődött. Velük a kárpátaljai magyar emlékhelyeket tartjuk tisztán, amit szívügyemnek tekintek. Aktív tagja vagyok még a magyarországi Vigyázók Had- és Kultúrtörténeti Egyesületnek is. Velük az itteni és a hágókon túli területeken lévő magyar katonatemetőket vagy sírhelyeket keressük fel és szedjük rendbe. Az évek során annyi teendőm összegyűlt, hogy sok tisztségről kénytelen voltam lemondani. Például a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete, illetve a Kárpátaljai Magyar Turisztikai Tanács elnökségi posztjairól, mivel nem tudtam kellő időt szánni rájuk. Évekig hangoztattam, hogy meg kell találni az arany középutat a munka és a család között. Ám azt kell mondjam, sokszor nem sikerült. Ismert túravezetőként jóformán buszról buszra szálltam, a feleségem hozta a tiszta ruhát és élelmet, kicseréltem a táskámat Beregszászban és mentem is tovább. Volt olyan időszak, amikor alig látott a család. Egy idő után ez óriási teherként nehezedett rám. Volt, amikor visszautasítottam csoportokat, kezdtem elfáradni. Aztán jött a Covid, ami amolyan kiút volt a mókuskerékből. A kényszerpihenőnek köszönhetően úgy érzem, most már sokkal jobban be tudom osztani az időmet, és különválasztom a munkát a családtól. Bár néha nem is kell, mert a hazajárós kirándulásokra gyakran velem jönnek, és együtt kapcsolódunk ki. Szeretnénk mindent megadni a gyermekeinknek, de rá kell jönnünk, hogy ez a minden elsősorban a velük töltött minőségi idő és önzetlen szeretet kell hogy legyen.
– Mivel lehet feldühíteni?
– Nem szeretem a rendetlenséget. Négy gyerekkel ez mókás, mert Nóra hiába rak rendet, amint hazaérnek a gyerkőcök az iskolából, rövidesen újra legódarabokon és ceruzákon sétálok. Elég szigorú apuka vagyok, rájuk szoktam szólni. Próbáljuk nevelni őket, reméljük később „beérik” az, amit most annyiszor ismételgetünk. Szeretem, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeltem. S ha mégsem úgy történik, akkor morcos leszek. Viszont közel a negyvenöthöz már van egy kis élettapasztalatom, képes vagyok visszafogni magam, hogy ne bántsak meg másokat a hirtelenségemmel. Régebben talán kicsit indulatosabb voltam.
